2022.07.20.

Grúzia különleges módon ünnepelte meg a Szentszékkel való diplomáciai kapcsolatainak 30. évfordulóját.

A Tbiliszi Székesegyház kórusa a Sixtus kápolna nagyszínpadján lépett fel. Az ország mindig is jó kapcsolatokat ápolt a Szentszékkel.

„A mi kapcsolatunk nem harminc éves, már sokkal korábban barátok és társak voltunk, még a Szovjetunió alatt is. Jól emlékszünk arra, hogy mindenki pátriárkája Georgia Ilia II, meglátogatta a Szentszéket. - nyilatkozta Thea Tsulukiani grúz miniszterelnök helyettes.

A Vatikán a háborús időkben is támogatta Grúziát.

„Emlékezhetnek, hogy 2008-ban Oroszország Grúziát is lerohanta. Mi megértjük, hogy mekkora fájdalom, és nehézség ez a helyzet.”

Grúzia reméli, hogy a Szentszékkel való jó kapcsolatában a zene egy további lépés lehet a harmónia megteremtésében.

https://www.romereports.com/en/2022/07/03/georgian-choir-sings-at-sistine-chapel-to-celebrate-30-years-of-relations-with-vatican/

--------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------------

----------------------------------------------------------------------------------

Oroszország már 2008-ban bemutatta, hogy képzeli a külpolitikát, csak a Nyugatot nem érdekelte

2022.07.20.

Grúzia pár napig tartó lerohanásának felvezetése és kommunikációja azt mutatja, kész volt Putyin politikájának minden fontos eleme a gázfüggőség fenntartásával és az orosz érdekszféra kialakításával.

Grúziában (újonnan Georgia, de maradnék a köznyelvi névnél) tízezrek vonultak az utcára az ország EU-csatlakozását követelve, miután az Európai Bizottság azt javasolta, várjanak még a tagjelölti státusz megadásával. A döntés azért is meglepő, mert a háborúval sújtott Ukrajna és a Grúziához állandó veszélyben lévő Moldova megkapta ezt a státuszt. Bár azért érdemes kiemelni, hogy ez a tagjelölti státusz gyakorlatilag semmit nem jelent (lásd még: Törökország, Szerbia), szimbolikus lépésként nagy szerepe van, főleg egy olyan ország esetében, ami olyan látványosan szeretne Európa része lenni az orosz világ helyett, mint Grúzia.

A 3,8 milliós kaukázusi ország ráadásul a maga módján már 2008-ban átesett egy hasonló kataklizmán, mint most Ukrajna, az orosz-grúz háború története pedig egész más fénytörést kap a 2022 februárja óta látottak ismeretében: figyelmeztetés is lehetett volna, csak senki nem figyelt.

Grúzia függetlenné válása óta küzd saját szakadár államaival, Dél-Oszétiával és Abháziával. A történet ismerős lehet, hiszen a nemzetközi jog szerint Grúzia részeiről van szó, a senki által el nem ismert államok (a moldovai Dnyeszter Menti Köztársasághoz hasonlóan) tulajdonképpen az oroszok akaratából létezhetnek annak érdekében, hogy a többi hasonlóval küszködő posztszovjet országhoz hasonlóan itt is megnehezítsék az orosz érdekszférából való kikerülést. 

Amikor áprilisban Grúzia tagjelöltté vált a NATO-ban, Oroszország csapatösszevonást hajtott végre Abháziában, lelőttek egy grúz felderítő gépet is, augusztus elején pedig már Dél-Oszétiából lőttek grúz területeket, de még csak kisebb összecsapások történtek. Maga a háború stílusosan a pekingi olimpia nyitónapján, augusztus 8-án kezdődött el hivatalosan is: a grúz hadsereg megtámadta a dél-oszétiai szeparatistákat, ostromolták a főváros Chinvalit is, az oroszok pedig egy nappal később már sorakoztatták a katonákat az orosz-grúz határhoz.

Ami innen történt, az teljesen sima történet hadügyileg: az oroszok az orosz állampolgárok védelmére hivatkozva pár nap alatt gyakorlatilag megszállták Grúzia jelentős részét (a két haderő méretét és fejlettségét még annyira sem lehet összehasonlítani, mint az orosz-ukrán viszonyban), Tbilisziig csak azért nem jutottak el a teljes blokád alá vett Goriból, mert augusztus 15-re tűzszüneti megállapodást kötöttek.

Az orosz kommunikáció már akkor is jelesre vizsgázott cinizmusból, hiszen Gori blokádját azzal indokolták, hogy távol akarják tartani a fosztogatókat. Tíz nappal a tűzszünet kihirdetése után némi tétovázás után az utolsó orosz csapatok is elhagyták Grúziát.

A háború alatt az oszétok több grúz falut is elpusztítottak, 192 ezer ember hagyta el otthonát, a dél-oszét területen pedig etnikai tisztogatás is történt, 2021-ben pedig az Emberi Jogok Európai Bírósága is kimondta az orosz és a dél-oszét erők bűnösségét, mivel erővel akadályozták meg, hogy a grúzok visszatérjenek lakhelyükre. Akkoriban több tiszt is beismerte, hogy azért gyújtottak fel lakóházakat, hogy biztosítsák, nem költöznek vissza az eredeti lakók. Ennek köszönhetően Dél-Oszétiának a 2016-os népszámlálási adatok alapján négyezernél is kevesebb grúz lakosa maradt.

