Kajtor Domonkos jezsuita szerzetes lett a Római Nemzeti Zarándoklat közvetítéseinek házigazdája, kommentátora.

A teológiatanulmányok mellett a kvantumfizika is érdekli, közben lelki kísérőként segít, az Ignác musical producere, a római jezsuita anyatemplom kórusvezetője. Kajtor Domonkos jezsuita szerzetestől többek között megkérdeztük, hogy miért félünk a mesterséges intelligenciától, hogyan találhatnak újra egymásra szülők és gyerekek, és hogy mit jelent a megváltás.

-Mikor és milyen élmények hatására ismerted fel a hívást a szerzetesi életre?

-Katolikus nagycsaládban születtem negyedik gyerekként. Tizenkét éves voltam, amikor Szent II. János Pál pápa meghalt. A temetését nézve fogalmazódott meg bennem, hogy azzal, ahogyan ő élt, többet mutatott az életből, mint amit általában tapasztalunk. Ekkor merült fel bennem először, hogy a papi hivatás lehet az utam. A gondolat egész kamaszkoromban velem maradt, de nem volt egyszerű. Azért kamaszként nem épp így terveztem az életemet. Gimnazista voltam, amikor 2010 decemberében, egy lelkinapon egyszer csak átbillent bennem valami.

Most is előttem van, ahogy megyek a gimnázium folyosóján, nézem a padlót, a köveket, és nem tudom, honnan volt hozzá bátorságom, de azt mondom: „Na jó, ha Te erre hívtál, akkor beadom a derekamat.” Azzal, hogy kimondtam, igen, rálépek erre az útra, valóságossá vált – és ez hihetetlen mély, egyben ijesztő tapasztalat is volt.

Találkoztam a saját valóságommal, a jövőm valóságával, ami felszabadított, de megfogalmazódtak kérdéseim is, éreztem a félelmeimet is.

-Ekkor még az egyházmegyés papi hivatás útjára gondoltál? Hogyan választottad aztán a jezsuita rendet?

-Igen, egyházmegyés papnak készültem. Elmentem az esztergomi szeminárium nyílt napjára, majd hivatástisztázó lelkigyakorlatra, és ott kezdtem el érezni: lehet, hogy nekem nem is feltétlenül a papi szolgálat a fontos, hanem az, hogy megtaláljam Istent az életemben, és tudjam mások felé közvetíteni. Akkor merült fel bennem először a szerzetesség gondolata. A családommal Csobánkán éltünk, ahol a Segítő Nővérek révén ismertem meg a Szent Ignác-i lelkiséget, majd találkoztam Koronkai Zoltánnal, későbbi rendtársammal, aki az első lelki kísérőm lett. A bencéseken is gondolkodtam, de a jezsuiták – ahogy mondani szoktam – „ellopták a lelkemet”.

-Hogy érted ezt?

-Jezsuitaként egyszerre élünk belső, visszavonult életet, miközben aktívan jelen vagyunk a világban is az emberek között. Ahogy a spiritualitásunkban meg lehet élni ennek a kettőségnek a pozitív feszültségét, az tényleg ellopta a lelkemet. A gimnázium után műszaki végzettséget szereztem, majd a jezsuitáknál elkezdtem a noviciátust.

-Mi kellett ahhoz, hogy igent mondj a szerzetesi hivatásra? Nem voltak kétségeid?

-A noviciátus évei alatt megvoltak a válaszaim, hogy miért lettem jezsuita, de amikor Németországban pszichoanalitikát tanultam, elkezdtem olyan új válaszokat adni magamnak a hivatásommal kapcsolatos kérdésekre, amelyekkel lépésről lépésre kihúztam a lábam alól a talajt. Nehéz hetek voltak, de szükségem volt rájuk, hogy valóban elkezdjem megtapasztalni, mit jelent a hivatás. Rájöttem, hogy már nem nagyon tudom, miért lettem jezsuita.

