2014.04.09.

 

Palazzo Falconieri – sokat mondó név ez a Rómában járt magyaroknak, hiszen a Via Giulia 1. szám alatt található épületben, az örök város egyik legszebb barokk palotájában működik a Római Magyar Akadémia (RMA), mióta csak Klebelsberg Kunó kultuszminiszter kezdeményezésére a magyar állam 1927-ben megvásárolta.

 

Voltak nagy időszakai az RMA-nak, elsősorban indulása évtizedében, amikor új ablakot nyitott a trianoni békeszerződéssel elszigetelt magyar kultúra számára a nagyvilág felé, és voltak olyan évtizedek (1948-tól 1959-ig, illetve lényegében 1989-ig) amikor elveszítette korábbi önállóságát. A rendszerváltás óta újra a római művészeti-kulturális-tudományos világ izgalmas helyszínei közé tartozik, a 2013-as olasz–magyar kulturális évad óta pedig kitüntetett helyszínnek is nevezhetjük a palotát. Molnár Antal, az RMA igazgatója szerint különösen fontossá tette a kulturális évadot az a tény, hogy a korábbi rendezvénysorozatot jó évtizeddel korábban rendezték meg.

 

– Hogyan befolyásolja a magyar kultúra, művészet, tudományosság itáliai, benne elsősorban római jelenlétét a tavalyi, egyöntetűen sikeresnek nevezett kulturális évad?
– Nehéz ezt felmérni. A legnagyobb haszna talán az volt, hogy egyáltalán sikerült megrendezni egy olyan időszakban, amikor a kultúrára szánt források világszerte beszűkülnek, illetve a kultúra támogatásának nagyon racionális szemlélete van kialakulóban. A források sokszor a nagyon gazdag országokban szűkülnek be a leginkább. Részben a válság, részben a kulturális fogyasztási szokások átalakulása, részben egy új szemlélet az oka ennek.

 

Róma a leginkább nemzetközi helyszín, óriási itt a kínálat, mintegy harminc-negyven tudományos és művészeti és vagy harminc kulturális intézet dolgozik itt. Jó néhány nemzetnek több intézete is van Rómában, például a franciáknak, a spanyoloknak, a németeknek, de egyre többet hallani az összevonásukról. Az olasz források is csökkennek.

Egy ilyen helyzetben Magyarország kifejezetten offenzív képet volt képes adni a kulturális évaddal. A visszhangok szerint az évadnak abszolút sikere volt. Tudni kell, hogy a Balassi Intézetnek kettős funkciója van: tevékenysége egyszerre irányul a fogadó országok és az ott élő magyarok felé. Nálunk azonban az utóbbi szinte teljesen eltűnt. Mi a kulturális programjaink teljességét szinte kizárólag az olasz közönségnek szervezzük. A visszajelzések pedig mind a közönségtől, mind a partnerintézményektől pozitívak voltak.

Vonatkozik ez elsősorban a nagy kiállításokra, például az Iparművészeti Múzeum szecessziós kiállítására a Capitóliumi Múzeumban, a 20. század eleji modern magyar művészetet bemutató tárlatra a Galleria dell’Arte Moderna e Contemporaneában, a nagy Capa-kiállításra, vagy a Firenzében megrendezett három bemutatóra. Ugyanakkor a Palazzo Falconieriben is folyamatosak voltak a rendezvények, olykor hetente 2-3 eseményre is sor került.

 

– Nyilván e „külső” rendezvényeknél nem lehet felmérni, a palotában sorra kerülő eseményeknél azonban nyilvánvalóan jól lehet érzékelni, hogy kikből áll az RMA törzsközönsége.
– Megtörtént a közönség minőségi cseréje. Ez egyrészt a rendezvényeink színvonalának köszönhető, másrészt annak, hogy a közös rendezvények alkalmából a partnerek is nívós közönséget hoznak be. És ez is a cél: alakuljon ki az intézet körül egy „kemény mag”, amelyet a rendezvények magas színvonala vonz, nem pedig egy pohár pezsgő, amelyet a produkció után kínálunk.

A kulturális évad lehetőséget adott a vidéki városokban való megjelenésre is. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a Palazzo Falconieri birtoklása nagy előny, de bizonyos korlátokat is jelent. A jelenlegi körülmények között nehéz folyamatosan jelen lenni Olaszország nagyvárosaiban, amelyeknek pedig igencsak pezsgő a kulturális életük, és nem mindegy, hogy az ottani értelmiség előtt is meg lehet-e jeleníteni a magyar kultúra, művészet értékeit vagy nem.

