A lovagrendű családból származó és magasabb hivatalt sohasem viselt Quintus Pontius Pilatus akkor ért karrierje csúcsára, amikor Tiberius császár, a „legalkotmányosabb princeps" i.u. 26-ban megtette Júdea helytartójának. Ezekben az időkben Róma vazallus királysága, Júdea, „a lázadók és a fanatikus próféták földje" számított a legkevésbé vonzó célpontnak a római impérium provinciái közül a prokurátori hivatalért versengők között. A rómaiakkal szemben ellenséges és zendülésre hajlamos földön embert próbáló feladat volt fenntartani a békét, a Pax Romanát. Akkortájt, amikor Pilatus Júdeába érkezett és elfoglalta a hivatalát, egy új tanító bukkant fel az olajfák földjén, aki a szeretet erejéről, és a lelkekben lakozó Isten országáról prédikált; a názáreti Jézus.

„Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!"
(Máté evangéliuma, Mt.27,24)

Prokurátori kinevezést kap a „szegény rokon"

A lovagrendű Marcus Pontius fia, Quintus Pontius Pilatus i.u. 14. és 16. között katonai tribunusként szolgált Germanicus seregében, a híres római hadvezér fényes győzelemmel végződött germániai hadjárata alatt. Pilatus később Rómában telepedett le, és az „isteni" Augustus egyik közeli rokonát, Marcus Antonius unokáját, Claudia Proculát vette nőül.

Előkelő származású felesége révén Pilatus közeli kapcsolatba került a Iulius-Claudius dinasztiával, és ez komoly szerepet játszott későbbi közéleti karrierjének alakulásában. A római császárságot megalapító Augustus i.u. 14-ben bekövetkezett halála után adoptált fia, Tiberius követte őt az impérium élén. Octavianus – akit a szenátus a polgárháború lezárásában játszott szerepe miatt i. e. 27-ben az „Augustus" (felséges) kitüntető névvel ruházott fel –, a véres polgárháborúk tanulságaként megértette, hogy az 1. század végére hatalmasra növekedett birodalmat nem lehet tovább egybe tartani a régi köztársasági államrend keretei között.

Az augustusi reformok formálisan ugyan meghagyták a régi római hagyományokat megtestesítő köztársasági intézményeket,

de ettől kezdve a tényleges hatalom a princeps, a szenátori rend első emberének a kezében összpontosult.

Augustus, majd a császári bíborban őt követő Tiberius is kínosan ügyeltek a köztársasági államrend látszatának fenntartására.

Tiberius is követte azt az Augustus által bevezetett gyakorlatot, hogy a provinciák és a légiók egy része formálisan a szenátus fennhatósága alatt maradt, és a császár csak a saját irányítása alá tartozó tartományok felett gyakorolhatott közvetlen irányítást. Mivel a kényes helyzetű Júdea császári irányítás alatt maradt, így esett meg, hogy Tiberius i.u. 26-ban a „szegény rokont", Quintus Pontius Pilatust nevezte ki a forrongó vazallus királyság római helytartójának.

Hálátlan helytartóság a „lázadók és fanatikus próféták" földjén

A riválisok közül többen is kaján kárörömmel vették tudomásul, hogy Pilátus egy „zűrös" tartományt kapott a császártól. A lovagrendű római korábban még sohasem viselt ilyen magas hivatalt, ezért nem volt semmiféle gyakorlata a prokurátori teendők ellátásában. Tiberius számára a Pax Romana, vagyis a birodalom békéjének fenntartása számított az elsődleges prioritásnak, ami különösen Júdeában számított kényes feladatnak.

Júdeára a késői köztársaság korának egyik legnagyobb alakja, Cnaeus Pompeius Magnus terjesztette ki Róma fennhatóságát. Pompeius, miután a római sas uralma alá hajtotta a kisázsiai Pontus királyságát, i. e. 63-ban bevonult Jeruzsálembe, hogy úgymond a „szenátus és a római nép nevében" igazságot tegyen az egymással szemben álló pártok között, de ennek ürügyén Júdeát az impérium vazallusává tette.

Az i. e. 37-ben trónra lépett Nagy Heródes egyes forrófejű függetlenségpártiakkal szemben megértette, hogy országa Róma ellenében még a viszonylagos önállóságát sem tarthatná meg, ezért hosszúra nyúlt uralkodása alatt mindvégig igyekezett Róma kedvében járni.