A Human Rights Watch szerint mindegyik fél megsértette a háborúra vonatkozó nemzetközi szabályokat. A jelentések szerint az orosz katonák menekülő civileket is lőttek, az orosz gépek lakóépületeket bombáztak.

Augusztus 26-án Dmitrij Medvegyev elnök (Ez azokban az években történt, amikor Vlagyimir Putyin kijátszotta a törvényt, ami szerint maximum két ciklust tölthet valaki egyhuzamban elnökként, és Medvegyevet ültette az elnöki székbe, miközben ő miniszterelnök lett, majd később újra elnökként indult. Azóta a felső limitet eltörölte, úgyhogy most már nem kell trükköznie.) parancsot adott ki a két szakadár állam elismerésére, az orosz fél indoklása szerint ez az egyetlen lehetőség emberi életek megmentésére.

A de facto államot azóta is Oroszország tartja fenn.

Ez volt a Szovjetunió szétesése utáni első alkalom, hogy független állam ellen vetették be az orosz hadsereget, itt lett vége a Borisz Jelcin által képviselt vicces, de nagyrészt ártalmatlan orosz alkoholistáról szóló képnek (amit azért a Csecsenföld ellen indított orosz támadás árnyalt persze, de ezt is Putyin váltotta igazán brutális fokozatba később), amit felváltott a kemény, az igazának akár erővel is érvényt szerző új orosz ember imidzse. Az oroszok visszatértek a nagyhatalmi státuszba, ráadásul a szakadár államok fenntartásával megakadályozták a Nabucco gázvezeték megépítését is, ami a Kaukázuson keresztül kötötte volna össze Európát Közép-Ázsiával Oroszország megkerülésével.

Oroszország ekkor üzent először a korábbi szovjet térségnek: a tőlük való eltávolodással és a nyugat felé közeledéssel mindig azt fogják kockáztatni, hogy az orosz hadsereg betör az országukba, és lerombolja azt. 

Az, hogy az orosz politika nem a vonzó világképben és értelmes ajánlatban, hanem az erőszakban hisz, nem különösebb újdonság, legyen szó cárizmusról vagy vörös terrorról. Érdemes viszont az akkor még Magyarországot is stabilan maga mellett tudó Nyugat reakcióját is felidézni: tulajdonképpen nem volt neki olyan.

Az például egyáltalán nem jelentett problémát a Nyugat számára, hogy Grúzia tulajdonképpen elbukta a NATO-tagságot, ráadásul Medvegyev 2011-ben gyakorlatilag beismerte, hogy a célok közt szerepelt, hogy megállítsa a többi egykori szovjet tagköztársaság nyugati integrációját is. Sőt, az öt pontból álló Medvegyev-doktrína sem váltott ki különösebb reakciót, amit 2008. augusztus 31-én adtak ki az alábbi öt alapelvvel:

• Oroszország elismeri a nemzetközi jog alapelvei elsőbbségét
• A világnak többpólusúnak kell lennie
• Oroszország nem akar konfrontációt semmilyen más országgal
• Oroszország számára megkérdőjelezhetetlen prioritás az állampolgárai életének és méltóságának védelme, bárhol is legyenek
• Ahogy más országok esetében is, vannak régiók, amelyekben Oroszországnak kiemelt érdekei vannak

Az öt pontból főleg az utolsó kettő érdekes: az oroszok védelmére hivatkozva az elmúlt tíz évben tulajdonképpen bármit megtehettek, az Oroszország kiemelt érdekeltségei közé tartozó régiókról szóló gondolat pedig tulajdonképpen beismeri, hogy bár hivatalosan végre megszabadultak tőlük egyes államok, ne is merjenek a nemzeti önrendelkezésre hivatkozva olyan irányba tartani, amilyenbe az adott ország állampolgárai szeretnének.

Oroszország tulajdonképpen csak szóbeli kritikákat kapott: az Európai Unió tűzszünet tárgyalására küldött delegációt, Angela Merkel aggodalmát fejezte ki a helyzet miatt, és a háború végét sürgette, az Egyesült Államoktól George W. Bush elfogadhatatlannak nevezte, hogy Oroszország megszállt egy szuverén államot. Igazán látványosan a lengyelek, a lettek és az észtek támogatták a grúz kormányt, miniszterelnökeik találkoztak a háború alatt Mihail Szaakasvili elnökkel Tbilisziben, ahol 150 ezer ember előtt mondtak beszédeket.

Érdekesség, hogy igazán konkrét következménye az orosz agressziónak csak Ukrajnában lett volna: részben a Grúziában történtek miatt Viktor Juscsenko elnök azt javasolta, ne hosszabbítsák meg a Krímen lévő szevasztopoli haditengerészeti támaszpontra vonatkozó szerződést, mivel attól tartottak, a jelentősen oroszbarát régiónak számító félszigeten található támaszpont okot szolgáltathat az orosz benyomulásra. Hogy mennyire igaza volt, azt azóta már tudjuk, a szerződést viszont nem kellett meghosszabbítani, hiszen 2017-ben járt volna le, az oroszok viszont három évvel korábban átvették a hatalmat.

https://azonnali.hu/cikk/20220622_oroszorszag-mar-2008-ban-bemutatta-hogy-kepzeli-a-kulpolitikat-csak-a-nyugatot-nem-erdekelte

--------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------------

Kiss Csaba:

Putyin titkos ideológusa, aki már évtizedekkel ezelőtt eltervezte az ukrajnai háborút

2022.07.22.

