2022.10.09.

Életének 92. évében elhunyt Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, író, költő, műfordító, teológus, a Vatikáni Rádió magyar adásának egykori szerkesztője – közölte a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya hétfőn az MTI-vel.

 

Szabó Ferenc a Zala megyei Kálócfán született 1931-ben paraszti családban. 1950-ben érettségizett, majd egy-egy évet tanult az egri és a szombathelyi papi szemináriumban. A jezsuita rendbe a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után, már az illegalitásban lépett be 1953-ban.

 

Budapesten francia és magyar irodalmat tanult az Idegen Nyelvek Főiskoláján, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karán.

Az 1956-os forradalom leverése után, novemberben elöljárója kérésére távozott az országból. Rendi tanulmányait a belgiumi Eegenhoven jezsuita főiskoláján végezte 1957 és 1963 között, közben 1962-ben Brüsszelben pappá szentelték. 1966-ban teológiai doktorátust szerzett a párizsi Institut Catholique-on, disszertációját Szent Ambrus krisztológiájából készítette.

 

1967-től a Vatikáni Rádió magyar műsorának szerkesztője, majd 1972-től vezetője lett. Római évei alatt filozófiai, teológiai és irodalmi ihletettségű munkáival a nyugati szakirodalomtól elzárt magyarországi hallgatók és olvasók számára hozzáférhetővé tette a kortárs szellemi élet legértékesebb irányzatait. Emellett nagy szerepe volt abban, hogy a II. vatikáni zsinat tanítása eljusson Magyarországra – írták.

Húszéves rádiószerkesztői, kultúraszervezői munkája során valóságos intézménnyé vált az emigráns és az Olaszországba látogató magyarság körében. Több pápával személyesen találkozott, tolmácsa volt a Vatikánba érkező magyar politikai vezetőknek, és 1991-es magyarországi látogatása előtt ő segítette II. János Pált a magyar kiejtés elsajátításában.

1992-es hazatérése után a Távlatok című jezsuita folyóirat főszerkesztője lett. 1993–1994-ben a Magyar Rádió felügyelőbizottságának, 1994-től pedig a Magyar Katolikus Püspöki Kar médiabizottságának tagja volt. 2000 és 2005 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikáció szakán óraadó tanárként adott elő, 2011-ig a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán tanított.

Rendkívül termékeny író volt, számtalan filozófiai, teológiai, irodalomkritikai tanulmány, monográfia, műfordítás és költemény fűződik nevéhez. Kiemelkednek közülük a Pázmány Péterről és Prohászka Ottokárról, a francia egzisztencialistákról írt művei, verseskötetei, valamint a magyar, köztük üldözött jezsuiták életéről szóló Anima Una-könyvsorozata.

1991-ben Pro Cultura Hungarica emlékplakettet kapott, 1996-ban a Magyar Pen Club Illyés Gyula-díjjal tüntette ki műfordítói munkásságáért. Irodalmi tevékenységét 2001-ben Stephanus-díjjal, újságírói pályafutását 2002-ben Táncsics Mihály-díjjal ismerték el. 2007-ben a Széchenyi Társaság díját, egy évre rá Pro Cultura Christiana-díjat, 2011-ben Magyar Örökség Díjat, 2012-ben Mindszenty-emlékérmet és Prokop Péter-díjat, 2016-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét, 2019-ben a Hit Pajzsa-díjat, 2020-ban pedig Fraknói Vilmos-díjat kapott.

Szabó Ferenc augusztus 6-án ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját. Temetésének időpontját a rendtartomány később közli.

 

------------------------------------------------------------------------------------

 

P. Szabó Ferenc meghalt, aki 23 éven át vezette a Vatikáni Rádió magyar adását 2022

 

2022.10.09.

A szerkesztőségben kaptam ma a tömör hírt: Október 3-án, Borgia Szent Ferenc jezsuita rendi emléknapján, hétfőn délelőtt, szentségekkel megerősítve – 91 éves korában – elhunyt P. Szabó Ferenc SJ.

 

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán  

Amitől annyira tartottál és amit annyira vártál, íme eljött, elérkezett! Szavaddal élve „Csöppnyi földi fényedet” nemhogy kioltotta, aki Teremtett, hanem türelmes és jóságos Megváltód „csillagporként most fölsziporkáztat”. Köszönünk Téged Ferenc atya, Feri bátyánk a Jóistennek, hogy gazdag és termékeny élettel áldott meg, Te pedig vas-akaratú szorgalommal sáfárkodtál a rád bízott talentumokkal.

Ugye, az Ajtó túlfelén állva, már Te is tudod, hogy „nem is olyan nagy dolog a halál”. Amit a teológia és a költészet „deszkarésein” oly szorongva lestél, most előtted, a Szelíd Bárány, akiről oly sok szép és igaz sort írtál. Negyedszázados napi rádióadásaid révén tízezek és százezrek hallották és ismerték a hangodat, félévszázados alkotó korszakod könyvgyümölcseit pedig a magyarul tudó Istenkereső nép világszerte forgatta, hívő jámbor katolikusoktól kezdve az óvatosan érdeklődőkig.

A tegnapi evangéliumban az apostolok még Veled együtt kérték: Uram, növeld bennünk a hitet! Nem voltál megelégedve a hiteddel, mindig többre vágytál, Te is a Mindendséget próbáltad és akartad versbe és teológus-szóba ölteni, s lám, Te is csak Magadról beszéltél, emberséged törékeny cserépedény állapotáról, de – és ezt hadd köszönjem mindenki nevében – igazában a vázád gyönyörű nagy Kincséről szóltál, akit nagyon szerettél, a názáreti Jézusról.

Érte vitáztál, Vele harcoltál és ebben a derék jó lelki harcban fölhasználtad mindazt, amit ajándékként kaptál. Rád bízta az Úr azt a szolgálatot, hogy szemedet Párizsra aztán Rómára vesd és magyar Szent gnáci pillantással hazaüzenjél az otthon-maradottaknak.

Feri bátyánk, Te, aki most 91 évesen léptél be az Örökkévalóságba, vajh’ mit üzensz nekünk? A még itthon-maradottaknak? Igen, elmondtad és megírtad már, s mi elkezdünk emlékezni mondott-írt szavaidra, benne azokra, melyekre a Lélek is pecsétet tett.

Hadd kérjem mindnyájunk nevében, hogy ha tudsz, kérünk, tekints a Mennyország deszkarésein át visszafelé, a forrásos Kálócfára, a Sodrás utcára, a Vatikáni Rádió épületére itt a Pizza Pián és a Via dei Penitenzierire, ahol esténként még lámpaoltás után is odaültél írógépedhez, hogy beléüss valami  jót Istenről és Országáról.

Mi pedig megyünk a könyvszekrényükhöz és számba vesszük terebélyes hagyatékod. Köszönünk Téged és  mindazt, amit ránk hagytál!

Szeretettel, a régi és mai rádiós szerkesztő Társaid és a Hallgatók nevében is, rendtársad, Vértesaljai Laci

-.-.

Köszönünk téged és mindazt, amit ránk hagytál! – Vértesaljai László SJ megemlékezése Szabó Ferencről

2022. október 4.

