2020.12.02.
Artemisia Gentileschi Rómában született 1593-ban. Apja, Orazio igencsak elismert festő volt, s 2016-ban írtam meg, amikor édesapja Danae festményét 35 millió dollárért New Yorkban elárverezték, hogy Danaét Artemisia is megfestette.
Orazióról kép Lucas Vorsterman metszetkészítő művész ábrázolásában maradt ránk, Artemisia Gentileschi: Önarckép és a festészet allegóriája c. kép valószínűleg Londonban készülhetett 1638 körül, s ma már sokan úgy vélik, a zilált hajú nőalak egyúttal az ekkor 45 éves művésznő önarcképe is. Tipikus festői önarckép: ecsettel és palettával a kezében ábrázolja a művészt, alkotás közben.

Van egy harmadik kép is a cím alatti képek között, ez a Szépművészeti Múzeumban levő Ráhel és Sisera c. festmény, itt véres ótestamentumi történet elevenedik meg a vásznon, a zsidó asszony a kánaánita hadvezér fejébe álmában bever egy szöget.

Artemisia Gentileschi festményei merészek, élénkek, gyakran erőszakot ábrázoló jelenetekkel. Tagadhatatlan tehetsége elősegítette, hogy szellemi öröksége, az előítéleteken túllépve, fennmaradhasson.
Artemisia Gentileschi olyan művész volt, aki igazán értette a női mivolta állította akadályokat. Egyszer ezt írta patrónusának, Antonio Ruffo-nak: „Attól tartok, ha megnézi a festményemet, azt fogja gondolni rólam, hogy arrogáns és szemtelen vagyok… Sajnálkozva gondol rám, hisz egy női név kétségeket ébreszt, mindaddig, míg az alkotását meg nem pillantja.”

56 éves korára valami olyasmit sikerült elérnie, amely a 17. századi Itáliában egy nő számára szinte lehetetlen volt: igencsak kiváló és sikeres festőművész lett. Azonban hiába csodálták a tehetségét, ettől még ő maga sérülékeny volt – amint azt Ruffo-hoz írott sorai bizonyítják – főként a neme iránti előítélek miatt. A festőnő életéről a nationalgeographic.com számolt be.

Artemisia édesanyja 1605-ben elhunyt, ő ekkor csak 12 éves volt. Sikerült elkerülnie, hogy zárdába küldjék, ehelyett hosszú órákat töltött apja otthoni műtermében. Akkoriban divat volt, hogy a művészek nőket is oktattak, de csupán azért, hogy a nő jelenléte inspirálja a férfi festőket. Artemisia a veleszületett tehetségét apja mellett apránként tanult mesterséggé változtatta.

Gentileschi még gyermek volt, amikor az olasz művészetbe dinamikus, feltűnő és színpadias barokk stílusával betört Michelangelo Merisi, ismertebb nevén Caravaggio. Orazio is nagy csodálója volt e drámai hatású művésznek, akinek a befolyása érezhető mind Orazio, mind a lánya alkotásain. Artemisia 17 éves korában készült „Zsuzsanna és a vének” című, ragyogó festményén egyértelműen felismerhetőek Caravaggio stílusjegyei.
Erőszak és bosszú

Artemisia 1612 körül kezdte el megfesteni a jól ismert bibliai jelenetet, amelyben Judit lefejezi az otthonát fenyegető Holofernészt. A történetben az asszír hadvezér megkívánja az özvegy Juditot, sátrába hívatja, de végül részegen elalszik, és ekkor Judit, saját erénye és embertársai védelmében lefejezi. E téma igen népszerű volt a reneszánsz művészek körében, maga Caravaggio is megfestette. A legtöbb történész azonban úgy véli, Artemisia e festménye személyes okból született.
Aogostino Tassi fiatal festő volt, aki akkor barátkozott össze Orazioval, amikor mindketten egy freskón dolgoztak Scipione Borghese bíboros palotájában. Orazio megkérte Tassit, hogy oktassa Artemisiat a perspektíva technikájára. Egy napon, 1611-ben, amikor Orazio otthonától távol dolgozott, Tassi meggyőzte az Artemisia felügyeletével megbízott szomszédot, hogy hagyja őket kettesben a tanóra idejére. A szomszéd hazament, Tassi pedig megerőszakolta Artemisiat.

Amint Orazio hazatért, feljelentést tett egykori barátja ellen, Tassi tárgyalására 1612-ben került sor. A tárgyalás periratai fennmaradtak, köztük Artemisia tanúvallomása is: „Az ágy pereméhez szorított, s a térdét a combjaim közé ékelte, hogy ne tudjam összezárni őket.” A nemi erőszakot követő káoszban Tassi házasságot ígért Artemisianak, s végül ez, a be nem tartott ígéret, lett a per tárgya, nem pedig maga az erőszak.

Maga a per igencsak megalázó volt Artemisia számára, át kellett élnie altesti fizikai vizsgálaton is, és abban a korban zajlott mindez, amikor szentül hittek abban, hogy kínzással kicsalható az igazság utolsó szikrája is valakiből. A festőnő kezét, amelyet a kifinomult ecsetvonásokhoz használt, ujjszorítóba fogták. Kínja közepette ezt kiáltott Tassinak: „Ez hát a jegygyűrű, amit adtál, ezek a megszegett ígéreteid!”. Tassit végül elítélték és száműzték, azonban a kapcsolatai segítségével igen hamar visszatérhetett Rómába.