A Palazzo Falconieri egy brand, fontos, hogy ezt jól tudjuk kihasználni, de fontos az is, hogy a Rómától több száz kilométerre lévő kulturális centrumokban is jelen legyünk. Hogy ez sikerült, abban jelentős részt azoknak az anyagi lehetőségeknek volt nagy szerepük, amelyek között dolgozhattunk, köszönhetően a Külügyminisztérium és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásának, illetve a római magyar nagykövetséggel való szoros együttműködésnek.

 

Összefoglalva, a kulturális évad három szempontból is különleges lehetőségeket teremtett nekünk: egyrészt egy defenzív helyzetben lehetett offenzív a magyar kultúra értékeinek a népszerűsítése, másrészt az érdeklődés homlokterébe került a Palazzo Falconieri és az ott folyó munka, harmadrészt pedig igen erős volt a vidéki jelenlétünk is.

Ma a partnerség a legfontosabb

-

 

-

 

– Az olasz–magyar kulturális évad nagy sikereit aligha lehet felülmúlni, hiszen azok különleges költségvetésen, koncentrált szervezőmunkán alapultak. Mi jelenti a folytatást?
– Ennek a munkával megszerzett tekintélynek, befolyásnak a megőrzése az elsődleges feladatunk. Azzal, hogy a hazai élet nagy produkcióit, az otthoni nagy neveket kihozom, már nem lehet igazán sikeresen működni. Ma a partnerség a legfontosabb, a beépülés, a kultúra kontextuális bemutatása.

Főként a fiatal művészekre kell koncentrálnunk, akiket a nagy ügynökségek még nem ismernek, akiket nemzetközi és olasz kontextusban mutathatunk be. A közös rendezvények jellemzik például a kiállításainkat. Tavaly kilenc tárlatot rendeztünk, ami brutális mennyiségnek mondható, rengeteg munka árán valósulhattak meg.

 

A közös munkára jól jellemző például a legutóbbi tárlatunk, a holokausztra emlékező kiállítás, amelynek a szervezése a helyi zsidó közösséggel már tavaly megindult. A két magyar festő mellett három olasz és egy amerikai művész munkáit mutattuk be, együtt gondoltuk ki, álmodtuk meg a kiállítást.

A zenében az egyik legfontosabb számunkra a Sass Sylviával való együttműködés: nagyon sok tanítványa van a világ minden részéből, akik a kurzusai révén kötődnek az intézethez is. Rajtuk keresztül is tovább építhetjük partneri kapcsolatainkat. Nagy siker volt tavaly például a Lincei Akadémia kétszázötven fős koncerttermében, az olasz köztársasági elnök által védnökölt, illetve megnyitott mester–tanítvány koncert. A másik nagy sikerünk egy Bartók-koncert volt, amelyen Sass Sylvia tanítványai magyarul adták elő A kékszakállú herceg várát – ahogyan egyébként New Yorkban is, és amiért magyar állami kitüntetést kaptak a résztvevők. De az is emlékezetes este volt, amikor a Trevi-kút feletti Palazzo Poli Dante-termében szerveztünk Verdi-koncertet.

Ugyanígy vannak olasz–magyar színházi kurzusaink is. Műhelyek szerveződnek, amelyeknek köszönhetően visszaáll az akadémiai tevékenység. Mára megváltozott, beszűkült az ösztöndíjas világ is, ezért is tartjuk fontosnak, hogy sikerült visszaállítani a művészeti ösztöndíjakat. Azt is fontos feladatnak tartjuk, hogy a Magyarországon sikeres kiállításokat átalakítva, a helyszínre adaptálva itt is bemutassuk és az ittenieket elvigyük Budapestre is. A Párbeszéd Házával és a budapesti Olasz Kultúrintézettel már volt két közös rendezvényünk.

 

– A Római Magyar Akadémia a művészeti és kulturális mellett a tudományos tevékenység helyszíne is. Mely területeken elsősorban?
– Hagyományosan elsősorban a művészettörténet, a történelem, a régészet és az italianisztika területén, és mára elmondhatom, hogy nem kis részben az ösztöndíjasok jelenlétének köszönhetően is, egyre intenzívebb ez a munka. Óriási előnyünk, hogy a lengyeleket és a románokat kivéve a közép- és kelet-európai államoknak nincs tudományos intézetük Rómában. Ez arra predesztinál bennünket, hogy főleg a történettudományt illetően, tevékenységünk közép-európai hatókörű legyen.