A szerkesztőségben kaptam a tömör hírt: október 3-án, Borgia Szent Ferenc jezsuita rendi emléknapján, hétfőn délelőtt, szentségekkel megerősítve – 91 éves korában – elhunyt P. Szabó Ferenc SJ.

Amitől annyira tartottál és amit annyira vártál, íme eljött, elérkezett! Szavaddal élve „Csöppnyi földi fényedet” nemhogy kioltotta, aki Teremtett, hanem türelmes és jóságos Megváltód „csillagporként most fölsziporkáztat”.

Köszönünk téged, Ferenc atya, Feri bátyánk a Jóistennek, hogy gazdag és termékeny élettel áldott meg, te pedig vasakaratú szorgalommal sáfárkodtál a rád bízott talentumokkal.

Ugye, az Ajtó túlfelén állva már te is tudod, hogy „nem is olyan nagy dolog a halál”. Amit a teológia és a költészet „deszkarésein” oly szorongva lestél, most előtted – a Szelíd Bárány, akiről oly sok szép és igaz sort írtál. Negyedszázadon át felhangzó napi rádióadásaid révén tízezrek és százezrek hallották és ismerték a hangodat, fél évszázados alkotókorszakod könyvgyümölcseit pedig a magyarul tudó istenkereső nép világszerte forgatta, hívő jámbor katolikusoktól kezdve az óvatosan érdeklődőkig.

A tegnapi evangéliumban az apostolok még veled együtt kérték: „Uram, növeld bennünk a hitet!” Nem voltál megelégedve a hiteddel, mindig többre vágytál, te is a Mindenséget próbáltad és akartad versbe és teológus-szóba ölteni. S lám, te is csak magadról beszéltél, emberséged törékeny cserépedény állapotáról, de – és ezt hadd köszönjem meg mindenki nevében – igazában a vázád gyönyörű nagy Kincséről szóltál, akit nagyon szerettél, a názáreti Jézusról.

Érte vitáztál, vele harcoltál, és ebben a derék jó lelki harcban fölhasználtad mindazt, amit ajándékként kaptál.

Rád bízta az Úr azt a szolgálatot, hogy szemedet Párizsra, aztán Rómára vesd, és magyar Szent Ignác-i pillantással hazaüzenjél az otthon maradottaknak.

Feri bátyánk, te, aki most 91 évesen léptél be az örökkévalóságba, vajh’ mit üzensz nekünk, a még itthon maradottaknak? Igen, elmondtad és megírtad már, s mi elkezdünk emlékezni mondott-írt szavaidra, benne azokra, melyekre a Lélek is pecsétet tett.

Hadd kérjem mindnyájunk nevében, hogy ha tudsz, tekints a mennyország deszkarésein át visszafelé, a forrásos Kálócfára, a Sodrás utcára, a Vatikáni Rádió épületére itt, a Pizza Pián és a Via dei Penitenzierire, ahol esténként még lámpaoltás után is odaültél írógépedhez, hogy beléüss valami jót Istenről és országáról.

Mi pedig megyünk a könyvszekrényünkhöz, és számba vesszük terebélyes hagyatékod. Köszönünk téged és mindazt, amit ránk hagytál!

Szeretettel, a régi és mai rádiós szerkesztőtársaid és a hallgatók nevében is:

rendtársad, Vértesaljai Laci

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Fábián Attila, Merényi Zita

https://www.magyarkurir.hu/hirek/koszonunk-teged-es-mindazt-amit-rank-hagytal-vertesaljai-laszlo-sj-megemlekezese-szabo-ferencrol

 

 

-.-------------------------------------------------------------------------------------

 

 -----------------------------------------------------------------------------------------

--------------------------------------------------------------------------------------

 

 

„Hiszem, hogy Szőnyi Zsuzsa kedvesen fogadta őt a paradicsomban” – Federico Lombardi Szabó Ferencről

2022. október 4.

Vértesaljai László SJ értesítette Federico Lombardit Szabó Ferenc SJ haláláról. A Vatikáni Rádió egykori főigazgatója és egykori szentszéki szóvivő üzenetét olvashatják az alábbiakban, valamint Vértesaljai László hozzá fűzött gondolatait.

jféli levélváltás paradicsomi emlékekkel – Szőnyi Zsuzsa és Szabó Ferenc emlékére

A rádióban, munka közben ért a hír P. Szabó „hazatéréséről”. Azonnal kiírtam magamból pár sort, a keresetlen elsőket, hogy emlékezzek rá a szerkesztőségünk és a hallgatók nevében is.

A Lélek ösztönzésére megírtam a hírt P. Federico Lombardinak, a Vatikáni Rádió egykori program-, majd főigazgatójának, aki Feri atyának és nekem is „rádiós főnökünk” volt. Este, munkából hazafelé menet – már sötétben – találkoztam vele a rendházunk előtt (P. Lombardi most a Civiltà Cattolica folyóirat szerkesztősége rendházának elöljárója). Még nem olvasta a levelemet, így annál inkább megrendüléssel fogadta a hírt „Francesco haláláról”.

Késő este aztán megjött a levele, csatolom is, magyarra fordítva:

Kedves László!

Olvastam kedves leveledet, amire utaltál, amikor találkoztunk. Köszönöm. Persze, megemlékezem róla imádságomban. Szép emléket őrzök róla, szorgos munkásságáról és műveltségéről. A Vatikáni Rádióban végzett szolgálata fontos része volt az életének. Nagyon becsültem és szerettem őt. Azt hiszem, hogy ez kölcsönös érzés volt. Hiszem, hogy Szőnyi Zsuzsa kedvesen fogadta őt a paradicsomban…

Federico

Eltöprengek e kedves és személyes sorokon. Lombardi atya ismeri a fél világot, volt alkalma megismerni Szent II. János Pál, az emeritus XVI. Benedek és Ferenc pápa mellett végzett szolgálata során. Mégis a fontos dolgok megmaradnak, és alkalmas időben tükröt tartanak. Így látom most Lombardi atya szívében Szőnyi Zsuzsát és Szabó Ferencet, akik a rádió magyar szerkesztőségében éveken át együtt dolgoztak. Egyiknek a kedvességére emlékszik, a másiknak pedig szorgos munkásságára és műveltségére.

S ami a legszebb, hogy ebben a „federicós” látásban ők ketten együtt vannak a paradicsomban. Szinte hallom Zsu’ hangját (hiszen mi csak így szólítottuk őt): „Hát megjöttél végre, Feri?”