Vlagyimir Putyin ukrajnai háborúja kapcsán gyakran előkerül egy kortárs orosz politikai gondolkodó, Alekszandr Dugin neve, aki ugyan semmilyen formális tisztséget nem tölt be az orosz államapparátusban, mégis, sokak szerint az orosz elnök gondolatai és tettei nagyrészt az ő elképzeléseit követik. De ki is az eurázsiai gondolat újjáélesztője, a nyugat- és liberalizmusellenes politikai eszmét létrehozni kívánó filozófus-ideológus, aki már 25 évvel ezelőtt leírta, hogyan kéne földarabolni és Moszkva fennhatósága alá vonni Ukrajnát?

Kicsoda Alekszandr Dugin?

Az 1962-ben született politikai gondolkodót, *Alekszandr Dugin*t szokták „Putyin agyának”, „Putyin filozófusának” vagy – utalva az utolsó orosz cár rejtélyes tanácsadójára – „Putyin Raszputyinjának” is nevezni, holott semmilyen formális szerepet nem töltött és tölt be az orosz elnök apparátusában. Azonban *a putyini ideológia és a putyini tettek számos esetben mintha egy az egyben Dugin könyveiből és megszólalásaiból erednének.*

Így például Dugin volt az, aki 2013-14 táján fölmelegítette *Novorosszija*, azaz Új-Oroszország fogalmát, amit korábban a mai Ukrajna nagy számban oroszok lakta, déli és keleti területeire használtak. Novorosszija a jelenlegi ukrajnai háborúban is állandó hivatkozási pont orosz részről, de Dugin valójában már sokkal régebben, 1997-es /A geopolitika alapjai/ című könyvében leírta, hogy *Ukrajnát föl kell darabolni, az oroszos, pravoszláv területeket pedig Moszkva közvetlen ellenőrzése alá kell vonni.*

Így Dugin lényegében a 2022-es ukrajnai háború értelmi szerzőjének tekinthető. Dugin a Szovjetunió felbomlását követően szélsőjobboldali körökben lett ismert a szélsőséges /Den/ című lap publicistájaként. Dugin abba a meglehetősen gazdag – a XIX. századi szlavofilek vagy a jelentős orosz író, *Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij* által is vallott – orosz hagyományba illeszkedik, amely az invididualista, „hanyatló” Nyugatot állítja szembe a tradicionális keresztény értékeket és a közösségi lét fontosságát képviselő Oroszországgal. Dugin már egy 1991-es kiáltványában Oroszország mint az „örök Róma” és a materialista Nyugat mint az „örök Karthágó” ellentétét hirdette – azóta munkásságának egyik vezérfonala ennek a szembeállításnak az ideológiai kibontása.

Dugin a politikával is kacérkodott, 1993-ban egyik megalapítója volt a *Nemzeti Bolsevik Párt*nak, amely – mint neve is mutatja – sajátosan egyesítette magában a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali eszméket. A párt hivatalos zászlója is árulkodó: vörös alapon fehér kör fekete sarló-kalapáccsal, ami egyszerre tartalmazza a szovjet zászlóban is látható kommunista szimbólumot, miközben a vörös alapon fehér kör a hitleri Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) zászlóját eleveníti fel.

A Nemzeti Bolsevik Párt zászlója. Forrás: Wikimedia Commons

Dugin számára az áttörést /A geopolitika alapjai/ című könyve hozta el, amely később számos kiadást ért meg. Az ideológus ebben fektette le az úgynevezett *neoeurázsianizmus* alapjait, amely lényegében újjáélesztése az 1920-as években a kommunisták elől Nyugaton menedéket talált oroszemigránsok körében kifejlődött eurázsianizmus gondolatkörének. Az eurázsianisták eszmerendszerében Oroszország sajátos etnográfiai és kulturális világ, olyan magterület (/heartland/), amely középen helyezkedik el Nyugat és Kelet, Európa és Ázsia között, amely saját jellegzetességekkel rendelkezik, és ezért különbözik Európától és Ázsiától egyaránt.

Dugin 2002-ben megalapította a Nemzeti Bolsevik Pártból kivált *Eurázsia Párt*ot, amelynek mint politikai formációnak a jelentősége csekély, a párt vezetőjének nézetei azonban gyorsan utat találtak a putyini orosz vezetéshez. *Dugin jelentőségét tehát nem szerény politikai teljesítménye, hanem gondolkodóként, ideológusként betöltött szerepe adja.*

A negyedik politikai eszme

Dugin geopolitikai gondolkodásának ismertetése előtt érdemes kitérnünk 2009-ben megjelent könyvére, /A negyedik politikai eszmé/re, amely teljes egészében magyarul is olvasható. A kötet egy sok szempontból meglehetősen obskúrus „tradicionalista kiáltvány”, amely egy új politikai eszme szükségességét és ennek az új eszmének az alapjait vázolja fel.

/A negyedik politikai eszme/ orosz kiadásának borítója. Forrás:

Wikimedia Commons

/A negyedik politikai eszmé/nek már a kiindulópontja is erőteljes kérdőjeleket vet föl, Dugin szerint ugyanis *az újkori történelemben három nagy politikai eszme létezett, a liberalizmus, a kommunizmus és a fasizmus-nemzetiszocializmus*, melyek közül a második és a harmadik a XX. században megbukott, így napjainkra az egyetlen politikai eszme a liberalizmus maradt. Ez az alapvetés meglehetősen elnagyoltnak és leegyszerűsítőnek tűnik, ugyanis Dugin lényegében minden politikai ideológiát valahogy ebbe a háromba igyekszik beszuszakolni, holott a politikai eszmetörténet palettája sokkal színesebb.