Ugyanakkor a nagyobb országoknak van tudományos intézetük Rómában, és ez olyan koncentrált tudományos életet jelent, amelyben jelen lenni nagy kihívást és ösztönzést jelent a számunkra, arra biztat, hogy tudományos konferenciákkal és a könyvkiadás újragondolásával erősítsük jelenlétünket.

Tavalyi konferenciáink közül kiemelném az olasz–magyar–horvát közös múlttal foglalkozót, amelynek a védnöke Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes volt. 2013-ban két tematikus tanulmánykötetünk (Az Anjou Magyarország, illetve A közép-kelet-európai katolikus egyház a kommunizmussal szemben) látott napvilágot, kiadójuk és terjesztőjük a Viella, az olaszországi tudományos könyvkiadás egyik legfontosabb műhelye volt, ami egészen más súlyt ad a köteteknek, mint ha magunk jelentettük volna meg őket.

Fontos a magyar emlékek megörökítése

– Melyek az RMA legközelebbi hónapokra tervezett nagyobb rendezvényei?
– A tavalyi Kemény Judit-kiállítás után az idei legnagyobb vállalkozásunk Hajnal János – Giovanni Hajnal az Amerigo Tot mellett legismertebb római magyar művész – életművének bemutatása lesz, az anyag feldolgozása már megtörtént, májusban kerül sor a kiállításra.

Folytatódik az ösztöndíjasok kiállítássorozata, és decemberi zárásként szeretnénk elhozni a Petőfi Irodalmi Múzeum nagy sikerű tárlatát, amely magyar írók itáliai élményeit mutatja be. Ez a tárlat annál is fontosabb lehet, hiszen az olaszok Márai Sándoron és az idősebbek Molnár Ferencen kívül keveset ismernek íróink közül.

Ami a kiadványainkat illeti, a legfontosabb tervünk egy olyan illusztrált kötet, amely magát a Palazzo Falconierit mutatja be. Eddig a palotáról csak érintőlegesen esett szó olyan tanulmánykötetekben, amelyek a római magyar kulturális jelenlétről beszéltek. Széles együttműködésben szervezünk konferenciákat, októberben a Pápai Történeti Bizottsággal közösen rendezünk tudományos tanácskozást a száz évvel ezelőtt kitört első világháborúról.

 

– Apropó emlékezés… Egy évtizeddel ezelőtt sorozatban kerültek emléktáblák az örök város különböző épületeire, amelyek az ottani magyar jelenlétet örökítették meg. Azután ez a folyamat megállt. Újra lehet indítani?
– A korábbihoz hasonló tábladömping a mai viszonyok között aligha várható, de magam is fontosnak tartom a magyar emlékek megörökítésének a felújítását, így az elmúlt évben három emléktáblát is felavattunk. Kettőt az RMA-n, a római iskola, illetve a Pápai Magyar Intézet emléktábláját. Utóbbi azért jelentős, mert megkoronázta a két intézmény évtizedekig rendezetlen viszonyának hivatalos, nemzetközi szerződésben történt rendezését.

A harmadik emléktáblát Narniban avattuk Janus Pannonius emlékére, aki 1458-ban járt itt, barátjával, a narni születésű Galeotto Marzióval együtt. Van ott egy forrás, amely Feronia nimfa nevét viselte, akinek a tiszteletére a költő ötvensoros költeményt írt. Hosszú, élményekben gazdag utazás része volt a magyar költő találkozása az antikvitással a reneszánsz Itáliában. Akár a sok évszázados olasz–magyar kulturális-művészeti kapcsolatok egészét is jelképezheti.

 

---------------------------------------------------------------------------------------------

http://mno.hu/grund/egy-barokk-palota-a-romai-via-giulian-1219963

 

----------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

 -----------------------------------------------------------------------------------

 

 

 ----------------------------------------------------------------------------------------------

---------------------------------------------------------------------------------------------

 

ELŐZMÉNYEK TOPOR TÜNDÉTŐL: Róma a barátunk

2012/4 Artmagazin

 

-

A Római Magyar Akadémia
Közeledik az olasz–magyar kulturális évad, a figyelem Róma felé irányul, ahová újra meghirdették a magyar képzőművészeti élet egyik legnépszerűbb ösztöndíját. Igaz, az új kiírás most már csak egy hónapos ott-tartózkodást tesz lehetővé, és az elnyert összeg több mint felét azonnal vissza kell adni adóként, illetve a szállás díjaként, de a maradék így is körülbelül egy hónapra annyi, mint amennyi régen két hónapra volt.