 

https://www.magyarkurir.hu/hirek/-hiszem-hogy-szonyi-zsuzsa-kedvesen-fogadta-ot-paradicsomban-federico-lombardi-szabo-ferencrol

 

--------------------------------------------------------------------------------------

 

Szabó Ferenc SJ hivatásának története

 

 

2022.10.09

 

A Marconi által tervezett Vatikáni Rádiót 1931. február 11-én avatta fel XI. Pius pápa. Tehát egyidős vagyok a pápák rádiójával, ahol 25 évig szolgáltam (Szent) VI. Pált és (Szent) II. János Pált. Minthogy Kálócfa a hajdani Pannoniát átszelő borostyánkő út mellett fekszik, születésem dátuma mellett helye is mintegy predestinált arra, hogy Rómába, a Vatikáni Rádióhoz kerüljek. Pedig elöljáróim eredetileg úgy gondolták, párizsi doktori disszertációm védése után, belga meghívásra visszamegyek fogadott hazámba, hogy teológiát tanítsak ott, ahol filozófiai és teológiai tanulmányait végeztem: a vallon jezsuiták Leuven-Eegenhoven-i főiskoláján. De hiszem, hogy nem a látszólagos predestináció, hanem a Gondviselés örök terve szerint alakult életem egy váratlan baleset következtében. A Vatikáni Rádió magyar adásánál – a műsorvezető Orbán Miklós SJ mellett – dolgozott fiatal magyar rendtársam, Szabó János, aki 1964-ben ausztriai szabadsága alatt a hegyekben lezuhant, és szörnyethalt. P. Orbán kiszemelt engem, és addig mesterkedett a magyar és a belga provinciálisoknál, hogy a doktorálás után nem Belgiumba, hanem a Vatikáni Rádió magyar adásához kerültem „ideiglenesen”, de – hála a Gondviselésnek! – 25 év lett belőle (1967–1992).

*

Visszatérek születésem helyére, Kálócfára. Szüleim itt, a kikeresztelkedett zsidó Weistinger/Várhelyi földbirtokosnál voltak cselédek. Apám, Szabó János az Őrségben, Bajánsenyén (Vas megye) született; édesanyám, Pásztori Julianna Kálócfán, a néhány holdas Pásztori Albert földművelő leánya volt. Apám cselédként, anyám summáslányként dolgozott. Ott, munka közben ismerkedtek meg 1930-ban. Tehát a „puszták népé”-nek sarja vagyok.

1935-ben Kálócfáról átköltöztünk a Zalalövő V. kerületi Irsapusztához tartozó Bárómajorba. Apám továbbra is cseléd maradt, első ember báró Perényi Bertalan földbirtokosnál. A család Trianon után Nagyszőllősről telepedett ide. Ebből a majorból jártam elemibe Irsapusztára.

1938-ban voltam elsőáldozó Zalalövőn.

1940 májusában bérmált meg Grősz József szombathelyi püspök.

1943 nyár, Szombathely:Irsapusztai tanítóm, Búzás Dezső elvitt az Országos Magyar Tehetségmentés („Horthy-ösztöndíj”) versenyvizsgájára. Már hat elemit végeztem, végig kitűnő eredménnyel. Szegény szüleim nem tudtak négy elemi után beíratni a gimnáziumba. A szombathelyi premontreieknél tartották a két és fél napos tesztvizsgát, s a szaléziak kollégiumában kaptunk mi, versenyvizsgázók, szállást. Szerzeteseket ekkor láttam először. Sikeres volt a versenyvizsga (24 pályázó közül öten nyertünk).

1943 szeptemberben Sümegre kerültem internátusba és gimnáziumba: mint a versenyvizsga egyik nyertese, ingyenes diák voltam. Nagyon jó latinista lettem. Kubinyi György hittanárunknál a „Katekizmus kiskirálya” lettem. Nem voltam különösen jámbor gyerek; inkább a szegénysorból gimnáziumba került fiatalokra jellemző kitűnni vágyás lelkesített – később is sikerekre áhítoztam. A hittanár kérésére képeslapokat árultam, de még nem tudtam, ki is volt az a képen látható fiatal cserkész, illetve reverendás kispap – Kaszap István. Cserkész lettem; a sümegi vár oldalában hadijátékoztunk (számháborúztunk). Kitűnően végeztem az első osztályt; nyáron otthon Bárómajorban dolgoztam, anyámnak segítettem a mezőn.

1944 szeptemberében Sümegen elkezdtem a második gimnáziumot. Októberben egyre sűrűsödtek a légiriadók, olyankor szaladtunk le a pincébe. 1944. október 15-én végül hazaküldtek bennünket, mert a nyilasok átvették a hatalmat. Otthonról levelezés útján folytattuk II. gimnáziumi tanulmányainkat.

1944/1945, Bárómajor: A velem egyidős bárólányhoz, Perényi Évához (Báb) én, a cselédgyerek bejárhattam a kastély könyvtárszobájába olvasni, s a kertbe játszani. Sokat versenyeztünk ismeretekben (ki olvasott több ifjúsági könyvet) és sportolásban is (versenyfutásfutás, magasugrás…). Tizennégy évesek lettünk. Szerelmes lettem, amint „Bábhoz” írt későbbi verseim ezt tanúsítják. 1945 telén együtt tanultunk síelni, amikor rövid időre (disszidálása előtt) megjelent – odamenekült szüleitől elbúcsúzni – Báb négy évvel idősebb unokabátyja, a ma híres költő, műfordító Lator László. Egyszer ő mutatta meg, hogyan kell síléccel megfelelő technikával gyalogolni. Bárómajori gyermekkori emlékeimet Őszi ámulat című első kötetem (1982) elején közölt verseim örökítették meg.

1945. Nagycsütörtök:Megjelentek majorunkban is az orosz katonák, s pár napig garázdálkodtak, raboltak.

1945. nyár elején Sümegen levizsgáztam a II. gimnázium anyagából. Kitűnő lett magyar írásbeli dolgozatom.

1945. augusztus eleje:Súlyos vakbélgyulladással – mivel vonat még nem járt Egerszeg és Lövő között – Bárómajorból szekéren vittek be a zalaegerszegi kórházba, ahol rögtön megoperálnak. Ott hallottam, hogy az amerikaiak Hirosimára ledobták az atombombát. Amikor már járni tudtam, lementem a kórházkápolnába, és meggyóntam kamaszkori bűneimet. Ez volt első életgyónásom. Hálát adtam Istennek, hogy életben maradtam. „Első megtérésem” után fokozottabban kezdtem érdeklődni a vallás iránt.

Kitérő

Már felsős gimnazista koromban (még ott, a bárómajori erdő szélén) olyan kérdéseket vetettem fel, amelyeket később Pascalnál, Bergsonnál és Heideggernél olvastam. Ma is, mikor „Napom elvérzik”, alapvetően eredetem és végem titka tölt el döbbenettel. Miért vagyok? Miért itt és most vagyok a megvalósult világ ölén! Mennyi véletlen(?) játszott közre, hogy megszülettem, hogy az a nő (anyám) és az a férfi (apám) találkozott, és mérhetetlen sok ivarsejtjükből éppen azok egyesültek, amelyekből az én génkódom lett! Elfogott a döbbenet! Miért van egyáltalán valami? Elképzeltem az abszolút semmit: gondolatban megsemmisítettem a világot – persze öntudatom égett, világolt! Ha lett volna egy pillanat, amikor egyáltalán semmi sem volt, most se lenne semmi, hiszen a semmiből semmi sem lesz. Ez maga az evidencia! Tehát: a semmi áleszme, a létezésnek van abszolút alapja. Az Abszolútum létét nem lehet kétségbe vonni. Az igazi problémám a panteizmus, illetve a személyes Isten léte volt. (Pár napja fejeztem be egy nagyobb tanulmányt Bergson és a misztika kapcsolatáról, és ismét csak erről eszmélődtem.). Ezt itt azért írom le, mert hivatásom tisztázásába belejátszott ez az eszmélődés. Kerestem a lét értelmét, az Igazságot, és amikor megláttam, hogy a létnek abszolút alapja van: Isten, és felfedeztem, hogy az Igazság és örök Élet Jézus Krisztus, akkor éreztem a hívást, hogy másoknak is segítsek a keresésben.

