2023.02.27.

Idén Rómában a sárga mimóza már február elején elkezdett Rómában virágozni, s most február végén a mandulafák is kibontották szirmaikat, még szebbé téve a csodálatos Akvadukt parkot.

Örüljünk együtt a tavasz közeledtének!

https://www.facebook.com/photo?fbid=922479079143137&set=pcb.922479982476380   

Egy kis ismertető:

Appius Claudius, a tevékeny censor határozta el és hajtotta végre az első római vízvezeték építését. Ameddig Róma szerény, kis város volt, a lakosság beérte a Tiberis vizével és néhány forrással, kúttal. A források fölé, hogy ne szennyeződjenek, oltárt emeltek, egyébként az aedilisek feladatkörébe tartozott a kutak, források tisztántartása is.

Minél inkább fejlődött a Város, annál inkább fokozódtak az igények és a szükségletek. A meleg éghajlat alatt a lakosság vízfogyasztása mindig nagyobb, mint északon. Minthogy a lakosság szükségleteit a források és kutak idővel már nem tudták biztosítani, a Tiberis vizét pedig különösen a forró nyáron nem tartották kielégítő minőségűnek (de nem is volt kis munka a folyó vizét a távoli kerületekbe cipelni), ezért az i. e. IV. században Ap. Claudius megépíttette az első vízvezetéket, az Aqua Appiát, amely egy távoli forrás vizét szállította Rámába.
A vezetéket a földbe fektették, és csak a Város egyes helyein helyezték a serviusi falakra.
A censor nem csupán műszaki meggondolásból rejtette a vízvezetéket a földbe, hanem óvatosságból is, hogy esetleges ellenséges támadás esetén az ostromlók a Várost a víztől el ne vághassák.

Az Aqua Appiát Rómától keletre, 62 méternyire a tenger színe fölött levő forrás táplálta. Az egészséges, friss víz 1,6 méter magas és 0,8o méter széles, 16,5 5 km hosszú vezetékben folyt, s ez az egy vízvezeték jó ideig kielégítette a lakosság igényeit.
De már negyven évvel később hozzákezdtek a második vízvezeték építéséhez, a vizet az Anio folyóbál nyerték, innen a neve: Anio Vetus, (a ”régi Anio”, megkülönböztetésül a később épített új Aniótól, Anio Novustól).

Hetven esztendő múltával (i. e. 144-ben) Quintus Marcius Rex praetort bízta meg a köztársaság a harmadik vízvezeték létesítésével. Ebbe a 91 km hosszú Aqua Marciába több forrásvizet eresztették be, a víz annyira friss, jó és egészséges volt, hogy építőjének a hálás rómaiak a Capitoliumon szobrot állítottak.
Augustus i. e. 11-ben új forrás bekapcsolásával az Aqua Marcia hozamát megkétszerezte. Az Aqua Marciát is a föld alatt vezették, csak a Városban emelték boltíves, háromemeletes aquaeductusra, úgyhogy a császárkorban minden emeleten más és más vezeték vize folyjék éspedig az Aqua Tepula, meg az Aqua Iulia. (Nero egyszer megfürdött az Aqua Marcia hideg vizében, s olyan súlyosan megbetegedett, hogy majd belehalt.)

Az Aqua Tepulát i. e. 126-ban építették, ezen az Albanus-hegy egyik forrásának vizét szállították Rómába, az Aqua Iuliát M. Agrippa építtette i. e. 33-ban.

Agrippa i. e. 19-ben újonnan épített közfürdője ellátására létesítette az Aqua Virgót, sőt a többi aquaeductust is rendbehozatta, megjavíttatta.

Oly annyira megjavult Róma vízellátása, hogy a bor hiánya és drágasága miatt zúgolódó nép kérését Augustus elutasította, mondván, Agrippa a vízvezeték létesítésével gondoskodott arról, hogy Rómában senki ne szomjazzék.

Augustus maga is építtetett vízvezetéket, hogy a Tiberis jobb partján vízi ütközetek bemutatására ásatott mesterséges tavat vízzel ellássa. Az Etruriában fekvő Lacus Alseatinus (alseatinusi tó) vizét 33 kilométer távolságból, sziklába fektetett vízvezeték, az Aqua Alseatina szállította Rómába.