Így például Duginnál nem kapnak önálló létet az olyan meglehetősen alapvetőnek tekintett politikai eszmék, mint a burke-i gyökerű angolszász típusú konzervativizmus, a hagyományos szociáldemokrácia, de például az anarchizmus számtalan válfaja sem. *A liberalizmust is teljesen egyneműnek mutatja be, a modern nyugati, individualistának bélyegzett társadalom egyfajta ideológiájának tekinti*, miközben a liberalizmusnak is számtalan változata van a társadalmi különbségek iránt érzékeny szociálliberalizmustól az „éjjeliőr-állam” eszményét képviselő libertarianizmusig, amely irányzatok maguk is komoly vitában állnak egymással (elég, ha csak *John Rawls* és *Robert Nozick* nézeteinek alapvető különbségeire gondolunk).

A liberalizmussal szemben a kommunizmus és a fasizmus-nácizmus valóban homogénebb eszmék voltak, alapvetően annak köszönhetően, hogy ezek hivatalos állami ideológiákként is működtek, amelyek a központi irányvonaltól való eltérést szigorúan büntették, minden kis „elhajlást” eretneknek bélyegezve. *A liberalizmusnak azonban soha nem volt hivatalos, központilag megszabott irányvonala*, a „liberalizmusokat” néhány közös vonás tereli egy fogalom alá – mindenekelőtt az egyéni szabadság fontosságának hangsúlyozása.

Mindazonáltal liberális oldalról is megtalálható néhány leegyszerűsítő érvelés, amellyel szemben Dugin könnyebben építheti fel a maga antiliberális elméletét. Ilyennek tekinthetjük *Francis Fukuyama* japán származású amerikai filozófusnak *a történelem végéről* szóló, 1989 és 1992 között kifejtett nézeteit, mely szerint az ideológiák küzdelme a szocialista blokk összeomlásával lényegében véget ért, és a liberális demokrácia maradt az egyetlen életképes politikai formáció, ez pedig a hegeli értelemben vett történelem végét jelenti.

Az 1990-es évek elejének eufóriájában a fukuyamai elképzelés még valóban tetszetősen hangzott, aztán persze a történelem ment tovább, maga alá temetve az önnön végéről szóló elméletet is. Fukuyamának a korban széles körben osztott nézetei – melyek jók egybehangzottak a liberális demokrácia mintapéldányának tekintett Egyesült Államok geopolitikai fölényének valóságával, az új világrend (/new world order/) gondolatával – aztán gyorsan kihívókat kaptak, ezek egyike volt a legyőzött és gazdasági válsággal küzdő Oroszországban megjelent dugini ideológia.

1991 után az új világrendet olyasminek tartották, ami a szemünk előtt formálódik – az USA nyílt globális hegemóniája által vezetett, egypólusú világnak. Ezt Fukuyama utópisztikus műve, A történelem vége és az utolsó ember szemléletesen leírja. Ez a világrend semmibe vett minden más hatalmi pólust […]. Úgy gondolták, univerzalizálják a szabad piacgazdaságot, a politikai demokráciát és az emberi jogok ideológiáját, mindegyiket a globális rendszer részének gondolva, amit a világ minden országa elfogadna – írja Dugin, aki szerint azonban valójában jelenleg semmiféle világrend nem létezik, hanem „egyfajta átmeneti állapotban élünk a 20. században ismert világrendből egy még részletesen definiálandó másik paradigmába”.

Dugin szerint a negyedik politikai eszme a másik háromból átveheti azt, ami azokban még érvényesnek tekinthető, de valójában egy teljesen más alapokon nyugvó eszme lenne. Dugin szellemi elődjeit az 1920-as, 30-as évek Németországában találja meg, egyrészt az úgynevezett *„konzervatív forradalom”* gondolkodóiban, ahová olyan szerzőket szokás sorolni, mint a Nyugat alkonyáról író *Oswald Spengler*, a nácizmussal is kacérkodó, de kétségkívül nagy hatású életművet maga után hagyó *Carl Schmitt*, a Magyarországon elsősorban regényíróként ismert *Ernst Jünger*, vagy az 1923-ban /A harmadik birodalom/ címmel könyvelt publikált *Arthur Moeller van den Bruck*. De filozófiailag Dugin legfontosabb hivatkozási pontja *Martin Heidegger*, akit a XX. század legnagyobb hatású filozófusai közé szokás sorolni, és bár elsősorban egzisztencialista nézeteiről ismert, egy időben közel állt a náci párthoz, és a közelmúltban erőteljes antiszemitizmusáról árulkodó kéziratai is napvilágot láttak.