Hit és hitetlenség kérdése egész jezsuita életem során foglalkoztatott. Különösen is modern írók, költők, művészek istenkeresése. (Sokat írtam például a kétszeres konvertita Paul Claudelről, sokat fordítottam is tőle, és több francia szerzőtől: Emmanueltől, Mauriactól, Varillontól…) Szent Ignác szándéka szerint a jezsuita apostolság egyik alapvető vonása/feladata a hit terjesztése és védelme. Ma, 2018. december 13-án, amikor ezt az emlékezést írom, még inkább időszerűnek tartom ezt a küldetést, amikor a pápák az új evangelizálást sürgetik.

*

1945. ősz: Nem Sümegen, hanem már Zalaegerszegen folytattam a gimnáziumot, a III. osztállyal. Rövid ideig a plébánián laktam – Mindszenty József egykori plébániájának egyik szobájában. Egyelőre még a Szent József Otthonban étkeztem Farkas Imre hitoktató jóvoltából, aki vallásos könyvekkel ajándékozott meg, mert már a papi pálya iránt kezdtem érdeklődni.

1946–1948: Nyaranként, vakáció alatt otthon dolgoztam, de Bárómajorból minden nap – esőben-sárban is – bejártam misére az üt kilométerre fekvő Zalalövőre. Akkor Keszei Imre volt ott a plébános, gyakran ministráltam neki. Később is, ha más gyerekek ministráltak, nagyon buzgón vettem részt és áldoztam a napi szentmisén. 

Döntő fordulat

1946. tavasz, Zalaegerszeg, III. gimnázium: Nagy hatást tett rám osztálytársam, Pacsay Ágoston, akinek kapucinus növendék bátyja, Fidél pár napig ott vakációzott. Rövid ideig náluk laktam. Megtanított ministrálni a főtemplomban, Mindszenty volt templomában. Megláttam náluk, a szekrény tetején Gyenis András SJ köteteit, a Jezsuita arcéleket, s bele is lapoztam az egyik kötetbe. Egy másik osztálytársunkkal, Rózsával szombatonként hármasban kijártunk Csácsbozsokra, a szőlőhegyre, Schnattner Szigfrid bencéshez gyónni. Mély emlékek maradtak bennem a gyónásról és utána a buzgó hálaadásról a kis kápolnában. Útközben lelkes beszélgetéseket folytattunk világnézeti kérdésekről. Világmegváltó szavaimat hallva Ágoston váltig biztatott: „Feri, neked jezsuitának kellene lenned!”

1946. nyár: Elhatároztam, hogy nyáron megtanulom a IV. gimnázium anyagát, és levizsgázom belőle, hogy ősszel már az V. osztályban folytathassam a tanulmányaimat. Mindig bántott, hogy a velem egyidősek kettővel előttem járnak, ők ugyanis négy elemi után már elkezdték a gimnáziumot. A vizsga sikerült.

Ezen a nyáron született meg végleges elhatározásom: jezsuita leszek! Horváth Pista lövői osztálytársamtól kölcsönvettem Endrődy László SJ Életet Krisztusért című könyvét, Kaszap István élettörténetét. Amikor hazafelé menet ott, a réten megálltam, kinyitottam és beleolvastam, örömmel láttam: Kaszap is jezsuita volt!

Visszaemlékeztem, hogy az ő képeit árultam Sümegen, amikor még fogalmam sem volt arról, kik is a jezsuiták. Világosan megfogalmaztam magamban az elhatározást: Én is jezsuita leszek! Otthon, Bárómajorban, megállás nélkül olvastam. Vasárnap délután egyes részeket nagy lelkesedéssel olvastam fel édesanyámnak is az akácfa alatt, miközben ő ruhákat foltozott. Anyámnak is kijelentettem: – Én is jezsuita leszek!

Kezdetben nem annyira a sportos fehérvári diákra vagy a jezsuita novícius szenvedésére figyeltem, hanem inkább arra, amit Endrődy könyvének II. részében olvastam: Kaszap István novícius „beavatásá”-ról a budai Manrézában, a jezsuita rend bemutatásáról világviszonylatban (statisztikákkal!), az ignáci lelkigyakorlatok alapvető elmélkedéseiről (Krisztus Király hívása, Két zászló), valamint a jezsuiták apostoli munkáiról (missziók, szentek és vértanúk, iskolák…). Kétségtelen, hogy az ambíció, a hírnév vágya belejátszott hivatásom ébredezésébe (amitől Szent Ignác óvott a Lelkigyakorlatokban!), de az is biztos, hogy főleg annak vágya jelentkezett, hogy az embereket Istenhez, Krisztushoz vezetni, „üdvözítve üdvözülni”.

*

1946/47. V. gimnázium. Előbb Nagy Sanyi barátoméknál laktam, majd egy év múlva a Deák Ferenc Gimnázium felső emeletén létesített Népi Kollégiumba költöztem. Egerszeg „külvárosába”, az olai ferencesekhez jártam naponta misére. A szentéletű P. Gyárfás OFM volt a gyóntatóm. Sok könyvet hoztam-vittem tőle: főleg Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkáinak köteteit, amelyek akkor kommunista indexen voltak. Egy esztendeig az a gondolat foglalkoztatott, hogy mégis inkább ferences leszek, olyannyira rokonszenves lett számomra Assisi szentje. Rengeteg világnézeti könyvet, magyar és magyarra fordított idegen költőket olvastam. Babits Az európai irodalom története című könyvét pár nap/éjjel alatt „felfaltam”.

 

Találkozás Pálos Antallal

1948 Nagyböjtjén népmisszió Zalaegerszegen, a plébániatemplomban: Három Pestről jött  jezsuita, Pálos Antal, Fricsy Ádám, Timár Máté atya tartotta.[1] Tehát már hatodikos gimnazista voltam. Reggelenként ministráltam valamelyik atyának. Egy alkalommal, amikor a kis (termetű) Pálos miséje után visszamentünk a sekrestyébe, megszólítottam az atyát: szeretnék vele beszélni, mikor tudna fogadni? Mire ő: – Kora délután döglődöm (=sziesztázom), mert sok itt a bűnös (=sokat gyóntatok), de gyere fel hozzám a főplébániára délután háromra. Tetszett ez a humoros stílus. Meg is jelentem nála, kicsit izgultam, de határozottan azzal kezdtem: – Atya, én jezsuita szeretnék lenni! Mire ő: – Micsoda? Tudod te, hogy kik azok a jezsuiták? Hamarosan látta azonban komoly szándékomat, és figyelni kezdett mondandómra.