A pragmatikus római külpolitikában ez a fajta alávetettség egyébként bevett gyakorlatnak számított: a vazallus királyság elfogadta a római sas fennhatóságát cserében a viszonylagos belpolitikai önállóságért. A vazallus államokban Róma érdekeit a helytartó, a prokurátor képviselte. Amikor Nagy Heródes i. e. 4-ben meghalt, az őt a trónon követő Heródes Agrippa tovább folytatta apja békére törekvő politikáját, ami az egymással rivalizáló vallási pártok, és különösen a Róma ellen nyílt háborút hirdető fanatikus zélóták miatt korántsem volt egyszerű feladat.

Mielőtt Pilátus elfoglalta volna az új hivatalát, a barátja, Lucius Aelius Seanus prefectus praetorio, vagyis a császári testőrség parancsnoka látta el őt tanácsokkal. Seanus Júdeát a forrongások fészkének és a birodalom békéjét veszélyzetető tartománynak, „a lázadók valamint a fanatikus próféták" földjének tartotta, ezért azt tanácsolta Pilátusnak, hogy kemény kézzel tartsa fenn a rendet.

Majdnem lázadás tört ki, amikor Pilátus bevonult Jeruzsálembe

A Közel-Kelet bonyolult viszonyait egyáltalán nem ismerő Pilátus a barátja tanácsát megfogadva foglalta el a helytartói széket Júdea ötödik római prokurátoraként. Már rögtön a megérkezésekor sikerült felkorbácsolnia az indulatokat, ugyanis amikor bevonult Jeruzsálembe, az Antonius-bástya előtt tüntetően felállíttatta a római hadijelvényeket.

A zsidókat mélyen felháborította, hogy az új prokurátor ilyen arrogáns módon fitogtatja Róma hatalmát, ezért tüntetni kezdtek Pilátus ellen. Mivel a népharag egyre magasabbra csapott, a prokurátor, hogy elkerülje a nyílt zendülést, kénytelen volt meghátrálni.

De az is hatalmas felzúdulást váltott ki, amikor a helytartó felállíttatta a császár ezüstszobrait a Szentély városában, annak ellenére, hogy a zsidó vallás kifejezetten tiltja a „faragott képeket."

Pilátusnak a Szanhedrinnel, a legfőbb vallási elöljárókat tömörítő zsidó Nagytanáccsal sem volt harmonikus a kapcsolata, amelynek elöljárója, Kajafás főpap valamint a prokurátor között kifejezetten hűvösnek volt mondható a viszony.

Róma a vallási kérdésekben szinte teljesen szabad kezet adott a Nagytanácsnak azzal az egyetlen megszorítással, hogy amennyiben a Szanhedrin halálra ítél valakit, a halálos ítélet csak a prokurátor jóváhagyásával válik végrehajthatóvá. Ez volt az az előjog, amely Pilátus személyét a szenvedéstörténet mindörökre elválaszthatatlan szereplőjévé tette.

Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába

Pilátus helytartósága idején egy új tanító bukkant fel Júdeában, a názáreti ács, József fia, Jézus, aki a szeretet erejéről és a lelkekben lakozó Isten országáról prédikált. Jézus tanításainak és csodatételeinek híre viharos gyorsasággal terjedt az országban, akit egyre nagyobb tömeg követett, őt tekintve az Emberfiának, vagyis a Messiásnak.

A magát Isten fiának hirdető Jézus híre eljutott a Nagytanácshoz is, és komoly nyugtalanságot váltott ki a Szanhedrin tagjaiból. A főpapok Jézusban olyan felforgatót láttak, aki aláássa a Nagytanács hatalmát, és veszélyezteti a főpapok tekintélyét. Ezért amikor hírül vették, hogy Jézus Virágvasárnapkor a tanítványaival és követőivel együtt bevonult Jeruzsálembe, elhatározták, hogy a Szanhedrin elé állítatják, és mivel Messiásnak hirdeti magát, istenkáromlásért felelősségre vonják.

A Nagytanács Jézus egyik tanítványát, a mesterét eláruló iskarióti Júdást harminc ezüstpénzzel lefizette, hogy adja a tanács fegyveresei kezére Jézust.

A getsemáni kertben elfogott Jézust még aznap este a Szanhedrin színe elé állították.