Dugin szerint míg a liberalizmus alanya az egyén, a kommunizmusé az osztály, a fasizmusé az állam, a nácizmusé pedig a faj, a negyedik politikai eszme alanya a heideggeri „/Dasein/” lenne, amelyet magyarra „ittlétre” vagy „jelenvalólétre” szokás fordítani. A /Dasein/ nem az embert jelenti a maga konkrétságában (mint eszes élőlény vagy mint a társadalom tagja), hanem az embert mint *a világba vetett létezőt*. A heideggeri „egzisztenciális analitika” egy meglehetősen elvont leírása az embernek, az emberi létnek, ugyanakkor a leíráson túl van egy kritikai éle is. Kritikai egyrészt azért, mert Heidegger arról ír, hogy a létező a maga létezésében megfeledkezik arról, hogy léte egyszer véget ér, vagyis meghal, amivel szemben a feladat az, hogy ráébredjünk létünk végességére és szembenézzünk azzal, ezáltal létünk autentikussá váljon. Másfelől Heideggernél jelen van egy erőteljes *modernitáskritika*, amely elsősorban a technológia kritikájában jelenik meg, ami miatt a német filozófus az olyan tradicionalista, haladásellenes szerzők kedvenc gondolkodójává vált, mint éppen Dugin.

Az orosz ideológus /A negyedik politikai eszmé/ben hangsúlyozza, hogy ennek az eszmének az egyik alapvetése a hagyomány tisztelete, ezzel együtt *a haladásgondolat elvetése*, hiszen szerinte ez a gondolat a régmúlt korok embereit és a tradíciót leértékeli, az időben később következőt magasabb szinten állónak mutatva be. Ezzel szemben Dugin szerint a történelemben nincs fejlődés, a történelemnek nincs haladási iránya, hanem visszafordítható és ciklikus.

Dugin könyvéről összességben elmondható, hogy bár alapos filozófiai tájékozottságot mutat, a filozófiatörténetet és a politikai eszmetörténetet meglehetősen szabadon értelmezi, saját gondolatainak igazolására használja fel, és végeredményben leegyszerűsítő képet vázol fel, melynek lényege, hogy *e**gy homogenizált és démonizált liberalizmussal szemben építse fel a maga antiliberális, tradicionalista világnézetét*. Duginnál a filozófia csak a politika szolgálóleánya: ő egy politikai programot akar filozófiailag megalapozni, ahol a filozófia puszta eszköz. Ahol azonban a filozófia eszközzé válik, ott elvész a rá jellemző örök kételkedés, az igazság keresésének szenvedélyes vágya, és marad a pőre ideológia.

 Szárazföld kontra tenger

Dugin 1997-es, /A geopolitikai alapjai/ című, részleteiben magyarul is olvasható könyvében fektette le geopolitikai gondolkodásának főbb irányelveit, amelyek azóta is vezérfonalának számítanak. Dugin geopolitikai felfogásának alapvetése a *tengeri (thalasszokratikus) hatalom* és a *szárazföld (/heartland/)* szembeállítása. Az ideológus ezzel a két kategóriával napjainkban egyfelől az angolszász hatalmakat, mindenekelőtt az Egyesült Államokat, másfelől Oroszországot jelöli. Ugyanakkor történelmi példákat is felhoz erre a különbségre, azt sugallván, hogy *tenger és szárazföld konfliktusa valójában évezredes konfliktus.*

A legtetszetősebb történelmi példa *Karthágó és Róma példája*, ahol Karthágó a tengeri hatalom, amely a kereskedelmet, a kalmárszellemet és ezzel együtt a szabadosságot jelenti, amellyel szemben áll Róma mint a hősi erények hordozója. Mint ismeretes, Róma legyőzte Karthágót és sóval hintette be a helyét is, ami Dugin számára természetesen a szárazföld győzelmét jelenti a tenger fölött.

Ráadásul egy elmélet szerint vallási szempontból Moszkva Róma örököse: a Nyugatrómai Birodalom bukásával a kereszténység központja Bizánc lett, majd Konstantinápoly 1453-as elestével a római örökség Moszkvába került. A *„Moszkva mint harmadik Róma”* középkori elmélete éppen Putyin alatt éledt újra, köszönhetően az állam és az ortodox egyház, illetve az orosz elnök és *Kirill* pátriárka egyre látványosabb közeledésének.

Róma Karthágó fölött aratott győzelmével szemben a hidegháború a szárazföldi Szovjetunió vereségével és a tengeri Amerika győzelmével végződött, amivel egy *unipoláris világrend jött létre Washington vezetésével*.

Dugin célja ennek az unipoláris világrendnek a felváltása egy multipoláris világrenddel.

Amerikával szemben kihívást természetesen a Szovjetunió örökösének, a /heartland/ igazi urának, Oroszországnak kell képeznie. *

A Szovjetunió vereségének egyik oka Dugin szerint az volt, hogy nem rendelkezett megfelelő tengeri határokkal, és nem jutott ki a meleg tengerekre, emellett nyugati határa, amely a Kelet-európai-síkságon helyezkedett el, védtelen volt.* Európa partvidéki területei (/rimland/), azaz tulajdonképpen Nyugat-Európa 1945 után az amerikai érdekszférába került, ráadásul az Egyesült Államok Törökországtól a Fülöp-szigetekig kontroll szerzett a Szovjetuniótól délre eső területek egy része fölött is, úgynevezett *„anakonda-gyűrűt”* képezve a kommunista birodalom körül.

Dugin szerint a távlati cél egy többpólusú világrend megteremtése, de ehhez először egy kétpólusú világrend kialakítására van szükség. A másik pólus az Egyesült Államokkal szemben létrejövő nagy eurázsiai birodalomban öltene testet, amely viszont nem lehet pusztán a Szovjetunió vagy a Varsói Szerződés feltámasztása, ennek a birodalomnak ugyanis valamilyen formában *el kell jutnia az óceáni határokig*, ami a Szovjetunió számára nem adatott meg.