Jó hír, hogy rövid szünettől eltekintve mégsem szakadt meg egy hosszú múltú és a magyar képzőművészet történetébe már beépült hagyomány. (2012-ben ugyanis nem voltak művész-ösztöndíjasok a Római Magyar Akadémián, mert az előző évtől a különböző intézményi átalakítások és kiszervezések miatt gazdátlanná vált a feladat és elmaradt a kiírás. Az új [Molnár Antal] és a régi [Kovács Péter, mindketten történészek] igazgató közös lobbizásának is köszönhetően azonban a helyzet megoldódott, a Palazzo Falconieri újra fogadhatja a Róma jelentette látni- és tanulnivalókra legfogékonyabb vendégeit.)

 

Ahhoz képest, hogy hogy indult ez a Róma-történet, azért az egy hónap sovány vigasz. A Palazzo Falconierit jó olasz és kormányzati kapcsolatainak köszönhetően megszerző Gerevich Tibor 1927-től még egész csapatnyi művésznek biztosította évekig az itteni munka lehetőségét és azt, hogy elmerüljenek az itáliai múlt és az akkori római élet inspiráló elegyében. Az éppen erről elnevezett Római Iskolához tartozó akkori fiatalok itt készült vagy az itteni hatásokat még őrző művei ma is az aukciók csúcsdarabjainak számítanak vagy a múzeumok falain lógnak. A képzőművészek akadémiabeli presztízse azonban, némi hullámzást mutatva, általában az állami kultúratámogatás függvényében, mostanra eléggé leapadt. Sajnos az itteni nagyobb lélegzetű munkát már valóban nem teszi lehetővé, hogy az évek múlásával a régen műteremként is használható szobákba megmagyarázhatatlan mennyiségű és kinézetű beépített bútor került– az ösztöndíjasok tényleg csak gondolkozni és fotókat nézegetni tudnak a hatalmas beépített szekrények árnyékában.

 

Ezzel szemben például a Római Francia Akadémián, amely az összes római akadémia előképe és a Villa Mediciben működik, a francia ösztöndíjasok a villa hatalmas kertjében álló külön kis műteremházakban dolgoznak, és hogy milyen díjazással ösztönzik őket erre, azt most inkább hagyjuk. A franciák mindenesetre még a falfestésükből is nemzeti márkát csináltak: azt, hogy amikor Balthus a Villa Mediciben dolgozott, kikísérletezett egy érdekes pacsmagolási módot, ami a falak antikolásaként is felfogható, hosszú perceken keresztül ismerteti a villában turistacsoportokat vezető munkatárs, ereklyeként mutogatva azt a falrészletet, ahol Balthus először csinálta falfestékkel azt, amit a képkeretezők tesznek a keretekkel, ha nem akarják, hogy ronda újgazdagnak látsszanak. Rómában egyébként minden francia tulajdonban lévő állami épület így van kifestve, a Villa Medici mellett ezzel találkozhatunk a Palazzo Farnesében is, és hát nem lenne baj, ha mi magyarok megpróbálnánk e tekintetben is francia hatás alá kerülni – persze mindvégig tiszteletben tartva az olaszt

 

Annál is inkább, mert a környék, ahol a Palazzo Falconieri áll, Róma egyik legszebb és legelőkelőbb része, amit át- meg átszőnek a francia és firenzei kapcsolatok. Maga a Via Giulia a Gyula pápa (innen a neve is) által indított római városrendezésnek köszönhetően nyílt meg. A Falconieri család Firenzéből települt át Rómába, és elég jól választottak építészt: Francesco Borromini alakította át az általuk vásárolt kora reneszánsz palotát, és családi kriptájukat is ő tervezte a közeli San Giovanni dei Fiorentini-templomban.

 

A palazzo máig Borromini-műemlék, az emeleti loggia és a Janus-fejekkel díszített tetőterasz turisták által is látogatott római nevezetesség – még nem szerepel a nagy útikönyvekben, csak a boldog keveseknek (ők is lehetnek jó pár ezren) kiadott Secret Rome-kiadványokban.