Beszámoltam neki Pacsay Ágostonnal folytatott beszélgetéseimről stb. Elsősorban azt hangsúlyoztam, milyen befolyást gyakorolt rám – jezsuita hivatásom tisztázásában – Endrődy László SJ Kaszap Istvánról szóló könyve. Elmondtam, hogy olvastam például a jezsuita Tomka Ágoston diákoknak írt világnézeti könyveit, Prohászka elmélkedéseit és Tóth Tihamér köteteit, s hogy egy ízben az önképzőkörben a Galilei-ügyről tartottam előadást. P. Pálos hallgatta elbeszélésemet, nem szólt bele; meggyőződött arról, hogy tényleg hív az Úr a jezsuita életre.

Ott, a zalaegerszegi plébánián, életre szóló barátságot kötöttünk. Kapcsolatom P. Pálos Antallal (1914–2005) meghatározó lett egész jezsuita életemre.

Kezdetben könyveket küldött, sűrűn leveleztünk, időként személyesen is találkoztunk. Pécsett az Ignáciánumban ő lett az elöljáróm, utána Pesten pedig provinciálisom. A szétszóratásban provinciálisként Kiss Károly=„Karcsi bácsi” lett az álneve.

 

Jézus Társasága történetét, apostoli munkáit, nagy személyiségeit a P. Pálos Antal által küldött könyvekből ismertem meg jobban. Visszatérve Budapestre elküldte Bangha Béla A négyszáz éves Jézustársaság, C. C. Martindale Szent Gonzaga Alajos, Sík Sándor Pázmány című munkáit. Most is megvan a füzetem, amelyben akkor, 1948-ban tanulmányt írtam Sík Sándor könyve nyomán Pázmányról. Azóta két monográfiát is közzétettem az esztergomi érsek bíborosról, de most sem szégyellem ezt a dolgozatot.

Pálossal rendszeresen leveleztünk. Mindig nagy öröm volt, amikor levél érkezett tőle, akkor a gimnazistának, később a Vatikáni Rádió munkatársának, vagy 1992 után itthon, a Távlatok főszerkesztőjének. (Egy ideig hivatalos rendi cenzora is lett a Távlatoknak.)

 

Intermezzo: Zalaegerszeg, vallási vitáim ateistákkal

1947/1948,  Zalaegerszeg: Folyt a Mindszenty-per előkészítése, az agitálás a bíboros prímás ellen; többen azonban nem írtuk alá az elítélését kérő ívet. Feloszlatták a Mária Kongregációt, ahol előadást is tartottam. A gimnázium kommunista – korábban nyilas – igazgatója olykor bejött helyettesíteni, és engem, a „jezsuitát” vett célba: – Miért akarsz jezsuita lenni? Egyszer nagy vallási vitám támadt vele.

Időközben megnyílt a gimnázium felső emeletén a Népi Kollégium. Vígan énekeltük a Fényes szellőket… Mint hajdani Horthy-ösztöndíjas lettem ingyenesen tanuló „nékoszista”. (NÉKOSZ=Népi Kollégiumok Országos Szövetsége. A népi, parasztpárti ihletettségű mozgalmat/intézményt megszüntették Rákosi kommunistái, mert „narodnyik” elhajlásnak tartották.) Továbbra is naponta jártam misére. „Páterkának” szólítottak az osztálytársaim. Vallásosságom nem tetszett egy-két ateistának (például a nyolcadikos református Oswaldnak). A kollégiumban külön világnézeti előadásokat tartott egy nyugalmazott ateista tanár.

 

1948. karácsonyi szünet:A kollégium igazgatója (Hegedűs) felküldött Pestre (a kettővel felettem járó Oswalddal) kéthetes átképző tanfolyamra. Szocialista, vallásellenes előadásokat hallgattunk. Mozgalmi dalokat énekelve vonultunk a Sztálin-szobor előtt. Pár napra gimnazisták és egyetemisták egy csoportjával lementünk a Tolna megyei Faddra, megnézni, hogyan élnek az újonnan földhöz juttatottak. Visszatérve Pestre a kurzust záró kérdőívre – arra a kérdésre, mi akarok lenni érettségi után – beírtam: jezsuita szerzetes!

1949 februárjában Zalaegerszegen a kollégiumi „vizsgán” egy pesti kiküldött, aki látta az említett kérdőívet, rákérdezett: miért akarok jezsuita lenni? Este az igazgatónál hármasban vallási vitát folytattunk Isten létéről, Krisztus Istenségéről. Végül önként elhagytam a kollégiumot. Egerszeg külvárosában, Olában a Nemes kisasszonyoknál laktam; a jó Csontola néni megszervezte: sorkosztos lettem – kéthetes „forgó”-val.

Továbbra is rengeteget olvastam, főleg irodalmat, magyar és idegen költőket. Szilvási Lajossal, akiből neves regényíró lett, egy szobában laktam. A Petőfi-centenárium alkalmával önképzőköri előadást tartott, amelyet mint hivatalos bíráló, megdicsértem. Utána vita keletkezett: Szilvási Adyt bírálva gyalázta az 1919-es Tanácsköztársaságot – ezért elinternálták, majd „megtért” a kommunistákhoz.

Később, 1954-ben, Pálos atya letartóztatása után mint zugnovíciust a rendőrség engem is beidézett a Fő utcába, mert az Államvédelmi Hatóság fel akarta térképezni a jezsuita fiatalokat. Pálostól koholt pere során kicsikartak néhány nevet, köztük az enyémet is, mivel Zalaegerszegen megbízott besúgók ellenőrizték Pálossal való postai kapcsolataimat. A faggató tiszt a második kérdése így hangzott: – Mi volt az a Szilvási-ügy?

Pár éve megszereztem az Állambiztonsági Történelmi Hivataltól a Tengler Georg fedőnév alatt őrzött rám vonatkozó dokumentumokat, jelentéseket, köztük a Szilvási-ügyre vonatkozókat is; szerepel benne Lajos gépelt előadása is, meg a vallatásomkor rögzített, általam aláírt jegyzőkönyv.

 

Újabb találkozások Pálos atyával

1948. szeptember 8-án, a püspöki kar által meghirdetett Boldogasszony Éve alkalmával újra találkoztam Zalaegerszegen Pálos atyával, aki A Szív újság szerkesztőjeként jött le, hogy beszámoljon Mindszenty bíboros zalaegerszegi látogatásáról. A prímás visszaemlékezett negyedszázados zalai apostoli tevékenységére. Az egykori plébániája mellett felállított dobogóról beszélt a tömegnek. Három méterre álltam a dobogótól. A Mária-év során országot járó bíborosnak ez volt egyik legsikeresebb beszéde. Pedig a hatóságok mindenképpen próbálták akadályozni, zavarni. Ekkor a plébánia erkélyéről Borbély István jezsuita tartományfőnök is beszédet mondott az iskolák államosítása ellen. Nagy hatást tett rám, hogy a jezsuita provinciális egy órán keresztül szabadon beszélt, egyetlen szóismétlés nélkül.