Kajafás főpap kérdésére, miszerint ő-e Isten fia, Jézus igennel válaszolt. Kajafás erre megtépte a ruháját, a Nagytanács pedig Annás főpap egyetlen ellenszavazatával istenkáromlás miatt halálra ítélte Jézust. A halálos ítélet megerősítése miatt a Nagytanácsnak azonban a római prokurátorhoz, Pilátushoz kellett fordulnia.

Másnap, Nagypénteken reggel ezért a fogoly Jézust felkísérették a helytartói palotához, ahol Kajafás a Nagytanács döntésére hivatkozva a halálos ítélet megerősítését követelte Pilátustól. A prokurátor azonban Jézus kikérdezése után arra jutott, hogy nincsen semmi bűne, ezért elsőre megtagadta az ítélet jóváhagyását. Máté evangéliuma szerint, amíg Pilátus az ítélőszékében ült, hírnök érkezett a felesége üzenetével, amiben ez állt: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába" (Mt. 27,19).

A prokurátor próbálta megmenteni Jézust, azt is felajánlva, hogy a rablógyilkosságért ugyancsak elítélt Barabbás halálos verdiktjét megerősíti, Jézus szabadon bocsátása ellenében.

A főpapok azonban hallani sem akartak Jézus szabadon engedéséről.

A palota előtt összeverődött és felheccelt, lázongó tömegre mutatva Kajafás nyíltan megfenyegette az ítélet megerősítésétől vonakodó prokurátort: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja" (János evangéliuma, Jn. 19,12).

Pilátus a fenyegetés hatására és a tömeghangulatot látva, annak ellenére, hogy meg volt győződve Jézus ártatlanságáról, megerősítette a halálos ítéletet. „Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: "Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!" (Mt.27,24). Az újszövetségi evangéliumok kivétel nélkül azt sugallják, hogy Pilátust Jézus jobb meggyőződése ellenére, politikai okokból illetve nyomásra ítélte el „Ibis ad curcem", azaz kereszthalálra.

A prokurátor bukása

Jézus kereszthalála és megdicsőülése után Pilátus még három évig viselte a prokurátori tógát. Pilátus júdeai prokurátorságáról a rómaivá lett zsidó történetíró, Josephus Flavius csakúgy megemlékezik, mint az egyik leghíresebb római historikus, Cornelius Tacitus, továbbá Alexandriai Philón is. Tacitus az Annales című nagy művének XV. könyvében ekként örökíti meg Pilátus emlékét: „Krisztust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette."

Amikor i.u. 36-ban egy hamis próféta elhitette a szamaritánusokkal, hogy Garazim hegyén megtalálhatják azokat a szent edényeket, amiket még Mózes rejtett ott el, a népámító beszédének hatására hatalmas tömeg kerekedett fel a hegy felé kezdett vonulni. A tömegben sokan voltak, akik fegyvert viseltek. Minderről azonnal értesítették a helytartót, aki - tévesen - fegyveres zendülési kísérletnek értékelte a tömeg vonulását, ezért a legionáriusaival kíméletlenül szétverette azt.

A római cohors brutális beavatkozása sok halottat követelt, ami mélyen felháborította a szamaritánusokat, és akik ezért Pilátust a közvetlen felettesénél, Lucius Vitellius prokonzulnál bepanaszolták. Mivel Pilátus ellen már több panasz érkezett, a prokonzul az egyik legátusát, Marcellust küldte el Júdeába, az eset alapos kivizsgálására.

Marcellus jelentése alapján Vitellius azt javasolta Pilátusnak, hogy utazzon Rómába, és közvetlenül a császár előtt tisztázza magát.

Erre azonban már nem került sor, mivel Pilátus Rómába tartó hajóútja alatt Tiberius meghalt. Azt, hogy az utódja, Caligula tette-e bármit is a bukott júdeai prokurátor ügyében, nem tudjuk. A kegyvesztetté vált Qintus Pontius Pilatus, aki halálra ítélte a názáreti Jézust, i.u. 38-ban elfeledve halt meg, galliai száműzetésében.

-------------------------------------------------------------------------------------

https://www.origo.hu/tudomany/20220415-quintus-pontius-pilatus-neve-orokre-feledesbe-merult-volna-ha-tiberius-nem-nevezi-ki-judea.html

-------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------