Az új kontinentális szövetségnek vagy egész Európát magában kell foglalnia az Atlanti-óceánig, valamint Eurázsia déli partvidékének néhány nagyon fontos szektorát – Indiát, Iránt, Indokínát stb. –, vagy biztosítania kell ezeknek a térségeknek a baráti semlegességét, azaz ki kell vonni őket az atlantizmus kontrollja alól – írja Dugin.

Oroszország mint Eurázsia ura

Stratégiai szempontból Oroszország önálló területi struktúra, amelynek a biztonsága és szuverenitása az egész kontinens biztonságával és szuverenitásával egyenlő – írja Dugin, vagyis *Oroszország biztonságát és szuverenitását csak akkor lehet garantálni, ha az egész eurázsiai kontinens fölött hatalmat szerez.* Ez egy meglehetősen szélsőséges orosz imperializmus teljesen egyértelmű kinyilvánítása. Mindehhez hozzájön Oroszország egyediségének kijelentése, egyértelmű elhatárolása a Nyugattól és a Kelettől, és egy harmadik pólusként történő deklarálása:

Oroszország szellemileg egyfajta Harmadik, valami önálló és különös, amire sem a Kelet, sem a Nyugat terminusaiban nincs kifejezés.

Azt azonban Dugin is belátja, hogy az egész kontinens fegyveres elfoglalására Oroszországnak nincs meg a képessége, így meg kell elégednie a „part menti térségek” (/rimland/) szövetségessé tételével vagy legalábbis semlegességük biztosításával. Az ideális egy *„Dublintól Vlagyivosztokig”* terjedő orosz vezetésű összeurázsiai birodalom lenne, ám Dugin a realitások függvényében *beéri egy Orosz Birodalom és egy eurázsiai szövetségi rendszer létrehozásával.*

Dugin szerint Oroszországnak haladéktalanul el kell kezdeni egy eurázsiai birodalom építését, különben más eurázsiai hatalmak (Nyugat-Európa, Kína, az iszlám világ) kezdenek bele ebbe, és előbb vagy utóbb meg fogják célozni Oroszországot is. Az ideológus tehát csak egy *zéró összegű játékban* tud gondolkodni, ahol egyetlen kérdés van: ki kit győz le. Ha Oroszország nem lép időben, egy másik hatalom győzi le őt.

Dugin szerint ugyanakkor Oroszországnak, az orosz népnek egyfajta *messianisztikus küldetése* is van, ami kijelöli őt arra a szerepre, hogy Eurázsia ura legyen. Ezen a ponton már végleg elhagyjuk a józan ész területét, hogy az orosz gondolkodás egy bizonyos áramára oly jellemző miszticizmusban kössünk ki. Dugin szerint az orosz nem pusztán egy nép, hanem egy *civilizáció*, amely a történelemben sok államot hozott létre, és ez adja univerzalisztikusságát és sajátszerűségét. Az orosz nemcsak egy nép a sok közül, hanem egyfajta kiválasztott nép, amelynek *történelmi küldetése, hogy más népeket uraljon.*

Az orosz nép kétségkívül a messianisztikus népek közé tartozik. Mint minden messianisztikus népnek, az orosznak is univerzális, egyetemes emberi jelentősége van, mely nemcsak más nemzeti eszmékkel, hanem a civilizációs univerzalizmus más formáinak típusaival is versenyre kel – írja Dugin.

Ezekkel az obskúrus gondolatokkal aztán már alá is lehet támasztani a más, nem egyetemes jelentőségű népek leigázásának jogosságát. Nem sokban különbözik ez a „német mint felsőbbrendű faj” náci gondolatától, csak éppen nem fajelméleti, hanem civilizációelméleti terminusokban van előadva.

Minden és mindenek felett való az oroszok ügye, és ezért végső soron az orosz nép érdekei sem az orosz etnoszra, sem az Orosz Birodalomra, még csak nem is egész Eurázsiára korlátozódnak – nyit félelmetes perspektívát Dugin.

Miközben az ideológus egy eurázsiai Orosz Birodalom létrehozását „geopolitikai szükségszerűségnek”, a geopolitika „tudományából” fakadó törvényszerűségnek tartja (ami jól rímel arra a marxista felfogásra, mely a történelem tudományosan igazolható törvényszerűségének tekinti a kommunizmus szükségszerű létrejöttét), az új birodalom létrehozásának alapelvét mégis negatívan fogalmazza meg, méghozzá egy *nyugatellenes entitás létrehozásaként*. E birodalom geopolitikai konstrukciójának alapja egy fundamentális elv – a „közös ellenség” elve – kell hogy legyen. Az atlantizmus tagadása, az USA stratégiai ellenőrzésének elutasítása, valamint a gazdasági, piaci-liberális értékek elutasítása az a közös civilizációs bázis, az a közös impulzus, ami megnyitja az utat a szilárd politikai és stratégiai szövetség előtt, megteremti a leendő birodalom gerincét – írja.

Innen érthető, miért vált szükségessé később Dugin számára egy nyugat-és liberalizmusellenes politikai eszme felrajzolása, hiszen végső soron nem a geopolitikai szükségszerűség, hanem az ideológia képes megmozgatni a társadalmakat.