Később Claudius császár két hatalmas aquaeductust építtetett, az egyik az Aqua Claudia 69 kilométer távolságból (ebből 13 kilométert hatalmas íveken át) hozta a vizet, a másik, az Anio Novus majdnem 87 km-es utat (ebből 14 km-t 31 méter magas íveken) tett meg.

Később Traianus, majd Septimius Severus újabb vízvezetékeket ajándékoztak Rómának, úgyhogy Constantinus császár korában már tizenkilenc aquaeductus vize látta el a Várost. A víz égetett agyag vagy ólomcsövekben folyt, noha az ólmot, amint ezt Augustus korának neves építésze, Vitruvius Pollio megjegyezte, nem mindenki tartotta egészséges megoldásnak. Az ólomvezeték mégis mindenütt elterjedt.

A vizet a lakosság többnyire díszes, márvány közkutakból vagy közvetlenül a lakóházakba bevezetve kapta. A városi igazgatás ez utóbbi eljárás módozatait pontosan szabályozta: a vizet csak a gyűjtő, elosztó medencékből, meghatározott nyílásból, hivatalos bélyegzővel ellátott, legalább 30 centiméter hosszú és 15 centiméter átmérőjű illesztődarab közbeiktatásával lehetett a házba bevezetni, a magánház vízvezeték csövének mintegy 15 méter hosszúságban szabvány átmérőjűnek kellett lennie. Így megállapíthatták egy-egy ház átlagos víz fogyasztását. (A szabvány méretű vezetéken kapott vízmennyiség napi 42o liternek felelt meg.)

A bérházak emeleti lakásait nem tudták vízvezetéki vízzel ellátni, ezért a lakók, hacsak maguk nem akartak korsókkal, csöbrökkel a nyilvános kúthoz lemenni és a vizet a kényelmetlen, magas, szűk lépcsőkön az emeletre felcipelni, úgy a vízhordók (aquarii) szolgálatait vették igénybe.
Az aquariusok rendszerint rabszolgák, néha felszabadítottak voltak; akadtak vállalkozók, akik több rabszolgát tartottak erre a célra, ezek vízhordó edényükkel bejárták a várost, és a kutakból, csekély díjazás ellenében a lakásba vitték a vizet.

Minthogy a vízhordók sok lakásban megfordultak, temérdek pletykát szedtek össze, híreket hoztak-vittek, sőt - bizonyára nem ok nélkül - még kerítéssel, sőt egyéb erkölcstelen üzelmekkel is gyanúsították őket.

Róma vízellátása bőséges volt a több mint 400 km hosszúságot kitevő aquaeductusokon mintegy 1.080.000 köbméter víz érkezett naponta a Városba, maga az Augustus bővítette Aqua Marcia napi 290 000 m3 vizet adott!
A bő vízellátás Rómának különösen elragadó vonást adott, számtalan kút, szökőkút díszítette a Város tereit, utcáit. A kutakat márványból vagy bronzból készített művészi domborművekkel, alakokkal díszítették, Agrippa egymaga háromszáz bronz- és márványszobrot, valamint négyszáz márványoszlopot használt fel a nyilvános kutak és vízmedencék ékesítésére!

Agrippának mindenképpen nagy érdemei voltak Róma vízellátásának megjavítása tekintetében. Nemcsak két nagyszabású vízvezetékkel, az első közfürdővel, kutakkal, medencék díszítésével szolgálta a Várost és a római népet, hanem a vízvezetékek és kutak, elosztó-medencék állandó javításával, karbantartásával, tisztíttatásával. Erre a feladatra 240 főből álló rabszolga-csapatot szervezett, saját költségén szakmunkássá képeztette ki őket. Így az állandó, kellően felkészült mesteremberekből összeállított brigád szünet nélkül tevékenykedett, hogy a bárhol fellépő hibát kijavítsa.

Agrippa ezeket a rabszolgákat végrendeletében Augustusra hagyta, aki viszont az államnak ajándékozta őket. Ezután a vízvezetékek karbantartásával megbízott tisztviselő, a curator aquarum rendelkezett felettük, es az évszázadok során mindig gondoskodtak megfelelő számú, tanult vízvezeték-szerelő csapatról.

