Legutóbbi alkalommal, amikor Rómában jártam, történtek az alábbiak.

Egy elég fárasztó délelőtt után, úgy déli két óra felé hazamentünk a szállásunkra, a Villa Mater Redemptoris kedves apácáinak zarándokházába. (Rájöttünk, hogy a déli sziesztát érdemes megtartani, hogy felfrissülve, újult erővel folytathassuk bolyongásainkat délután a városban.) Kellemes zuhanyozás és az otthoniból történt ebéd után kávémmal egyszál törülközöbe tekerőzve kiültem a szobánk teraszára. Kortyolgattam a kávémat, mellé az elmaradhatatlan cigaretta, amikor megszólalt a csoda. Egy harangjáték Gounod Ave Maria-ját kezdte harangozni. Komótosan, ráérősen, de hangról hangra helyesen. Elámultam.

Bizonyára egy közeli templom - amelyet nem láttam - követte el ezt a műveletet, de engem elvarázsolt. Személyes ajándéknak éreztem Róma részéről, amivel meglepett engem, és megajándékozott egy olyan élménnyel, ami máig él bennem, s amit féltékenyem babusgatok magamban. A lelkemhez szólt ez a harangjáték. Csengtek-bongtak a harangok, a hangok elandalítottak, s arra gondoltam, hol máshol is történhetne ez, mint Rómában.

(Megtörtént aztán máshol is, mégpedig Krakkóban, ahol klubos társaimat vezettem. Vasárnap volt, s a Wawel bazilikájában éppen esküvőt tartottak. Az ifjú pár bevonulásakor hangzott fel az Ave Maria egy igen szép férfihang tolmácsolásában. Nekidőltem egy oszlopnak, úgy hallgattam a csodás művet, s megint csak a számomra nyújtott ajándék gondolata motoszkált a fejemben.)

De itt Rómában ennek - úgy éreztem - külön jelentősége volt. Mint egy üzenet, úgy hatott rám a harangjáték. Lám-lám, gondoltam, a sok csodálatos látnivaló mellett még ezt is adja nekem Róma. Szinte kiapadhatatlan kincsein túl még ezt is!

Aztán befejeződött a mű, s én még sokáig elandalodvam, tűnődve, elmélkedve ültem a teraszon. Köszönöm Róma!

Válasz

Az elfelejtett palota 2.

(Macchiavelli róla mintázza az ideális uralkodót A fejedelem című művében). Mindezt okosan és ügyesen, a maga korában elfogadott eszközökkel, és igen eredményesen teszi. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a család bukása után egész Itáliában elterjedtek a róluk szóló elborzasztó, elítélő történetek, melyeknek máig hitelt ad a közvélemény. Pedig csak úgy viselkedtek – hogyan is lehetett volna másként – mint korukban a többi szuverén. Csakhogy ők idegennek számítottak, hiszen spanyolok voltak, és spanyolokkal vették körül magukat. Talán ezt nem tudta megbocsátani a sok gyűlöletet fröcsögő korabeli krónikás.
Közben változik a pápai politika, Lucreziát, aki eddig egy Sforza felesége volt, elválasszák férjétől, mert VI. Sándor a milánói Sforzák helyett a nápolyi királyságban keres támaszt. Ezért hát hozzáadják a királyság egyik hercegéhez.
A politika forgandósága hozza, hogy hamarosan ez az ártalmatlan ifjú, Bisceglie hercege is kényelmetlenné válik, és Cesare egyik kapitánya – miközben egy gyanús, ellene irányuló éjszakai orvtámadás sebeiből lábadozik – megfojtja.
Lucrezia még alig ocsúdik bánatából – Alfonso Biscegliét igen szerette – már készülődhet az újabb dinasztikus házasságra Alfonso herceggel, Ferrara trónörökösével. A frigyet megkötik, és a hányatott sorsú fiatalasszony, aki nem volt méregkeverő, mint családjának ellenségei terjesztették, haláláig Ferrarában élt, immár viszonylagos békében.
Ez csupán néhány villanás ennek a tehetséges családnak történetéből. Azonban ne feledjük, hogy az Egyház mai felfogás szerint meglehetősen szégyenletesnek minősített pápájának, VI. Sándornak fejében fogant meg a gondolat, melyet később II. Gyula ki is mondott: Ki az idegenekkel Itáliából!
Nos, mindezeket – s talán ennél még jóval többet is - érdemes tudni, ha útban a Mózes felé felnézünk az átjáró homályos torka előtt a bábos-korlátos kis balkonra a palotácska második emeletén. A szóbeszéd Vanozza balkonjának tartja, melynek tervét egy legenda Raffaellónak tulajdonítja. Igen valószínű azonban, hogy a XIII. sz.-i eredetű épület, melyre reneszánsz és XVI. sz.-i részletek rakódtak, még nem hordta a csinos kis balkont, amikor az asszony még itt lakott.
Lord Byron egy éjszakai római sétáján járt erre 1817-ben, s mint meséli, megjelenni vélte a balkonon Vanozzát és leányát Lucreziát, kinek egy szőke hajtincsét – vajon honnan szerezhette - emlékként őrizte.
Ha a II. Gyula pápa síremlékéhez készült Mózest meglátogatni indulunk, jusson eszünkbe mindez, amint a Via Cavourról a feljáró lépcsőin lépkedünk.