Tudom, hogy a lelkem idehozott, erre vágytam, de nem tudom teljesen megérteni, miért és hogyan. Ez volt az a pont, amikor tényleg elkezdtem hinni a hivatásban – és nem a saját válaszaimban, hanem abban, hogy ha Isten engem erre szánt, akkor nekem azt nem kell teljesen értenem.

Ez volt az a pont, ami átfordított: engedem az életemnek, hogy belenőjön a válaszba, és legyen az életem a válasz a hivatásomra, arra, hogy miért lettem jezsuita. Ahogy visszatekintek majd az életemre, úgy lássam meg Isten akaratát és tervét.

-Mennyire ismerik az emberek a jezsuita rendet?

-Általában sokat tudnak a rendről, de csak az életünk bizonyos részleteit látják, például, hogy kimegyünk az emberek közé, jelen vagyunk közöttük, és apostolkodunk, van iskolánk, templomunk, könyvkiadónk, lelkigyakorlatos házunk, spiritualitásunk, lelkiségünk stb. Amit kevésbé látnak, pedig az egyik erősségünk, az a hihetetlen nemzetköziségünk, amitől az életünk elképesztően tág perspektívában zajlik. Több nyelvet meg kell tanulnunk, mert fontos, hogy küldhetők legyünk: képesnek kell lennünk elengedni dolgokat és menni, bárhova küldenek.

Bárhol a világban meg kell állnunk a lábunkon, és ehhez az kell, hogy olyan istenkapcsolatunk legyen, amibe belegyökerezve a külső dolgok, feszültségek, kihívások nem térítenek el.

És manapság bőven vannak olyan külső dolgok, melyek hamar el tudják terelni a figyelmünket a lélekről, Istenről. Szokták mondani, hogy egy jezsuita két lábon járó kolostor, én ezt azzal egészítem ki, hogy annyit utazom, hogy a bőrönd a rendházam. Jó lenne, ha az emberek látnák az életünk összes szeletét, mert akkor értenék meg, mit miért csinálunk, milyen spirituális, filozófiai háttere van a különböző műveinknek, szolgálatainknak, például a miskolci gimnáziumunknak.

-Miért? Mitől jezsuita az iskola?

-Erre a válasz az ignáci pedagógia: arra, amit tapasztalunk, Istennel együtt reflektálunk, így hozunk döntést, és abból megszületik az újabb cselekedet, tapasztalat. Lelkiségünknek van egy mély érzelmi intelligenciát igénylő oldala, ez az Isten előtti önreflexió. Ez olyan pluszt jelent a gondolkodásmódban, lelki, spirituális vonatkozásban a diákok életében, amitől ez az iskola jezsuita.

-Említetted a noviciátusodat, ez alatt tanítottál is? Milyen élmények, hatások értek ez idő alatt?

-A noviciátus kétéves időszak, melynek során tanulunk a Jézus Társaságáról, a spiritualitásunkról, a történelmünkről, és hat gyakorlatot – probációt – kell elvégeznünk, ahogyan Szent Ignác atyánk ránk hagyta. Ezt követően teszünk örökfogadalmat. A probációk közé tartozik az oktatás, amelynek során fiatalokkal, gyerekekkel foglalkozunk. Azóta is nagyon szeretek tanítani. A probációk közé tartozik az is, hogy tudnunk kell rendházban élni és emberek között igét hirdetni. Képesnek kell lennünk beteg emberekkel is foglalkozni. Öt hétig kísértem elfekvőosztályon betegeket, ez idő alatt ötvennégyen haltak meg mellettem.

Döbbenetes tapasztalat volt a húszas éveim elején látni, hogy mit jelent meghalni, és van különbség halál és halál között. Az tud meghalni, aki az életét elfogadta, találkozott a valóságával, és meglátta, hogy Isten fogja a kezét – így tud elmenni, továbbmenni.