Augustus a római lakások vízellátását ingyenessé tette, ezt a juttatást később megszüntették. Ez érthető is, hiszen a vízellátás, az aquaeductusok karbantartása nem csekély összegbe került a kincstárnak. Ezen a terhen úgy könnyítettek, hogy azokat a földbirtokosokat, akiknek a földjén a Városon kívül az aquaeductus keresztülhaladt, arra kötelezték, hogy a vízvezetéket tisztítsák és karbantartsák, e tevékenységükért a vízvezetékből a vizet közvetlenül magukhoz vezethették. A vízvezeték beszennyezését már a köztársaság szigorúan büntette, óriási összegű pénzbüntetéssel sújtották az ilyen cselekmény elkövetőjét.

A császári adminisztráció elburjánzásával, mivel engedélyhez kötötték, egyre nehézkesebbé vált a víz bevezetése a magánházakba. Ha a ház vagy lakás tulajdonosa meghalt, a vízvezeték használatának joga még aznap megszűnt, mivel az engedély a személyt és nem az ingatlant illette. Az örökösnek vagy az új háztulajdonosnak ismét kérelmeznie kellett a vízhasználat engedélyezését.
A városi lakosság számának emelkedésével, az igények növekedésévei fokozódott a vízfogyasztás is, ezért a kormányzat erős kézzel, szigorú jogszabályok alkalmazásával akart rendet teremteni. A magánfogyasztás korlátozása összefüggött a fürdők, kutak óriási vízhasználatával.

A rómaiak méltán voltak büszkék nagyszabású vízvezetékeikre, amelyekkel nemcsak Rómát, hanem a birodalom minden városát is ellátták. A gyakorlatias római észjárás nagyobb érdemnek tartotta a mindenki számára hasznos, nagyszabású aquaeductusok építését, mint egyetlen egyiptomi király sírhelyéül szolgáló óriási piramis vagy a görögök szép, de haszon nélküli műveit.

Hosszú időn keresztül Róma lakosságát a városban és annak környékén levő források és kutak látták el vízzel. A lakosság számának növekedésével egyenes arányban nőtt a víz iránti szükséglet, s mivel a források és kutak nem voltak képesek elegendő vizet adni, a rómaiak mesterséges megoldásokra törekedtek.

A Róma vízellátását biztosító vízvezeték-hálózat összesen 260 mérföld, azaz 416 kilométer hosszú volt. Ebből mindössze 29 mérföldnyi (47 kilométer) épült a föld felett, a „maradék” a földfelszín alatt fut. Ez naponta több mint egymillió m3 vizet szállított.
A bő vízellátásnak köszönhetően a városban számos szökőkút és megszámlálhatatlan közkút díszítette Róma utcáit. A vízvezetékek szélessége nagyjából szabványosított, 1,7 méter. Működésüket egyedül a gravitáció biztosította.

A földalatti csatornákban a nyomás tolta a vizet a városba, ott pedig kutak segítségével hozták fel a felszínre. A megépítése mellett a vízvezetékek karbantartására is ügyelniük kellett, s ehhez sem kis mérnöki tudásra volt szükség. A legkiválóbb ivóvizet forrásokból nyerték, s szűrésükre még külön iszapfogókat is építettek.
Kevésbé jó volt a folyókból, s még kevésbé a tavakból nyert víz. A vízvezeték maga hol földalatti, hol föld felszíni, hol pedig magas pilléreken nyugvó árkádokon futott. Építészeti megoldásaiban nagyban alkalmazkodtak a terepviszonyokhoz.

Azt mindenekelőtt szem előtt tartva, hogy a megfelelő víznyomást biztosítsák, hol árkokban vagy alagutakban a föld alatt, hol a völgyeken átívelő magas völgyhídon, hol alacsonyan épített nyomócsöveken (siphon), hol pedig föld feletti magas építményeken, falak vagy árkádok, néha több emeletes árkádok tetején vezették a vizet.
A föld alatti vezetékek részben a szennyeződéstől, részben az időjárástól, részben az ellenségtől óvta a vezetéket. Gondosan ügyeltek arra, hogy a víznyomás megfelelő legyen, ezért meghatározták a vezeték lejtési szögét, s szellőzőkkel, kiegyenlítő nyílásokkal látták el, hogy a vízzel együtt áramló levegő nehogy összenyomódjon és felrobbantsa a rendszert.