A Moszkva–Berlin-tengely

Dugin elítéli a cári Oroszország utolsó fél évszázadának külpolitikáját, ugyanis szerinte a cári vezetés (például az I. világháborúban) öngyilkos konfliktusokba keveredett saját természetes geopolitikai ellenfelei oldalán és saját természetes geopolitikai szövetségesei ellenében. Oroszország természetes geopolitikai ellenfelei ugyanis az Egyesült Királyság és Franciaország, míg legfőbb természetes szövetségese Közép-Európa vezető hatalma, Németország. Ugyanígy hiba volt Dugin szerint Törökországgal és Japánnal is háborúkba bonyolódni, akik eurázsiai hatalmak lévén szintén Oroszország természetes szövetségesei lennének. *Közép-Európa* – amelyhez Németország, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területe, Lengyelország és Nyugat-Ukrajna tartozik – *egyértelműen szárazföldi jellegű*, így Oroszországgal szövetségben van a helye. Ezt a területet egyedül Németország képes integrálni, és mivel Moszkva célja, hogy Közép-Európával szövetségesi viszonyt építsen fel, ezért végeredményben egy Moszkva–Berlin-tengelyt kell létrehozni.

Franciaország is csatlakozhat ide, és kívánatos is, hogy csatlakozzon, hiszen ott találhatók az eurázsiai szárazföld óceáni határai, de Párizsnak el kell ismernie Berlin hegemóniáját – írja Dugin. Anglia azonban már nem tartozik a szárazföldhöz, ő az USA európai hídfőállása, és az is marad.

Berlin hegemóniája azonban nem jelentheti a német nép hegemóniáját a többi kelet-európai nép fölött, ahogy ezt például Hitler képzelte – hívja fel a figyelmet. A németeknek az oroszoktól el kell sajátítaniuk a birodalmi gondolkodást, vagyis hogy ne népként, hanem civilizációs erőként törjenek hegemóniára. Persze ez nem jelenti azt, hogy a kelet-európai népek teljesen önállóak lehetnek:

Oroszországnak és Németországnak valamennyi vitás kérdést együtt és jó előre meg kell oldania azzal, hogy kidolgozzák a régióra vonatkozóan a befolyás földrajzi újrafelosztásának közös tervét, majd azt követően keményen el kell fojtaniuk a kelet-európai nemzeteknek az orosz–német tervek felülvizsgálatát célzó minden lokális kezdeményezését – írja. Ha valakinek erről a *Molotov–Ribbentrop-paktum* jut eszébe, talán nem véletlen.

Molotov ribbentrop

Ribbentrop, Sztálin és Molotov a paktum aláírása után 1939. augusztus 23-án. Forrás: Wikimedia Commons

Dugin szemében a kelet-európai államok – köztük Magyarország is –,amelyek jelenleg az atlantizmus „/cordon sanitaire/”-jét képezik Németország és Oroszország között, csak „névleges államok”, egyébként nem önállóak, etnikailag és felekezetileg ellentmondásosak, stratégiailag és gazdaságilag alulfejlettek, erőforrásaik nincsenek.

Dugin elképzelésében Magyarországnak és a „kelet-európai kisállamoknak” csak egy Németország és Oroszország alá vetett, nem szuverén, félgyarmati státus jutna. Ha Putyin olyan pontosan követi Dugin elképzeléseit ebben is, mint Ukrajnát illetően, akkor jó okunk van azt gondolni, hogy *a magyarok számára egy putyini világrendben az alávetett kis nép sorsa jutna.*

Dugin számára az orosz–német szövetség olyannyira fontos, hogy még Kalinyingrádot, vagyis Königsberget is visszaadná a németeknek, „hogy a szörnyű testvérgyilkos háború utolsó területi szimbólumát is eltüntessük”. Ezért cserébe Oroszország kapna egy meg nem nevezett területet Kelet-Európából, illetve természetesen az orosz balti flotta a Kalinyingrádból újra Königsberggé változó városban maradna.

Az „ukrán probléma”

Az orosz geopolitika számára Ukrajna szuverenitása olyannyira negatív jelenség, ami elvben katonai konfliktust is könnyen kiprovokálhat – írta Dugin 25 évvel az ukrajnai háború kitörése előtt. Hozzátette, az Izmailtól Kercsig terjedő fekete-tengeri partszakasz – vagyis a Dunától a Krímig húzódó ukrán partmenti területek – nélkül Oroszországnak egy olyan kiterjedésű, reálisan ki tudja ki által ellenőrizhető parti övezet marad, hogy az már normális és önálló államként való létezését is kétségbe vonja.

Dugin számára tehát kulcsfontosságú a Fekete-tenger teljes északi partjának orosz kézre kerülése, ami láthatóan most is a Kreml egyik stratégiai célja. A Fekete-tenger partvidékén az orosz geopolitika abszolút imperatívusza Moszkva totális és semmivel sem korlátozott kontrollja annak teljes hosszán – az ukrántól az abház területekig – írja. A Fekete-tenger északi partjának tehát „kizárólag eurázsiai és központilag Moszkvának alárendelt partnak kell lennie” még akkor is, ha elismeri Dugin, hogy a Fekete-tenger nem helyettesítheti a „meleg tengerekre” vezető kijáratot, geopolitikai jelentőségét pedig erősen csökkenti az a tény, hogy a két, a Földközi-tengerre vezető földszoros, a Boszporusz és a Dardanellák török, vagyis Törökország NATO-tagsága miatt atlanti kézen van.