De van, aki nem képes meghalni. Szörnyű fizikai fájdalmakat láttam, de a halál előtti lelki gyötrődés, na, az valódi pokoljárás.

-Megrázó tapasztalat lehetett.

-Igen, de nagyon hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam. Egy további probáció, a harmincnapos lelkigyakorlat, elképesztő spirituális utazás volt. Egy hónap teljes csend, napi öt-hat óra imádkozással. A Szent Ignác-i lelkigyakorlat elvégzésével személyes kapcsolatot alakítunk ki Jézussal, és amikor a kapcsolat kialakult, abban a mélységben és kapcsolódásban megerősítjük a döntésünket mellette. Egy következő probáció a zarándoklat, a teljes kiszolgáltatottság megtapasztalása. Romániában és Ukrajnában teljesítettük egy rendtársammal; Szatmáron keresztül, a Kárpátokon át Kárpátaljáig három hét alatt 450 kilométert mentünk, napi húsz-harminc kilométerekkel, úgy, hogy nem volt se pénzünk, se magunkkal vitt ételünk, se lefoglalt szállásunk.

Szeretem az életemet a saját kezemben tartani, ez viszont szinte a teljes kiszolgáltatottság megtapasztalása volt.

Előfordult, hogy reggeli és ebéd nélkül a szakadó esőben gyalogoltunk, fizikálisan és mentálisan is a törésponton, majd „koldulnunk” kellett, szállást és élelmet kérni. Utolsó nap vártak minket egy adott helyen, és ha nem értünk volna oda, akkor persze szóltak volna a jezsuitáknak, mondván, lehet, hogy baj van.

-Megrendítő lehetett megélni ezt a kiszolgáltatottságot.

-Istenre bíztuk magunkat, nem is nagyon volt más kapaszkodónk. Sokat beszélünk arról, mi, egyházi emberek, hogy képesnek kell lennünk erre a bizalomra. Olyan könnyű mondani ezt prédikáció közben, de valóban megélni tényleg hihetetlen tapasztalat volt.

-A noviciátus után kezdtél el a pszichoanalitikával is ismerkedni? Hogyan merült fel, hogy ezzel a területtel foglalkozz?

-Igen, a noviciátus után Németországba küldtek, hogy német filozófiát tanuljak. Két szakterületbe mélyedtem bele jobban a filozófia mellett. Mindig is szerettem a pszichológiát, izgalmas téma számomra a tudattalan, ezen belül találtam rá a jungi pszichoanalitikára. A másik pedig a mesterséges intelligencia, annak etikai, antropológiai és filozófiai kérdései. Az eredeti végzettségem műszaki, így programozói oldalról is ismerem ezt a területet.

-A mesterséges intelligencia témája nagyon aktuális, hiszen a használatában rejlő lehetőségek és kockázatok még nem teljesen egyértelműek. Mi a véleményed erről?

-Ahogy figyelem, hogy mi fogalmazódik meg az emberekben a témával kapcsolatban, úgy érzem, a legijesztőbb kérdés sokak számára, hogy emberi öntudatra ébredhet-e a mesterséges intelligencia. De a kérdés önmagában rossz. A mesterséges intelligencia soha nem fog emberi öntudatra ébredni, mert nem ember. Valószínűnek tartom, hogy valamilyen jellegű öntudata lesz – képes saját magára reflektálni –, de ez nem emberi, hanem teljesen más jellegű lesz. A másik, ami gyakran felmerül, hogy félünk attól, mire lesz képes a mesterséges intelligencia.

Van alapja a félelemnek, de úgy gondolom, igazából nem is a technikától, hanem saját magunktól félünk, mert tudjuk, hogy ez olyan eszköz a kezünkben, amit bizony rosszra is lehet használni.

Nem a technikától kell félni, hanem attól, hogy mit kezdünk vele.

-Mennyire múlik majd az emberek tudatosságán, hogy milyen irányba vezet a használata?

