2020.10.23.
Peren kívül megegyezett a New York-i Sotheby’s aukciós házzal a korábbi pornódíva, Staller Ilona. Cicciolina markát így 10 millió dollárnál, azaz átszámítva 3 milliárd forintnál is nagyobb összeg ütötte – írja a Blikk.

Cicciolina azért perelte az aukciós házat, mivel az ő engedélye nélkül árulták a volt férje róla készült fotóit. Azonban nem teljesen elégedett, ügyvédje elmondása szerint ugyanis eredetileg 21 millió dollárt szerettek volna kapni.

A bíróság elismerte, hogy a szerzői jogi törvények értelmében jogosult Cicciolina a kártérítésre. A képek Koons, 1990-es „Made in Haven” című sorozatából valók, és darabját 10-15 millió euró között bocsátották eladásra.

https://index.hu/belfold/2020/10/23/10_millio_dollart_nyert_cicciolina_egy_new_york-i_perben/

https://luxembourgco.com/exhibitions/32/works/

--------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------

----------------------------------------------------------------------------------------------

Nevezték giccsnek, hasonlították kutyaürülékhez, mégis ő a legsikeresebb ma élő művész

2022.01.21.

Megesett, hogy valaki 29 milliárd forintnak megfelelő összeget fizetett Jeff Koons egyetlen művéért, mégis kevés olyan művész él ma, akinek szélsőségesebb a megítélése az övénél – és ebben egy kis szerepe még Cicciolinának is van. Megnéztük a legdrágább ma élő művész életműkiállítását.

A művészet nem mindig néhány mesterien felvitt ecsetvonás. A művészet lehet akár egy jó ötlet is. Egy jó ötlet, ami másnak még nem jutott eszébe, vagy ha eszébe is jutott, nem pont így. Vagy egy jó ötlet arról, hogy még tovább kéne vinni, amit más már kitalált, el egészen a falig.

A művészet nem kell, hogy szép legyen, nem kell, hogy esztétikus legyen, nem kell, hogy elegáns, hogy emelkedett, hogy magasztos legyen, hogy valami értéket mutasson fel.

Ha semmi másra nem tanított meg a 20. század Marcel Duchamp piszoárjával, Andy Warhol leveses konzervjeivel vagy a pop-arttal, hát arra igen, hogy a művészet nem jóváhagyás alapján jön létre. A művészet végül jóváhagyja önmagát. És ha van olyan kortárs alkotó, aki esetében ezek a kérdések felmerülnek, az nem a graffitiművész Banksy, nem a saját testével kísérletező Marina Abramovic, nem a festményeket puszta színskálákig dekonstruáló Gerhard Richter, hanem Jeff Koons – de még az ő esetében sem az a valódi kérdés, művészet-e, amit ő csinál.

Jeff Koons az a művész, akinek életében a valaha legtöbb pénz adták – 29 milliárd forintnak megfelelő összeget – egyetlen alkotásáért, aki a legtöbbet kereste egy év alatt a művei eladásával, és aki ezzel vitathatatlanul a művészeti élet legmagasabb szintjére repítette magát, legalábbis az egyik, meglehetősen fontos mutató szerint, még ha ez a mutató nem is a szubjektív „legjobb” vagy a valamivel már mérhetőbb „legfontosabb”. Jeff Koons, akinek életművét hasonlították már kutyaszarhoz, akit neveztek már igazán fontos emberek is szánalmasnak.

Jeff Koons, aki a pajzsára emelte a giccset, és a műértő közönség nem győzött létráért szaladni, hogy ott is lássa.

Az ő életművéből rendeztek most Firenzében nagyszabású kiállítást: a bizonyos tekintetben legnagyobb művész Európába jött, nem is túl messzire tőlünk, mi pedig megnéztük élőben, mitől döglik ennyire sokmillió légy.

Nem nagy Koonst?

