Kilátás a Vatikáni Rádióból, majd telefonbeszélgetés

Kilátásom napzárta előtt – 17 óra 50-kor - a szerkesztőségi szobámból!

Már kész az adás, hátra van még a honlap és a facebook, de az ablakon kinézve megosztom Veletek – irigylésre méltó – kilátásaimat a Teli Holddal az ablakomból. Ezzel e friss felvétellel kívánok Nektek szép estét,

ahogy errefelé mondják szépen:

Salve, László

https://www.facebook.com/photo/?fbid=1423022723165165&set=a.529776565823123

Telefonbeszélgetés:

- Chi è?

- Padre Laslo…

- Venga!

A vonal túlsó végén Francesco, a borbélyom, idestova 11 éve, attól fogva, ahogy harmadjára megérkeztem Rómába a Vatikáni Rádióhoz. Beszélgetésünk tömör: Ki az? – László atya – Jöjjön!

Megyek és Francesco az ajtóban fogad, az egykori Via Papalén, a Pápai úton, mai nevén a Corso Vittorión, pár méterre a derűs Néri Szent Fülöp Új templomától.

- Come di solito?

- Ma certo!

Vagyis tájékozódás az „Ahogy szoktuk?” formulával, mire jön a „Naná” válaszom.

Francesco Candela, magyarosan Gyertyás Ferenc nekifog először géppel, aztán klasszikusan ollóval. Megy minden, mint a karikacsapás, de korántsem szótlanul. Mert nehéz csendben lenni Francescónál, noha ő maga egyáltalán nem fecsegős. Szeret beszélni, ez tény, de megfontoltan teszi, ezt is, mint minden egyebet.

Francesco egyéniség! Első látszatra is. Erre világosan utal koráll színű kifogástalan zakója, alatta csíkos fehér inggel, no és természetesen nyakkendővel. Sötét pantalló és fekete cipő egészíti ki a munka-ruha együttest. Pedig hétköznap van, de valahogy Francescónál a hétköznapok kicsit ünnepélyesebbek a megszokottnál. Ahogy belépsz az üzletébe, azonnal látod, hogy itt nemcsak órát állítanak át, hanem naptárt is, és mindig visszafelé! A szalon meghatározhatatlan bájjal tükrözi a hetvenes-nyolcvanas-netán-kilencvenes évek hangulatát, de úgy, hogy közben mégsem „retro”, de nem is múzeum, hanem valahogy késleltetett múlt. Egy kicsit frissített régmúlt, modernebb plusquamperfect. Francesco tanult még latinul, jól el is tudja helyezni jelentését az időrendben.

Az idő-képzése is sajátságos nála, mert azt pápákban méri: A Jó pápa alatt, VI. Pálnál, aztán „A Pápa” alatt II. János Pált érti, és így tovább, Benedetto, Francesco és most Leone. Mindig kikéri a véleményemet róluk és azok „hajszál híján”, vagyis „majdnem hajszálpontosan” egyeznek.

Most én kezdem a beszélgetést és elmondom aznapi friss élményemet. A honlapkészítéshez a Rádió a nagy hírügynökségek és persze a Vatikán dús és friss fotókészletét ajánlja. Profi képek, úgy 20-30 egy-egy pápai eseményről, köztük némelykor Leó pápa arcképét is látom, egészen közelről. Éppen ma tűnt fel, hogy milyen rendes a Szentatya frizurája. Dehát mindig rendes, vetettem ellen magamnak, de azért megállapodtunk magamban, hogy ezt azért majd pontosítom Francescóval.

- Allora, szóval… - és elmondom az élményem és a megelégedettségem is. Nem is tudom, milyen sűrűn jár borbélyhoz, vagy éppen fordítva, borbély a pápához, szerintem úgy két-három hetente...

Francesco megáll, csak az ollója harapdálja közben a levegőt, és olyan határozottan szól, hogy érzem, ez megfellebbezhetetlen igazság.

- Havonta!!!

Meg sem merek szólalni, bár őszintén szólva, egy kicsit soknak tartom azt az egy hónapot. Ha nem is kinyilatkoztatásból tudja, de azért megjegyzi a hírügynökségét: Lei sa, padre, tudja, páter! – mert engem mindig magáz, ám én ezt nem tudom viszont tenni vele, így hát kedvesen tegezem, amit kér is tőlem, ebben meg is egyeztünk és kitartunk benne – szóval, padre, mi borbélyok…

Noi barbieri!

Francesconak van mobilja, oda sandítok, azon szoktam hívni és általában a tizenkettedikre fölveszi. Nem, Francesco biztosan nem csetel! – állapítom meg, így hát marad rejtélyes félhivatalos bizonytalanságban az a bizonyos „borbélyi többes”: Mi Borbélyok! Nos Tonsores! – mint ahogy az első pápa idejében mondták itt a régi Rómában.

Francesco látja az el nem apadó, de tapintatos kíváncsiságom, így hát végül is elmondja.

Még csak monsignore volt a pápa a Vatikánban, amikor segített egykori perui borbélyának, aki kijött ide Rómába és hogy ne maradjon munka nélkül, a Prevost bíboros eljárt hozzá. Ezen az sem változtatott, hogy pápa lett, bár most a borbély megy hozzá.

Nagy türkizkék-keretes szemüvege mögül úgy néz rám Francesco bácsi – időnként bácsinak tűnik nekem – mint aki most már minden lapját feltárta.

Hát ezt nem tudtam – mormolom, mire látom, hogy megelégedéssel nyugtázza ártatlan tájékozatlanságomat.

Közben csengetnek. Francesco ajtót nyit és belép egy papi inges – szemlátomást – szeminarista fiatalember. A plusquamperfect present continuous-ra, vagyis a régmúlt idő folyamatos jelenre vált, megelevenedik Francesco ollója, gyorsan készül a fejem. Egy idős és egy fiatal klerikus Francesco szalonjában! Ilyenkor mindenki egészségesen kíváncsi, hogy ki is az a másik, mire Francesco átvágja a gordiuszi csomót: Az észak-amerikai kollégiumból! – szól és a kispap felé bök az ollójával. Ő pedig megérzi, hogy róla van szó, bemutatkozik, hogy ő Michael, méghozzá Los Angelesből, az Angyalos Városból. Most érkezett pár hónapja, alaposan töri - tényleg - az olaszt, de azért elmondja, hogy a római "beavatási szertatások" egyike, hogy a kollégium öreg diákjai megfelelő időben az újaknak kinyilatkoztatják Francesco Candela elérhetőségét, mert „Hi is The Roman Barber”, vagyis, hogy ő "A Római Borbély". És ez így megy nemzedékek óta!

Az is meglehet, hogy a nyolcvanas évek második felében betért hozzá egy másik amerikai, egy bizonyos Robert Francis Chicagóból, de ezt nem mertem megkérdezni Francescótól.

„Majd Karácsony előtt jövök még” – búcsúzom el tőle, mire az ajtóig kísér, kezet rázunk és indulok az Angyalhíd felé. Olyan friss a frizurám, mint Leó pápáé! – gondolom – mire egészségesen nevetek egyet kajla hiúságomon.

https://www.facebook.com/photo?fbid=1423082286492542&set=a.529776565823123

------------------------------------------------------------------------------------

--------------------------------------------------------------------------------------