Gentileschi a tárgyalás után nem sokkal feleségül ment egy firenzei festőhöz, Pierantonio Stiattesihez, akinek a tehetsége messze elmaradt az övétől. Nem világos, hogy Artemisia szerette-e, könnyen lehet, hogy a házasságot sebtében hozták össze azért, hogy eltereljék a figyelmet a per okozta botrányról. A pár Firenzébe költözött, messze maguk mögött hagyva az erőszak emlékeit és Rómát.
Firenzei hírnév

Artemisia tisztes házasságban élt, négy gyereke születik, de csak egy lánya érte meg a felnőttkort, Prudenzia maga is festő lett. Bár Artemisia kolosszális tehetségéhez nem fért kétség, mégis szükség volt a férfi rokonok segítségére. Apja így fogalmazott egy levélben, amelyet Lotaringiai Krisztinának, a toszkán nagyherceg II. Cosimo de’ Medici anyjának írt: „Olyannyira tehetséges, hogy bátran állíthatom, kortársai közt nincs párja. Munkáiban olyan megértésről tesz tanúbizonyságot, amelyet talán művészetünk legnagyobb mesterei sem birtokolnak.”
Gentileschi olyan firenzei kortársakkal barátkozott, mint a csillagász Galilei, vagy a költő, az ifjabb Michelangelo Buonarroti. A nagy Michelangelo unokaöccse, felkérte, hogy a Casa Buonarroti számára készítsen el egy festményt, az Inklináció allegóriája címmel. Artemisia – egyes pletykák szerint önarcképként – olyan élethű női aktként festette meg az iránytűt tartó alakot, hogy később (1684-ben) ruhákat festettek rá. 1616-ban, első nőként a Firenzei Szépművészeti Akadémia tagja lett, s itt hamarosan a modern festészet vezető alakjává vált.
Caravaggio műveinek két fontos stílusjegye inspirálta Gentileschit is: a tenebrizmus, vagyis a sötét háttér árnyalatok használata a világos színekben festett alakok érzelmeinek kiemelésére, illetve az emberalakok természethű ábrázolása. Bár számtalan utánzója és tanítványa akadt Caravaggionak, Gentileschi nem utánozta őt, hanem a saját, jól felismerhető stílusjegyei közé illesztette be a nagynevű mestertől kölcsönzötteket.
Két művén is precízen megmutatkozik a lélektani érzék: az 1620-ban készült Jáhel és Sziszera, amelyben ismét egy bibliai történet elevenedik meg, amint a zsidó Jáhel megöli az ellenséges hadvezér Sziszerát. Ezen túl ismételten megfestette az 1612-13-ban készített Judit és Holofernész történetét, ez az újabb alkotás időben egybeesett Artemisia római látogatásával, a festőnő 1620-ban elutazott ifjúkora és megerőszakolása, megaláztatása városába. A festmény e későbbi változatán tetten érhető művészi fejlődése, talán a legfeltűnőbb változás Holofernész vére. Míg a korábbi alkotáson egyszerű vértócsaként ábrázolta, az újabb képen a vér nagy erővel, vörös sugarakban spriccel Holofernész nyakából.

Gentileschi és a férje különváltak, a férj függetlenséget biztosított nejének, ez pedig a maguk korában igencsak különös volt. Artemisia gyakran utazott, sok időt töltött Nápolyban vagy Velencében. 1638-ban az angol I. Károly király meghívására Londonba ment, ahol csatlakozott apjához, Oraziohoz, és ahol Greenwich-ben a Királynő Házának nagyterme mennyezetét díszítette a két festőművész. Miután édesapja a következő esztendőben elhunyt, Artemisia úgy döntött, Londonban marad. Portréfestményei olyan mesterművek voltak, hogy egy kortárs által jegyzett életrajzban apjánál híresebbként említették. Gentileschi valamikor 1640-41 körül tért vissza Itáliába, s Nápolyban élt egészen 1652-es haláláig.

Halálát követően a művészetéről elfeledkeztek, félreértelmezték, vagy épp nem foglalkoztak vele. Judit és Holofernész történetének első, 1612-es festményét sokáig Caravaggio műveként tartották, a Zsuzsanna és a vének festményét az apja munkájának vélték. Csak a 20. század elején nyerte el méltó helyét a művészettörténetben ez a ragyogó és figyelemre méltó barokk művésznő.

---------------------------------------------------------------------------------------------

https://ng.24.hu/kultura/2020/03/04/egy-vakmero-olasz-festono-a-17-szazadbol/

-------------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------------------

Artemisia Gentileschi – Az inklináció allegóriája. A festmény nőalakja eredetileg akt volt, ám oly élethűre sikerült, hogy 1684-ben felöltöztették, vagyis ruházattal takrták legkényesebb testrészeit. Az alak a kezében a korabeli hajózás során használt iránytűt tartja.

-----------------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------------