Válasz

Az elfelejtett palota 1.

A Rómában járó látogatók, turisták szinte mindegyike elzarándokol a S. Pietro in Vincoli templomba, hogy megnézze Michelangelo csodálatos remekét, a Mózest. A Via Cavour felől közelítve a templom terét, áthaladnak egy boltíves átjárón, melyet vicolo scellerato-nak (vicus sceleratus) hívnak, azaz elvetemült sikátornak. A név sokat sejtet, ám az ide látogatók vajmi kevés figyelmet szentelnek annak a masszív épületnek, mely alatt a térre jutnak. Az épület valóban alig ragadja meg a tekintetet, jóllehet története, helyesebben lakóinak története – az átjáró neve talán erre utal - igen érdekes, és jellemző a korra, melyben éltek.

A Casa dei Borgia-ról van szó, erről a régi-régi épületről, melynek elődjében Servius Tullius, Róma hatodik királya, a ma is látható serviusi városfalak építtetője, lakott. (Lányának férje, az etruszk Tarquinius Superbus házának kapujában ölte meg őt.)

A jelenleg látható palotának sem volt kevésbé mozgalmas története az 1400-as évek utolsó harmadában. Akkoriban a palota Rodrigo Borgia bíboros alkancellár tulajdonát képezte. A bíborosok, az Egyház hercegei igazi világi nagyurak voltak, birtokokkal, várakkal, palotákkal rendelkeztek, s természetesen ezek fenntartására megfelelő jövedelemmel. Életvitelük elérte, sokszor meghaladta a legtöbb itáliai szuverén színvonalát. A középkorban és a reneszánszban ennek megfelelően világi kedvteléseik voltak, s ez emberi kapcsolataikban is megnyilvánult. Rodrigo Borgiának - s ő korántsem volt valamiféle kivétel – négy gyermeke született egy Vanozza Cattanei nevű hölgytől. A gyermekek, Juan, Cesare, Lucrezia, Joffre, és anyjuk a bíboros palotájában éltek, mint egy család.

A nagyhatalmú bíborost, nem kevés intrika és vesztegetés után, 1492-ben VI. Sándor néven pápává választják, s ekkor – a kor szokásainak megfelelően – a „család” is beköltözik a Vatikánba. Az egyetlen Vanozza, a mama a kivétel, akinek férje van, pápai szolgálatban.
VI. Sándor ezután gondoskodik vérei előbbre jutásáról. Juan, az Egyház főkapitánya, Cesare Valencia bíborosa lesz, Lucreziát pedig várható előnyös házassága révén kívánják felhasználni a pápai politika oltárán.