 

1948. május:Feljöttem Pestre zalaegerszegi gimnáziumunk énekkarával, mert a Kossuth Rádióban szerepeltünk. Első este felkerestem a jezsuiták Mária utcai templomát, ahol éppen Varga László SJ beszélt az „új keresztény tavaszról”. Nemcsak a templom, de még a Scitovszky (ma Lőrinc pap) tér is tele volt: mikrofon közvetítette a beszédet. Énektanárunkkal együtt befurakodtam a templomba, hogy láthassam a szónokot. Nagyon imponált, ahogyan ez a jezsuita a szószéken Jézus nevére megemelte a birétumát.

 

A rádiós szereplés után még egy szabad napot kaptunk Pesten. Felejthetetlen élményem maradt akkori májusi kirándulásom P. Pálossal a János-hegyre. A fogaskerekűről leszállva zuhogó esőben mentünk el a kilátóig; ott megpihentünk, megettük a szendvicsünket. Szó szerint bőrig áztunk. Pálos közben elmesélte hivatása történetét. Nagyon boldog voltam ezen a napon. Visszafelé bementünk a budai Manrézába, ahol P. Kovács Jenő novíciusmester száraz inget és uzsonnát hozott. Vele is beszélgettünk jezsuita hivatásomról.

1949. július: Kéthetes balatonberényi tábora jezsuiták szervezésében: Csodálatos lelki-testi töltekezés volt. Reggel le a Balatonra fürödni, azután reggeli ima/ének:  Ragyogva fénylik már a nap…A tábor kezdetén P. Kollár Ferenc SJ háromnapos lelkigyakorlatot tartott nekünk. Tőle hallottam először Henri de Lubac jezsuita teológus nevét, amikor az ateista humanizmusról beszélt.[2]

Balatonberényben több jezsuita tartott világnézeti előadást: Ruppert, Fricsy, Tamás, Bogyó. Volt ott egy világi pap, Lakos atya is, akivel a Balaton-parton a panteizmusról vitatkoztam. Hajdók Jánossal is beszélgettem, felolvastam neki ott született verseimből. Ő egy darabig jezsuita volt, de nem szentelték fel – mindvégig a jezsuiták barátja maradt.

 

Pálos, aki nem jöhetett a táborba, megbízta P. Bogyót: tudakolja meg titokban tőlem: bár csak jelölt vagyok, vállalkoznék-e én is arra, hogy külföldre szökjem, akár vonatok vagonja alá felszerelt ládában? Igent mondtam. Megegyeztünk, ha táviratot kapok P. Pálostól, induljak Pestre. Szüleimtől elbúcsúztam. Éjfél körül érkeztem a budai Manrézába. Egy testvér súgva közölte: előző nap fogták le P. Kovácsot, menjek el gyorsan a Mária utcába. Éjfél után a rendház melletti kertes udvarban egy padon aludtam el. Hajnalban jött P. Pálos közölni, hogy P. Kovács Jenő letartóztatása miatt leállították a szöktetést; ősszel talán Kalocsára vagy Pécsre mehetünk mint jelöltek befejezni a gimnáziumot. Visszamentem Zalába, Bárómajorba, édesanyám nagy örömére.

1949. október.Megkaptam a „behívót” P. Pálostól, aki közben rektor lett Pécsett. Itt a rendházban szervezték meg az államosított Pius Gimnázium volt tanáraival az Ignáciánumot. Én is itt végeztem el a nyolcadikat. 1950. május végén – fél tucat társammal – sikeresen leérettségizem.

Magyar tételnek kedvenc költőmet, József Attilát kaptam, akinek verseit Varga Karcsi költőtársammal a Mecsekben sétálva fél napon át versengve idéztük. Ekkor már sok verset írtam. Harsányi Lajos és Tűz Tamás papköltőktől Győrből elismerő, biztató leveleket kaptam.

 

1950. Csávossy Elemér provinciális felvett bennünket a Társaságba. Egy hónap múlva elhurcolták, szétszórták a szerzeteseket – a jezsuitákat Pécsről 1950. június 9–10-én éjjel hurcolták el. Mi, ignácisták közben hazamentünk.

1950. nyár otthon, Nagyhegyen: Két tehenünket etettem, fejtem, bocinkat szoptattam –Harsányi által dicsért versem, a Fehér bocinkat szoptatom, ekkor született. Lényegében tejtermékeken éltünk, de paprikás krumplit is főztem apámnak és az öcsémnek, segítettem kévét kötni, majd jött a cséplőgép, s a kévéket szórtam a gépre. Ekkorra már átköltözünk új házunkba Nagyhegyre. Ezen a nyáron csak hárman maradtunk. Édesanyám 1949. december 24-én délután az egerszegi kórházban meghalt. (Apám 1950. december 3-án nősült újra; én ekkor már az egri szemináriumban voltam.) Érettségiző diákként Pécsről hazautaztam karácsonyi szabadságra; halálos ágyán találkoztam vele utoljára. Délelőtt még megismert; Drága gyermekem! – mondta, délután már haldoklott. Ott álltam az ágya mellett megrendülve, égő gyertyával kezemben: egy ápolónővel imádkoztunk érte, amikor kilehelte a lelkét. Passió című versemben örökítettem meg ezt a fájdalmas búcsúzást. Pálos atyának nagyon tetszett e költeményem, melynek zárófohásza így szól:

Miatyánk, Atyám!

Anyám szívében jelent meg Jóságod,

légy érte mindörökre áldott!

Anyám szívére kérlek, bocsáss meg nekem!

Szavad anyám ajkán át hallom:

„Drága gyermekem!”

Két szemináriumban: Eger és Szombathely

1950 őszén Czapik Gyula egri érsek felvett bennünket, jezsuitajelölteket szemináriumába. Bevonultam a Foglár utcai papnevelő intézetbe.

1950/51-es tanév Egerben: Tucatnyian voltunk jezsuita „tojások”. P. Rozmán János SJ a spirituális anyáskodott fölöttünk, külön figyelemmel kísért bennünket. P. Bogyóval filozófiai kört alakítottunk, Rómából P. Fejértől kapunk latin filozófiai könyveket. P. Kollár Ferenc SJ, A Szív főszerkesztője háromnapos lelkigyakorlatot adott nekünk, szeminaristáknak. Ma is emlékszem szellemes megjegyzéseire, amikor a fundamentumról, az indifferenciáról és a radikális elkötelezettségről elmélkedtünk: megszabadulni a rendetlen vonzalmaktól, „ragadományoktól” (=„gumicicák”-tól). Később gyakran ismételtük mondását: „Zsargonban mondom: legyen vége a »gatyázásnak«!”  Balatonberény után ez az egri már a második lelkigyakorlatom volt P. Kollárral.