Az alépítmények általában tufából vagy égetett téglából készültek. A víz a vezetékben kezdetben csupán betonnal vízzáróvá tett, nyitott csőben, később fa, agyag vagy ólom csövekben (fistulae, tubi) vezették, noha az ólmot már Augustus korában sem tartották egészségesnek. A római víz kemény. Ezért a vezetékeket nemcsak a víz homokos és egyéb szennyeződéstől, hanem a lerakódó ásványi sóktól, vízkőtől is tisztítani kellett.

A városba érkező vezetékeket egy vízgyűjtőhöz (castellum), vagy víztoronyhoz vezették, ami a város magasabb pontján feküdt. Ebből a tározóból három egymás fölött haladó csövön három kisebb elosztó medencébe folyt a víz, ezek alapján látták el a közösségi vízvételi helyeket (castella publica), majd az utcákat, házakat ellátó rendszer víztározóiba (castella privata) vezették, ahonnan magukban a házakban is gyűjtőmedencékben (castella domestica, cisterna) tárolták a vizet.
A gyűjtő-elosztó medencék egyszersmind a víznyomás kiegyenlítésére is szolgáltak. A rendszer több pontján alkalmaztak ülepítő medencéket is, amik a vizet mechanikai módszerekkel szűrték, tisztították.

A víz a lakossághoz vagy közkutakból, vagy közvetlenül a lakóházakba vezetve jutott el. A lakóházak vízvezetéke szabványosított átfolyó csatlakozócsövekkel kapcsolódott a vezetékekhez, így a napi 420 liternyi vízzel meghatározták az átlagos fogyasztást. A vízellátás Augustus uralkodását kivéve a magánházak esetén nem volt ingyenes.
Az insulák emeleteire már nem volt elég nyomás, hogy feljuttassák a vizet, ezért vagy a lakók cipelték fel az utcai kutakból, vagy vízhordók (aquarii) vitték fel. Az aquariusok rabszolgák vagy felszabadítottak (libertini) voltak. A közkutak gyakran maguk is márványból készültek, s általános szokás volt őket márvány vagy bronz szobrokkal díszíteni.

A vízvezetékek karbantartásáért a curator aquarum volt a felelős, akik évszázadokon keresztül gondoskodtak megfelelő számú karbantartó személyzetről, akik közül a tanult vízvezeték szerelők sem hiányoztak. Hogy az állami terheket csökkentsék, azokat a földbirtokosokat, akiknek a földjén az aquaeductus keresztülhaladt, arra kötelezték, hogy a vízvezetéket megtisztítsák és karbantartsák, amiért a vizet a vízvezetékből közvetlenül saját földjükre vezethették. A vízvezeték beszennyezése már a köztársaság korában is jelentős pénzbüntetést vont maga után.

Nemcsak a karbantartást, de a vízhasználatot is hatósági előírások szabályozták. Az állami vezetékekből való vízelvezetés, és annak mértéke is engedélyhez volt kötve. Nem csak a kivehető víz mennyiségét, de vízvétel idejét is megszabták. A visszaélések azonban napirenden voltak. Részben megfúrták a vezetéket, és ingyen használták a vizet, részben az elsőrendű ivóvizet egyéb célra fordították. Ezért, különösen az elsőrendű ivóvíz, az aqua Marcia vizére fokozottan ügyeltek.



Forrás: T. Horváth Ágnes

https://romaikor.hu/romai_epiteszet/infrastruktura/vizvezetekek_es_kozmuvek/roma_vizellatasa/cikk/roma_varos_vizellatasa_i_

 ----------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

----------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

Komoly és nagy felelősség volt Rómában a vízvezetékek felügyelete 2023

2023.02.28.