Ám Dugin nem áll meg annál, hogy Ukrajnától elvegye teljes fekete-tengeri partszakaszát, hanem sokkal radikálisabb terveket vázol fel, mivel szerinte Ukrajna mint önálló állam „egész Eurázsiára hatalmas veszélyt jelent, és az ukrán probléma megoldása nélkül általában kontinentális geopolitikáról beszélni értelmetlen”. Azt ugyan elveti, hogy Ukrajnát teljes egészében olvasszák be Oroszországba, de stratégiailag Ukrajnának szigorúan Moszkva déli és nyugati projekciójának kell lennie.

Putyin február 21-i, a Donyecki és Luhanszki Népköztársaság elismerésekor mondott beszédében azt állította, Ukrajna teljes egészében Oroszország, pontosabban az orosz bolsevikok kreálmánya. Az orosz elnök tehát az önálló államiságot is elvitatja Ukrajnától, sőt, tavaly nyáron közzétett cikkében azt írta, az orosz és az ukrán valójában egy nép, az ukránok kisoroszok, akik ugyan rendelkeznek egy sajátos etnikai kultúrával, de önálló nemzeti lét nem illeti meg őket.

Putyin ebben is Dugin gondolatait visszhangozza.

Egykor egy nép voltak, ma háborúban állnak – Így jutottunk el Nagy Vlagyimir fejedelemségétől Vlagyimir Putyin inváziójáig

Egy egységes Ukrajna további létezése megengedhetetlen – mondta ki a verdiktet az ideológus még bőven Putyin hatalomra kerülése előtt. Sőt, jegyezte meg, „Ukrajna mint állam geopolitikailag teljesen értelmetlen. Sem különleges, egyetemes érvényű kulturális üzenete, sem földrajzi egyedisége, sem etnikai különlegessége nincs. […] Kétségtelen, hogy az ukrán kultúra és nyelv sajátos és különleges, de minden egyetemes jelentőséget nélkülöz.”

Az ukránok Dugin szerint a „nagyoroszokkal” szembeállítva „kisoroszok”, de ezzel a megnevezéssel ő megvetését is kifejezi az ukránok iránt. A nagyoroszok eszméje, azaz a mienk – Nagy Eszme. A kisoroszoké – kicsi.

Dugin szerint azok, akik az orosz nacionalizmust hangsúlyozzák – vagyis etnikai orosz nemzetállamot és nem eurázsiai birodalmat akarnak – „ukránokként” viselkednek.

Mi hát Dugin megoldása az „ukránkérdésre”? *Ukrajna felosztása*. Az ideológus négy részt különböztet meg Ukrajnán belül, amelyek különböző elbánásban kell hogy részesüljenek.

 1. Kelet-Ukrajna, vagyis a Dnyepertől keletre eső rész (a Donbaszt is beleértve), ahol túlsúlyban vannak az orosz etnikumhoz tartozók. Dugin szerint ez a terület széleskörű autonómiát kaphat ugyan, „de feltétlen és igen szilárd szövetségben Moszkvával”.

 2. A Krím félsziget, amely etnikailag kevert (oroszok, ukránok és tatárok lakják vegyesen), és éppen emiatt Dugin szerin Oroszországhoz csatolása „szélsőségesen negatív reakciót vált ki a kisorosz lakosságból”. A megoldás ezért különleges státus és maximális autonómia biztosítása Moszkva közvetlen stratégiankontrollja alatt. Putyin ebben Duginnál is radikálisabb volt, hiszen pusztán Oroszország egyik régiójává tette a Krímet, autonómia nélkül.

 3. Ukrajna középső része, a Dnyeper nyugati partján, Kijevet is beleértve. Ez a voltaképpeni kisorosz rész, ahol az ukránok vannak túlsúlyban, de a pravoszláv hitet követik. Ez a rész is az eurázsiai rendszerhez tartozik, de arról itt nem ír Dugin, pontosan milyen státust adna neki.

 4. Nyugat-Ukrajna, amely Volhíniából, Galíciából és Kárpátaljából áll – ezek a területek csak 1945 után kerültek először Moszkva uralma alá. Ezeknek a legnyugatosabb, görögkatolikus vallású, „bomlasztó” területeknek jelentősebb autonómiát kell adni azért, hogy elválasszák őket a pravoszláv (ortodox) területektől, és a három terület egyfajta „nyugat-ukrajnai föderációt” alkothat – írja Dugin.

Az ideológus szerint a „szuverén Ukrajna” léte „a geopolitika szintjén hadüzenet Oroszországnak”, de nem is annyira Ukrajnának, mint inkább az atlantizmusnak, azaz végső soron Amerikának az ügye, amely oroszellenes hídfőállást tud itt kiépíteni. Végső soron Ukrajna szuverenitásában tehát Dugin azt a veszélyt látja – Putyinhoz hasonlóan – hogy *a Nyugat itt egy közvetlen fenyegetést teremt Oroszország kapujában*, ami „Moszkvától haladéktalan válaszintézkedéseket követel”.

Az ukrán probléma Moszkva legfőbb és legfontosabb problémája – jelenti ki Dugin.

Elképzeléseit ma Vlagyimir Putyin valósítja meg Ukrajnában.

*Dugin magyarul*

/A geopolitika alapjai/. A /Geopolitika és biztonság/ című kötetben

(Zrínyi Kiadó, 2006)

/A negyedik politikai eszme/ (Kvintesszencia Kiadó, 2017)

https://www.portfolio.hu/global/20220719/putyin-titkos-ideologusa-aki-mar-evtizedekkel-ezelott-eltervezte-az-ukrajnai-haborut-556345

-------------------------------------------------------------------------------------------