1951/52. tanév: szombathelyi szeminárium: Az egri „bajszos püspök” (a pártállam képviselőjének) nyomására a következő évfolyamra már csak az egri egyházmegyéhez tartozó „jezsuitákat” vették vissza. Én egyházmegyémbe, Szombathelyre kerültem a II. évre. Évfolyamtársa voltam Brenner Jancsinak (ciszter) – akit később, már felszentelt papként, megöltek a kommunisták – és Seregély Istvánnak, aki mint egri érsek évekig a Magyar Püspöki Kar elnöke is volt. Kovács Sándor volt a püspök, Géfin Gyula a rektor, Winkler József a filozófiatanár, később segédpüspök. Rövid ideig – míg külföldre nem szökött – Varga László SJ dogmatikát tanított. P. Pálos megbízásából az elsőéves Marosfalvy Lászlónak és nekem lelkivezetőnk lett. Magyarázta a jezsuita szabályokat. A rekreáció alatt a kertben egy csoportnak „francia társalgást” vezetett.

 

Emlékezetes maradt Szombathelyről Werner Alajos kiváló regnumi pap (zeneszerző) nagyszerű lelkigyakorlata. Azóta lelki életem vezérlője lett az akkor Werner atya által hirdetett prófétai üzenet: „Örök szeretettel szerettelek. Tenyeremre rajzoltalak” és az akkor olvasott Columba Marmion belga bencés Krisztus a lélek élete című könyve, kommentárja az Efezusi levélről: az Atya örök üdvözítő tervéről. Később krisztológiai tanulmányaimban, főleg Szent Ambrusról szóló doktori tézisemben Szent Pál fogságban írt levelei vezéreltek. Minden Krisztusban és Krisztusért teremtetett, Krisztus pedig értünk, a mi üdvösségünkért…

Ebbe az üdvtörténeti távlatba helyezett krisztológiát dolgoztam ki Szent Ambrusról írt doktori disszertációmban,[3] és Teilhard de Chardin kozmikus víziójának tanulmányozásakor; sőt a Suarezt és Duns Scotust követő Pázmány Péter krisztológiájában is felfedeztem ezt a pozitív szemléletet, amelyet főleg görög atyák tanítottak a megtestesülés céljáról: Isten Fia azért lett emberré, hogy az emberek megistenüljenek – theozis.

 

1952/1953 Zalaegerszeg: Szombathelyről Kovács Sándor „betegszabadságra” küldött, mert az államiak a szerzetesjelölteket „eltanácsolták” ebből a szemináriumból is (amelyet különben be is zártak). Szerencsére, mert különben behívtak volna katonának.

Zalaegerszegen egy ideig munkanélküli voltam, majd a kertészetnél kaptam kubikusmunkát, végül – kis protekcióval – sikerült bejutnom a Ruhagyárba könyvelőnek.

Kováts Ferenc gazdálkodó egerszegi családjánál laktam. Feri fiukkal, ezen a télen fűtetlen szobában aludtunk. Ő szintén szeminaristatársunk volt. Később fiatal papként a határ mentén szolgált; az ÁVO figyelte, faggatta, mert apja, Feri bácsi Barankovics-párti képviselő volt. Hasba rugdalták, rákot kapott és fiatalon meghalt. Közkonyhán étkezem. Pálos atya nem tudott segíteni, mert az öreg jezsuitáknak tüzelőt vett a provincia tartalék pénzén. Tanácsára a gimnáziumban „civilként” tanító jezsuita P. Ábrahámtól kértem „kölcsönt”, támogatást, aki szívesen kisegített.

 

1953. január 6. Felvettek a zalaegerszegi Ruhagyárba. Rövid ideig a műszaki raktárban segédkeztem, majd könyvelő, végül készletellenőr lettem. A ruhagyári „intermezzót” csak ugródeszkának tekintettem. A cél az volt, hogy újra levizsgázzam a nyolcadikos tananyagból, újra leérettségizzem (a pécsi ignáciánumi érettségit államilag nem ismerték el), s állami papírokkal Pesten beiratkozhassam valamelyik egyetemre. Ugyanis Pálos atya, ekkor már provinciálisként ott szervezte meg a fiatalok (skolasztikusok és novíciusok) továbbképzését.[4]

Közben készültem a második érettségire, hogy egyetemre jelentkezhessem.  Három év orosz anyagát Szigeti tanárommal hat hónap alatt „vettem át”. Sikeres második érettségit 1953 júniusában tettem. Ősszel felvettek az Idegen Nyelvek Főiskolájára – szerencsére francia–magyar szakra.

1953 augusztusában Budapesten hivatalosan megkezdtem a noviciátust. A Szentkirályi utca 29. szám alatt a kommunista Lujza néninél hárman béreltük az albérletet: Somogyi Szilárd a szobatársam volt, Beöthy Tamás a cselédszobában lakott, melynek ablaka a Rádió udvarára nézett. 1956. október 24-én onnan lőttek be rá, a fejétől 10 centiméterre csapódott be a golyó. Szilárddal Eegenhovenben is fél évig együtt voltunk, 1957 júniusában Leuvenben rákban halt meg. Tamás 1956 után külföldön tanult, Kanadában apostolkodott, majd a „rendszerváltozás” után hazatért; 2015-ben Budapesten hunyt el. 

1953. augusztus 14., belépésem hivatalos napja

„Beöltözésem” másnap, augusztus 15-én – P. Pálos Antal provinciális házi misét tartott a Mester utcában, átadta a szerzetesi feszületet.

Luzsénszky Alfonz SJ (1902–1975) volt a novíciusmesterünk. Életgyónást végeztem nála. A noviciátusi kötelezettségek mellett az egyetemi tanulmányokat sem hanyagolhattuk el. Sok francia regényt olvastam, Balzacból kezdtem készíteni a szakdolgozatomat. A háromkötetes Rodriguez Alfonz (A keresztény tökéletesség gyakorlása) volt a kötelező lelki olvasmány. Mást nem olvashattunk. Végül már meguntam, és Henri de Lubac Catholicisme című könyvét kezdtem olvasni. Luzsénszky meglátta, és Somfai Bélával visszavitette az Egyetemi Könyvtárba.

1953 őszétől tehát az Idegen Nyelvek Főiskoláján francia–magyar szakosként kezdtem el a tanulmányaimat. Az egri és a szombathelyi szemináriumban már tanultam filozófiát, és sokat olvastam világnézeti kérdésekről, marxizmusról is. Gyakran kérdést tettem fel vagy ellenvetést fogalmaztam meg a marxista szemináriumon. Társaim örültek, mert ilyenkor nem kérték számon a kötelező olvasmányokat. Egyszer a marxista tanszékre hívattak: – Szabó elvtárs! Azt halljuk, hogy nagyon aktív a marxizmus órán, átvehetné a szeminárium vezetését. Én azonban szabadkoztam, azért is, nehogy rájöjjenek, hogy jezsuita vagyok. Noha az ÁVO tisztában volt vele, nem szóltak róla a tanulmányi osztályon.

 

1954. nyár: Mint egyetemista egy hónapig katona voltam Dobozon, az erdőben létesített kiképző táborban.

1955. Különbözetivel átmentem a Főiskoláról az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára.

1955. július 15.–augusztus 14.Katonaság Nyíregyházán. Nem mehettem ki vasárnaponként misére. Somfai Béla elhozta Pestről az Eucharisztiát. Egyik vasárnap a lóistálló árnyékában áldoztam, előtte talán életem legbuzgóbb szentségimádását tartottam.