„Összehasonlíthatod-e ezt a sok és nélkülözhetetlen boltíves vízvezetéket a haszontalan piamisokkal, vagy a görögök többi hiábavaló, de ünnepelt alkotásaival?” Nem hiába teszi fel a költői kérdést a római Frontinus, akinek izgalmas személyiségében sikeresen ötvöződött a tapasztalt katona, a vízügyi szakember és az író. De aquaeductu urbis Romae című írásának legújabb magyar fordítása az antik nagyváros egyik legfontosabb építészeti megoldásával, az életet jelentő vízvezetékkel foglalkozik.

Nyírő András fordítása (Frontinus: Róma város vízvezetékei, Budapest, 2022.) közel száz évvel a mű első fordítása után készült el. Az egyébként szintén vízügyi szakember Palasovszky Sándor 1936-os munkája az eredeti szöveg helyenként döcögő, nehezen követhető nyersfordítása volt, ezért az 1980-as évek derekától, amikor is egyre több publikáció látott napvilágot a római vízvezetékekről, felmerült az igény Frontinus szövegének újrafordítására.

Sextus Iulius Frontinus az első századi Róma politikai életének egyik jelentős alakja volt, az sem kizárt, hogy szerepet játszott Nerva és Traianus császár trónrajutása körüli folyamatokban. Consul volt Rómában, praetor urbanus Britanniában, harcolt Germániában a barbárok ellen, Domitianus alatt Asia provinciát irányította, Nerva uralkodása idején pedig a curator aquarum tisztséget viselte Rómában, és végül 105 körül halálozott el.

A Róma város vízvezetékei sokkal több egy száraz technikai tényeket és építészeti megoldásokat taglaló írásnál. A sorok között olvasva sorban sejlenek fel a korszak politikai játszmái, korrupciós ügyei és a város vízellátásának problémái.

Amikor a veterán katona átvette elődje hivatalát, megrökönyödve tapasztalta azokat a hiányosságokat, amelyek a városi vízszolgáltatás minőségének drasztikus romlásához vezettek: bármerre nézett, elhanyagolt vezetékrendszereket, visszaéléseket és megvesztegetett hivatalnokokat talált.

Kinevezését követően éppen ezért az a cél lebegett a szeme előtt, hogy a Város polgárainak jobb minőségű, több mennyiségű és megbízható rendszerben folyó tiszta vizet biztosítson. A vízügyek körüli rendteremtésben visszanyúlt katonai tapasztalataihoz is, de munkája során kerülte a nyers erő alkalmazását.

Frontinus írásának egyik legérdekesebb része, amikor a vízlopások és a vízügy területén tapasztalt korrupció nyomába ered. Helyszíni szemléi során döbbent rá, hogy a Város számos pontján lopják a közvizeket, a korrupt vízfelügyelők (az aquariusok) pedig számos vezetéket csapoltak meg illegálisan:

„Ennek oka az aquariusok csalása, akiket rajtakaptunk azon, hogy vizet vezettek az állami vezetékekből magánhasználatra. Sőt, a földek mellett haladó vezetékeket megfúrják, amiből az következik, hogy akadályozzák az állami vezeték útját magánemberek érdekében, vagy a kertek öntözéséért. Találtunk megvesztegetésből öntözött birtokokat, sőt, állandóan folyóvízzel ellátott üzleteket, emeleti szobákat is.”

Frontinus munkatapasztalatait olvasva nem csodálkozunk azon, hogy a hivatalvezető legtöbb intézkedése a lopásokból származó károk felszámolására irányult. Igyekezett visszaszorítani a korrupciót, és lehetőségeihez mérten – ha új vezetékeket nem is építtetett – felújította és karbantartotta a meglévő építményeket. Kitartó munkájának meglett az eredménye, hiszen nemcsak a tiszta és iható vízzel kiszolgált ügyfelek számát, hanem az állami bevételeket is sikeresen növelni tudta.

Frontinus könyvének legújabb fordítása nemcsak közérthetővé teszi a római vízvezetékekkel való foglalatosságokat, de részletes magyarázataival, színes ábráival, átlátható táblázatokkal, és az idegen szavak magyarázatával könnyebb olvasmánnyá teszi az eredetileg meglehetősen szaktudományos művet.

-------------------------------------------------------------------------------------

https://mult-kor.hu/komoly-es-nagy-felelosseg-volt-romaban-a-vizvezetekek-felugyelete-20230217

---------------------------------------------------------------------------------------