-Csak ezen fog múlni. A modern ember annyira eltávolodott önmagától, elveszítette a kapcsolatot önmagával, hogy a mesterséges intelligenciát antropomorfizálja. Megfeledkezünk arról, hogy mit jelent embernek lenni, magunkat is már a technikán keresztül értelmezzük. Nagyon fontos, hogy az egyház Ferenc pápa hatására tudatosan foglalkozik a témával: tavaly nyáron etikai szempontgyűjteményt adtak ki, az év első beszédében pedig arról is szólt a pápa, hogy tudatosan lehet jóra használni a mesterséges intelligenciát.

-Németország után merre vezetett az utad?

-Négy Németországban töltött év után hívtak haza, Miskolcra. Miskolc egészen színes területe volt az életemnek. Alapvetően hittant tanítottam tizenegy-tizenkettedikeseknek a Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban.

Fontosnak tartom, hogy hittanórán ne csak a tananyagot adjuk át, mert felelősségünk, hogy megmutassuk, éreztessük a gyerekekkel Istent.

Mellette kollégiumi lelkész voltam, kétszáz kollégistám volt, akiket esti imákkal, beszélgetésekkel, lelki kíséréssel segíthettem, és nagyon hálás voltam, hogy kicsikét bátyjuk, apjuk lehettem – kinek éppen mire volt szüksége. Néha anyjuk is voltam – a szerzetesi életem izgalmas élménye, főként a lelki kísérésen keresztül, hogy meg kellett tanulnom anyaként is szeretni, mert van, aki azért jön oda hozzám, mert erre van szüksége. Társosztályfőnöki feladataim is voltak, majd rám bízták az iskola „marketingjét” egy teljes arculatváltással, így pr- és marketingterületen is sokat dolgozhattam, remek kollégákkal. Utána a Loyolai Szent Ignác megtérésének ötszázadik, illetve szentté avatásának négyszázadik évfordulója alkalmából rendezett Szent Ignác-év egyik főszervezőjeként az Ignác – A lelkek lovagja című musical szervezője, producere lehettem. Hálás vagyok, hogy a jezsuiták ennyi mindenre adtak lehetőséget.

-Hogy látod, az elmúlt években olyan gyorsan változó világunkban miként találják meg a helyüket a kamaszok, hogyan lehet a legjobban segíteni nekik?

-Valóban megváltozott a társadalom, és mi, felnőttek felelősek vagyunk azért, hogyan változik tovább. Sokan legyintenek, hogy „na, ezek a mai fiatalok”, én azonban vissza szoktam vágni, hogy mi, a mai felnőttek vagyunk azok, akik a felelősségünket azzal hárítjuk el, hogy rálegyintünk a fiatalokra. Úgy gondolom, a mai felnőtt korosztály felelősége is, hogy eltűntek azok az értékek, amelyekre ahhoz volna szükség, hogy a fiatalok belenőjenek a felnőtt életbe.

Nincs koherens értékvilág, a hiperkulturális valóság nehezen értelmezhető, a társadalomban jelenlévő értékbizonytalanság kiégést okoz a fiatalok felnőtté válásában.

Maguknak kellene az értékeket megtalálni, de ez nem várható el, továbbra is a mi felelősségünk, hogy segítsük őket ebben. Megoldást jelenthetnek a kis közösségek is, amelyekben a fiatalok egymást tudják erősíteni.

-Hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz a különböző generációk?

-A mai kamaszok annyira más generáció, hogy a felnőttek úgy érezhetik, egyszerűen nem értik őket. Mély intergenerációs szakadás van a kommunikációban is. Nyitottság kell például ahhoz, hogy a felnőttek bevallják azt a gyengeséget, hogy nem értenek olyan jól a technikához, mint a fiatalok.

Meg kellene engednünk magunknak, hogy lássák a törékenységünket. Mert a kamaszok pont a törékenységünkön keresztül látják meg az emberi oldalunkat, a valóságunkat.