1955. augusztus. Kéthetes lelkigyakorlatot kezdtünk Somfai Bélával és Sárosi Jóskával P. Luzsényszky vezetésével, akit 1955. augusztus 22-én letartóztattak. Magunkra maradva fejeztük be a lelkigyakorlatot. A közben a börtönből kiszabadult P. Kovács Jenő lett a novíciusmester. Óvatosságból nem a lakásán találkozunk – a beszélgetések, gyónások a „Horváth-kertben, Budán”! folytak.

 

1956. július: Otthon, Nagyhegyen a nyári munkákban vettem részt.

1956. augusztus: Két hétig Mátraszentimrén a Stella üdülőben segítettem, Sík Sándorral lent, a faluban találkoztam. Teilhard de Chardinről olvastam két belga jezsuita antológiájában.

1956. október 23.–november 1.Győzött az októberi forradalom. Átéltem ezeket a szép és tragikus napokat.

1956. október 23-án vonultam a Margit hídon át az ELTE táblája mögött a Bem-szoborhoz.[5] Élményeimről sokszor beszámoltam, többek között 1991-ben II. János Pálnak Castel Gandolfóban, magyarországi látogatása előtt. Elmondtam, hogy a magyar forradalom lengyelek iránti szimpátiatüntetésként indult a poznańi események miatt, tüntetés volt a Bem-szobornál. A lengyel pápa nem tudta, ki volt Bem apó, pedig sokszor beszélgettünk (mikor magyar kiejtésre tanítottam) a lengyel–magyar barátságról és közös uralkodóinkról.

1991. augusztus 20-án, amikor utoljára ebédelt a magyar püspökökkel, félretette hivatalos köszöntőjét, és olaszul rögtönzött beszédében a lengyel–magyar barátságról szólt; elmondta azt is, amit az 1956-os forradalomról és Bem apóról tőlem hallott.

 

Élménymozaikok 1956 októberéből: Pár nappal október 23. előtt az ELTE dísztermében (a volt piarista kápolnában) a filozófus Lukács György tartott előadást, és óvott a túlzó „desztalinizálástól”, Sztálin érdemeit hangoztatva… Október 25-én (?) én is ott vonultam a nagy menetben az amerikai követség elé. A Himnuszt énekeltük. Láttam, ahogy a Parlamentnél az ávós sortűz áldozatainak holttestét teherautókra rakják. Az amerikai követ kijött az erkélyre, és annyit mondott: értesítette feletteseit az eseményekről, többet nem tehet. Valaki elkiáltotta magát: Lőnek az ávósok! – eszeveszetten rohantunk a térről a mellékutcákba.

November 1-jén kimentem a Kálvin térre: láttam a feldöntött villamoson a mésszel írt feliratot: Mindszenty visszajött. Aztán a Rákóczi úton a Keleti pályaudvar felé tartottam sokakkal, majd jobbra kitérve a Köztársaság térre érkeztünk. Az ávós székház előtti téren heves harcok folytak az előző napokban. A tért az ávósok és a szabadságharcosok nemzeti zászlókkal letakart holtteste borította el. Az exkavátorok munkájának nyomai látszottak: az a hír járta, hogy az ávós székház pincéiben raboskodókat akarták kiszabadítani.

November 3-án, mielőtt Pasarétre, az Állami Egyházügyi Hivatalhoz indultunk, olvastam az Irodalmi Újságot: első oldalán Illyés Gyula nagy versével: Egy mondat a zsarnokságról, a vezércikket pedig Emelkedő nemzet címmel Németh László írta.

November 4-én az érkező szovjet tankok szétlőtték Budapestet. Átéltem a harcokat. Amikor a Múzeum-kertből a Rádió épületét lőtték, átmentem a lépcsőház másik oldalán lakó Zemplén Györgyhöz, akinek teljesen védett, ablak nélküli szobája volt. Néha lejött a felső emeletről Szörényi Andor biblikus teológus, aki hallgatta a Szabad Európa Rádió adásait, és beszámolt nekünk az eseményekről.

November vége felé már világossá vált, hogy visszaáll a diktatúra. A börtönből szabadult volt provinciális Pálos Antal néhány atyával feljött hozzánk, a Szentkirályi utcába. Közölték a felsőbb döntést: kezdjük meg a szökést külföldre, mert itt nincs remény a rend szabad működésére.

1956. november 22–26.Kalandos szökés külföldre: Nagykanizsa – Zalaegerszeg – Zalalövő – Nagyhegy (búcsúzás szüleimtől és Sanyi öcsémtől) – Őriszentpéter – Ausztria – Bécs. Itt az osztrák jezsuiták provinciálisánál már várt Varga Andor New York-i provinciálisunk rendelkezése: Ausztriában fejezzük be a noviciátust, utána én Leuven-Eegenhovenben, a vallon jezsuiták főiskoláján végzem a filozófiát és a teológiát.

Befejezésül néhány életrajzi adat:

1956. október vége–1957. június 29. St. Andrä: noviciátus

1957. március 7.–április 7.Harmincnapos lelkigyakorlatP. Cser-Palkovits SJ vezetésével.

1957. 1 június 29.Első fogadalmamP. Pinsker osztrák provinciális kezébe.

1962. augusztus 6-án Ferdinand Périer kalkuttai érsek szentelt pappá Brüsszelben.

1971. augusztus 15. Utolsó ünnepélyes fogadalmam Rómában.

Suscipe

Ágoston és Pascal tanítottak:

„Magadhoz teremtettél engem…”

„Önmagát túlszárnyalja az ember”

 

Mindig tudtam

Te vagy a Forrás és Te vagy a Tenger

szívem addig nyugalmat nem lel

míg Hozzád nem ér el

 

Mindig éreztem –

akkor is ha hűtlen távol jártam Tőled

s balgán áldoztam a bálványisteneknek

szívemben ott sajgott az égő seb –

megjelöltél s Tied vagyok

 

De most izzó villámod

újra belém égette:

bálványisteneket nem imádhatok!

Amíg a vágy és a félelem rabja vagyok

Feléd szabadon nem szárnyalhatok

 

Égess ki belőlem minden vad vágyat

szabadíts meg a szorongástól

vedd vissza szabadságom

Tőled kaptam – a Tiéd!

Csak szeress és szeresselek

ez nekem elég!

(Frascati, Villa Cavalletti, 1991. szeptember 17.)

 

 

[1] A következőkről bővebben írtam két könyvemben: Örömben éltem – köszönöm, II. rész, valamint Szabó Ferenc SJ–Lázár Kovács Ákos, Pálos Antal emlékezete, SZIT, Bp., 2009, 246–269.

[2] Megjegyeztem a Lubac nevet. Akkor nem sejthettem, hogy a Gondviselés szándéka szerint 1956-ban külföldre kerülök, majd a belgiumi tanulmányok után Párizsba, hogy teológiai doktorátust szerezzek (1964/1966-ban), és ott, Párizsban megismerkedhetem a híres gondolkodóval. Később, egy párizsi találkozásunk alkalmával barátjának nevezett.  2014-ben Krisztus fénye címmel monográfiát szenteltem életművének. Ebben részletesen írtam találkozásainkról.

 

 ----------------------------------------------------------------------------------------