Ha már Róma titkainál tartunk: a palazzo belsejében is találunk titokzatos Borromini-féle dekorációkat: egy, a földgolyón álló pálca tetején ott a mindent látó szem és a saját farkába harapó kígyó, a másik stukkón emberarcú nap. Szabadkőművesség vagy az asztronómia, asztrológia és kabalisztika hármasára épülő hermetizmus – a vélemények megoszlanak az ábrázolások jelentéséről: lehet, hogy egyszerűen csak a Szentháromságot ábrázolta Borromini a korban még egyértelműbb szimbólumok segítségével.

 

-

Tervek

Molnár Antal egy éve került a római intézmény élére. Szakterületéből és az intézmény múltjából fakadóan is szeretné az intézet tudományos profilját erősíteni, és a magyar–olasz és a magyar–vatikáni kapcsolatok történeti feldolgozása felé tovább bővíteni, hiszen az intézmény a vatikáni levéltárak megnyitásakor, az alapító Fraknói Vilmos püspök szándéka szerint éppen azért jött létre, hogy a történeti kutatásokhoz biztosítson kényelmes és megfelelő hátteret. Fraknói (aki egyébként zsidó származású szülők gyermekéből lett katolikus főpap) az egyház és a történészek számára fenntartott kutatóhelyek mellett pár éven belül létrehozta a művészeti ösztöndíjat is, amelyet kezdetben két festő és egy szobrász nyerhetett el – évekig tartó római munkát téve lehetővé ezzel a szerencsés pályázók számára. Nagyon fontos volt, hogy ez a folytonosság ne szakadjon meg (az ötvenes években ez egyszer már megtörtént), és ha a képzőművészet szempontjából nem is köszönt be egy, a gerevichihez mérhető aranykor, azért a képzőművészek ne szoruljanak ki az Akadémiáról. Hiszen csak a segítségükkel tud maradéktalanul megvalósulni a külföldön létrehozott magyar intézetek egyik missziója – vagyis hogy élő kapcsolat alakuljon ki a befogadó nemzet művészete és a mindenkori kortárs magyar képzőművészet között. Épp a hagyományt figyelembe véve szerepel az új igazgató tervei között olyan kiállítás is, ami a magyar ösztöndíjasok munkáit nemzetközi kontextusba helyezhetné – szeretne kapcsolatokat kiépíteni más országok társintézményeivel, és az egyes római akadémiákon dolgozó ösztöndíjasok műveit közös kiállításon bemutatni – ahogy erre pár éve már volt is példa a román intézet kezdeményezésére. Molnár Antal szerint a művészeti ösztöndíjasok nélkül nem képzelhető el a nemzetközi jelenlét – ami Rómában, a katolicizmus nemzetek feletti központjában különösen hangsúlyos kell hogy legyen. A kultúrdiplomáciai célok mellett persze az is fontos, hogy a magyar művészek megtapasztalhassák azt a korokon és nemzeteken átívelő konglomerátumot, amit Róma jelent, és Gerevich Tibort, az Akadémia máig legnagyobb hatású igazgatóját idéz- ve az is cél, hogy igyekezzenek minél jobban megismerni és élvezni az olasz életet. Ezzel lehetne összhangban az a terv, hogy kihasználva az épület adottságait és a környék turistaforgalmát, az Akadémia kiállítóhelyként és kulturális találkozóhelyként is jobban be legyen vezetve a római életbe. Ennek első lépéseként már a hétvégéken is van portaszolgálat, így a kiállításokat, a Borromini tervezte nyilvános részeket hétvégén is látogathatják a rómaiak és a turisták egyaránt. Molnár Antal távolabbi tervei között a római kulturális elit megnyerése is szerepel, amit nemcsak képzőművészeti és zenei programokkal szeretne elérni, hanem esetleg egy magyar étterem nyitásával is. A közelgő olasz–magyar évadra az intézet kiállításokkal is készül: a tervek között van egy itthon még elfeledettnek számító, de a korabeli olasz előképekhez, rokon szellemű alkotókhoz köthető szobrásznő, Kemény Judit kiállítása, illetve egy, a Római Iskolához kapcsolódó építészettörténeti kiállítás.

----------------------------------------------------------------------------------------

http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/roma_a_baratunk.1733.html?pageid=86

 

---------------------------------------------------------------------------------------

 

 

 

 

m