Felnőttként nagy szükségünk van arra, hogy meglássuk a saját valóságunkat, a másik valóságát. Szükségünk van arra is, hogy tudjunk a valóságunkban élni, megtanuljunk úgy szenvedni, hogy nem tesszük magunkat áldozattá, és úgy örülni, hogy az örömünket nem sajátítjuk ki. És amikor erre sikerül ráéreznünk, akkor elkezdjük kóstolgatni, mit is jelent az élet. Ez a valós élet vonzó a fiataloknak, és ezáltal kapcsolódhatunk hozzájuk.

-Jelenleg Rómában élsz, milyen tanulmányokat folytatsz, mivel foglalkozol?

-A Pápai Gergely Egyetemen tanulok majd két éve teológiát, mellette kórusvezető vagyok a római templomunkban, az Il Gesùban. Németországban a filozófia keretein belül már tanultam, és most – főleg szabadidőben – újra foglalkozom kvantumfizikával, aminek különösen örülök, mert izgalmasnak találom. Mellette vannak kisebb munkáim, online előadásokat tartok, cikkeket írok. És sokat foglalkozom lelki kíséréssel. A Semmelweis Egyetem lelkigondozói képzésében is segítek lelki kísérőként.

Nyolc éve kísérek embereket, és azzal, hogy meghallgathatom őket, az életem különleges vonatkozására ébredtem rá: az az élettapasztalat, ami nekem megadatott, nem az enyém, hanem mindenkié, és én ebből élek.

Amit ezekben a beszélgetésekben elmesélnek nekem, azt velük együtt mind megélem, az mind az életem részévé válik. Jezsuitaként, szerzetesként olyan sok életet élhetek másokkal együtt, minden örömükkel és fájdalmukkal. Mások élete az enyémmé válik, hogy az életem mindazoké legyen, akik keresnek.

-Említetted a kvantumfizikát, mi ragadott meg benne?

-Különösen az foglalkoztat, hogy nem az anyag az elsődleges, hanem a kapcsolat, és a kapcsolódásból születik az anyag. Ez kopernikuszi fordulat a materialista gondolkodásmódban, ami abból indul ki, hogy a matéria az elsődleges – holott az a másodlagos, mert az elsődleges a szellemi terület. Különösen izgalmas kérdés, hogy ez mit hoz be a teológiába, mert ebből a perspektívából számomra a misztikus krisztológia – lásd Pierre Teilhard de Chardin – és a kvantumfizika mai valóságállítása is összecseng.

Az egész teremtés alapja a szellemi, lelki terület, amiből megszületik az anyag, és mindennek alapja a kapcsolódás. Nem két entitás, két dolog léte feltételezi a kapcsolódást, hanem az önmagában létezik, és belőle születik az anyag. Ez a logikája a Szentháromságnak is: Isten maga a kapcsolódás, nem létezik az Atya és Fiú önmagában – a kapcsolódáson keresztül akkor lesz Fiú a fiú, ha van Atya, és fordítva.

Ez a teremtettség alapja, ahogy a világ, az anyag, az univerzum, a kozmosz megszületik: számomra az egész kozmosz a kvantumfizikán keresztül a Szentháromság dinamikáját tükrözi vissza. Ez az istenképiség az univerzumban és bennünk is jelen van. Az embernek kinyilatkoztatott, anyagban rejlő szellemi vágy az egység után maga a Lélek működése, ami teremt, amiből élet születik. Úgy gondolom, emberként meg vagyunk hívva, hogy a teremtés vágyát beteljesítsük, és így térjünk vissza Istenhez – ez a mi válaszunk a megváltás ajándékára, amit Isten szeretetéből kapunk.

Fotók: Várhelyi Klára

https://kronika.hu/cikk/legyen-a-sajat-eletem-a-valasz-a-hivatasomra-kajtor-domonkos-jezsuita-szerzetessel-beszelgettunk/

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------------