Jeff Koons még javában bővülő, eddig negyvenéves életművére a „megosztó” szót szokták használni, de ennél sokkal pontosabb a „zavarba ejtő”. Mert minden megvan benne, ami ellentétes a klasszikus értelemben vett, magasztos, dicső művészet képével, viszont hiányzik belőle mindaz, amit ezzel ugyanolyan lelkesen szembe lehet állítani: a radikalizmus, a punk gesztusok, az odamondás, amelyek épp ugyanolyan zsigeri hatást kifejtő eszközök, mint amilyen a talán egyértelműbben befogadható művek esetében a szépségélmény vagy az érzelmekre való hatás.

Koons nem rázza meg agresszívan a művészet vállát, mint elődei – Duchamp, Warhol és a többiek –, akik újraértelmezték, vagy ha tetszik, kigúnyolták a Mona Lisát, akik azt állították, igenis be lehet vinni a popkultúrát, a kommersz termékeket is a kiállítóterekbe, akik erővel tépték szét a múzeumok szentségéről alkotott mítoszokat, és nincs meg benne még a pofátlanság sem, mint mondjuk Banksyben, aki szerint a szerzői jog az idiótáknak való, aki a valódi személyiségét sem fedi fel, és aki folyamatosan támad, támadja a fogyasztáskultuszt, az erőszakszervezetet, a hatalmat, a saját közönségét.

Koons fog egy csiricsáré, giccses, szirupos tárgyat, egy lufiból hajtogatott kutyát, egy nippet vagy egy díszpapírba csomagolt szívecskés dobozkát, felnagyítja három méteresre, és kész is van.

És még csak rá sem lapátol még három réteg szirupot, hogy egyértelműen ki lehessen jelenteni, ő bizony idézőjelbe teszi a giccset, nem egyszerűen csak használja. Még csak valami jelet, egy szándékos hibát, egy törést sem helyez el benne, hogy úgy tűnjön, mondani akar valamit. Sőt, minden nyilatkozatában igyekszik hangsúlyozni, hogy ő ugyan nem akar ironikus lenni, és az ő műveinek a legkevésbé sincsen semmiféle rejtett mondanivalója. Ő csak kiállít egy szemkápráztatóan fényes, hatalmas rozsdamentes acélmajmot, vagy Michael Jackson és a háziállat-majmának aranyszínű porcelánszobrát, vagy egy felfújható műanyagjáték csillogó fémváltozatát, vagy egy tükröt a Micimackó Disney-verziójából Szamár kontúrjaival. És kész.

Lufi az egész?

És ez zavarba ejtő, mert ábrázolja, újraalkotja mindazt, ami ellentétesnek tűnik az úgynevezett Művészettel, és ezt kommentár nélkül teszi. Zavarba ejtő, mert keressük rá a magyarázatot: mi emeli ki a lufikutya másolatát arról a semmiképp sem túl magas szintről, ahol a vasárnapi falunapon a bohóc által hajtogatott, tényleges lufikutya van? Mert valaminek biztosan ki kell emelnie, különben hogyan is válna művészetté, nem? Pláne ennyire pokolian értékessé. És nem csak ezekre a kérdésekre nincsenek a zavart enyhítő válaszok. Mi szabja meg, hogy idézőjelet lássunk valami mellé? Ha a művész maga azt mondja, hogy nem idézőjelesek a művei, akkor már biztosan nem azok? Ha megszoktuk, hogy a kiállítóterekben a művészek kritizálni vagy legalábbis kommentálni szokták a világ hagyományosan alantasabbnak tartott részeit – mint amilyen a giccs, a tömeges fogyasztásra építő cikkek, a gagyi holmik –, gondolhatom-e én, a befogadó, hogy az ilyesmiket ábrázoló művekben igenis ott a kommentár, még akkor is, ha az alkotó ezt kerek perec tagadja?

És ha Koons elérte, hogy a gagyit, a fröccsöntött műanyagot, az ízléstelent ábrázoló művei a világ legdrágább kortárs műalkotásai legyenek, hogy műgyűjtők a Monet-k és a Picassók mellé milliárdokért vegyék meg ezeket a műveket is, az nem lesz akár akaratlanul is társadalomkritika, nem lesz igenis egyfajta kommentár ezekről a műgyűjtőkről, a műtárgypiacról magáról? Ha Koons elérte, hogy az ordenáré többet érjen (legalábbis pénzben), mint mondjuk Gerhard Richter formailag is művészettörténeti jelentőségű, a világtörténelemről és az emberi természetről olyan sokat elmondó, a festészetet megújítani tudó művei, az nem mond el mégis többet a világról, amelyben élünk bárminél, amivel szándékosan mondanivalót akart volna közölni a művész?

Ezekre a kérdésekre nincsenek válaszok, ugyanakkor szülnek még egy, újabb kérdést:

nem válik azonnal értékessé az az alkotás, ami ilyen érdekes kérdéseket tesz fel?

Függetlenül attól, hogy hogyan is néznek ki ezek az alkotások. Amelyek még a sznobizmus fogalmát is újraértelmezik: az a sznob, aki csak azért sem hajlandó komolyan venni Koons műveit, mert olyanok, mint egy zsibvásár felnagyított termékei, vagy az, aki milliárdokat költ ezekre a zsibvásári termékekre, csak mert egy világhírű alkotó készítette őket?

Mindenesetre Koons megítélése a műveiért bármire képes vevők véleményén kívül korántsem egységes. Van, aki meg akarja fejteni őt, azon lamentálva, hogy ha a művész 30 éve feleségül vette Cicciolinát, azaz Staller Ilona magyar pornósztárt, akit egy pornómagazinban látott meg, és lenyűgözte a keleti blokk és a nyugatias szexszimbólum találkozása, akkor biztosan tényleg minden irónia nélkülieknek kell lenniük a műveinek, hiszen akkor tényleg ilyen az ízlése, az ember az egész életét csak nem éli már idézőjelek között, pláne, hogy a frigyből egy gyerek is született. (Akinek aztán a gyerektartási díjáért Stallernek perre kellett mennie a multimilliomos művésszel szemben. Akinek egyébként is meglehetősen furcsa a viszonya a pénzhez – vagy a tisztességhez? –: sorra indulnak ellene szerzői jogi perek, mert magától valahogy nemigen szokott eszébe jutni, hogy fizessen azoknak, akiknek a képeiről, alkotásairól mintázza a saját műveit.)

Kis Koons-ság

És persze van, aki ugyanúgy kezeli őt is a művészettörténet részeként, ahogy bármelyik másik kortárs alkotót, értelmezéseket írva a műveihez. Természetesen ilyenek a firenzei Palazzo Strozzi kurátorai, Arturo Galansino és Joachim Pissarro is: a kiállítótérben korrekt értelmezések irányítanak a befogadás egyik lehetséges útjára. Amelyek szerint a hatalmas, szikrázóan fényes, tükrös felületű acéltárgyak nemcsak a néző érzelmeit képesek befolyásolni élénk színeikkel és fényhatásukkal, de a tükröződés még arra is jó, hogy eszünkbe juttassa, részei vagyunk a térnek, és ekként egy nagyobb közösség tagjai vagyunk.

És amelyek szerint az ezüstszürke acélszobrok a luxusra vágyó társadalmat kritizálnák, hiszen bár csillognak, valójában egyszerű, ipari felhasználásra szánt anyagból készültek. Amelyek szerint a hatalmas fém lufikutya olyan, mint a trójai faló: kívül fénylik, belül viszont üres, és azzal fenyeget, hogy behatol az életterünkbe, és ott valami rosszat tesz. Amelyek szerint a neoncsövekkel megvilágított fritőz azzal, hogy sosem válik kopottá, használttá, ráébreszti az embert a halandóságára, hiszen a tárgy így mintha nem is öregedne, mi meg igen. Amelyek szerint a festményekre erősített, tükröződő felületű gömbök időutazásra hívják a nézőt, mert a tükörképen ő maga is odakerül a festmény által ábrázolt, letűnt korba. Amelyek szerint a fém szobrokban virágzó, valódi növények az életet, a fény fontosságát ünneplik. (A kiállítás címe is Shine, azaz ragyogás, fény.) Amelyek szerint a több tízezer éves termékenységi szobrocskák – mint amilyen a Willendorfi Vénusz – újraalkotása lufiszobor formájában azt jelenti, milyen fontos mindmáig a termékenység, és mennyi mindent létre tud hozni az ember.

Való igaz, Koons művei ezeket a kicsit azért a „gondolta a fene” módon erőltetettnek ható értelmezéseket sem vetik le, de talán ki lehet jelenteni, hogy az ellenkezőjüket sem vetnék. Koons lehet, hogy valóban úgy gondolja, a műveiben nem kell mögöttes tartalmat keresni, de az is lehet, hogy szándékosan akarja kihúzni magát az alól, hogy a befogadók helyett értelmezze saját magát, azt is ösztönözve, hogy élesebb legyen körülötte a diskurzus. Az mindenesetre biztos, hogy a talányosság jobban áll neki, mint az egyértelmű megfejtések, ahogy az is igaz, hogy a művek kapcsán feltehető rengeteg kérdés is jó, ha eltereli a figyelmet a hagyományosabb nézőpontokról.

Mert ha a megszokott módon akarjuk értelmezni a műveit, azért könnyen lehet, hogy arra jutnánk, a keleti és a nyugati világ különbözőségét találóbban, okosabban vagy hatásosabban is ki lehet fejezni, mint egy életnagyságú, a nyugatot jelképező Hulkkal, a nyakában a balkán rézfúvós hangszerével, a tubával. Vagy hogy a halandóságot is kifejezték már jobban, mint egy megvilágított fritőzzel. Vagy hogy nem feltétlenül egy akváriumban a vízben lebegő kosárlabdával lehet a legjobban megjeleníteni a születés előtti és a halál utáni állapot légüres térben lebegő mivoltát.

Vagy hogy az ő nagy ötletét, a vásári kacatok művészeti térbe emelését előtte valójában már mások is rég kitalálták,

bár az tény, hogy pont ezt a formát alighanem ő dolgozta ki a legjobban: ahogyan óriásira növeli a kisebb tárgyakat, az nemcsak azért lenyűgöző, mert ezzel mégiscsak megemeli őket, de formailag is tökéletes a kidolgozottságuk, hihetetlen, hogy kemény fémet, és nem tényleg puha, formálható műanyagot látunk. Az magában is hatásos, ahogyan az ellentétébe fordítja az ismert anyagokat, ahogyan a műanyag, felfújható nyulat súlyos fémből dolgozza ki, mert ez meghökkent, és a meghökkenés legalább zsigeri élmény.

A Jeff Koons: Shine szinte a teljes életmű keresztmetszetét bemutatja, bár a Staller Ilonával közös, Koons és Cicciolina szoftpornós szexuális aktusait szobrokba öntő Made in Heaven sorozat nemcsak a magyar érintettség miatt hiányzik fájóan Firenzéből, hanem azért is, mert ez volt az egyik legnagyobb port kavaró mű, amelynek abban is szerepe volt, hogy arra a polcra tegye Koonst, ahol most van. Mégis: hiába néz végig az ember egy ennyire gazdag kiállítást, a Koons-titkot akkor sem tudja megfejteni: miért pont ő lett a legtöbbre taksált mai művész? Mi az a művészetében (vagy az őt körülvevő társadalomban), amivel ezt el tudta érni?

Nem a megfejtésért, és nem is csak az összegyűjtött tárgyak által kiváltott hatás miatt jó végignézni egy Jeff Koons-tárlatot. Hanem azért, mert ennyi kérdést feltesz. A legjobb művészek elgondolkodtatnak a világról, amelyben élünk. Jobb esetben ezt magukkal a műalkotásokkal teszik – de az sem olyan nagy baj, ha csak a körülöttük derengő rejtélyekkel.

A Jeff Koons: Shine című kiállítás január 30-áig látogatható a firenzei Palazzo Strozziban, a hét minden napján.

------------------------------------------------------------------------------------

https://hvg.hu/kultura/20220121_jeff_koons_shine_kiallitas_kritika_firenze_kepzomuveszet_a_vilag_legdragabb_muvesze_cicciolina

------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------