Eddig akár szokványos reneszánsz történet is lehetne mindez, ha a pápai elképzeléseket az itáliai politika változékonysága, s az emberi nemes és nemtelen tulajdonságok nem kényszerítenék más útra.
A mulatságból hazainduló Juan Borgiát egy sötét este bérgyilkosok támadják meg, s vagy egy tucatnyi késszúrással valósággal kivégzik. Holttestét a Tiberisből halásszák ki. Gyilkosát mindenfelé keresik, de nem találják. Nagyon valószínű, hogy a hadvezéri babérokra vágyó, s bátyjánál magát többre tartó Cesare, vagyis tulajdon öccse ölette meg.

Cesare Borgia leteheti hát a bíborosi kalapot, ő lesz a pápaság főkapitánya, Romagna hercege, s elindul, hogy megteremtse a Borgia-birodalmat. Várakat ostromol, ellenfeleit csalja tőrbe, diplomáciát folytat az itáliai hatalmasságokkal.

Válasz

Randevúzom Mózessel 3.
(Első utam élményeiből)

A Mózes rejtekének temploma kívülről nem nyújt különleges látványt. Belépve azonban szin-te kézzelfoghatóan érezni az antikvitás semmihez sem hasonlítható hangulatát. (Nem tartom képzavarnak a „kézzelfogható érzést”, hiszen a falba süllyesztett sírok faragott fedőlapjai, a csodaszép kozmata padozat, és még az ódon dísztelenség is sugározza magából az időtlenség hangulatát.) Jó időben jöttem, a turistacsoportok még nem özönlötték el a templomot, a Szent Péter láncait őrző ereklyetartót (ezekről a láncokról kapta nevét a templom) így tolakodás-mentesen közelíthetem meg. Alig néhányan sétálnak a főhajóban, végigjárom hát a bazilikát. Megállok a síremlékeknél, próbálom kibetűzni az időmarta latin feliratokat. Mi mindent vittek magukkal a sírba ezek az emberek, életük és koruk örömteli vagy éppen keserű krónikáját, víg napjaik és könnyeik emlékét, bűneikét és szerelmeikét, mindazt, ami emberré tette őket. Mennyit tudnának mesélni nekünk, ha megtehetnék, bár a ma embere nem biztos, hogy böl-csebb lenne ettől.
És végül jobbkézre, elől megpillantom a Mózest. Előtte a földön néhány fiatal amerikai turis-tafiú üldögél, útikönyvüket olvasgatva. (Ekkor még tiszteletlenségnek vettem ezt a fajta visel-kedést, ám a vatikáni Sixtus-kápolnában – amint majd elmesélem – magam is rájöttem, van ebben célszerűség.)
Nos, hát a Mózes. Mindenki ismeri különböző albumokból, különböző nézetből fényképezve, de most érzem csak, a személyes találkozás egészen más. Újra elolvasom könyvemből mind-azt, amit erről a szoborról tudni kell, noha szinte fejből mondhatnám. Próbálom felfedezni a művészettörténészek által emlegetett haragot az ülő alak arcán és feszült mozdulatlanságában. Csodálatos szobor. Persze a jelző elcsépelt, és valójában nem is lehet kifejezni mindazt, ami az ember fejében, szívében mocorog, kavarog, miközben nézi. (Valami hasonlót éreztem a vatikáni Szt. Péter bazilika Pietája előtt is.) Ezért több ez a látogatás itt, mérhetetlenül több, mint fotelben ülve albumokban nézegetni ugyanezeket a remekeket. Talpam alatt az évszáza-dos, itt-ott megsüllyedt padozat, a délelőtti napfény ferdén besüt a magas ablakokon, s a fa-lakból árad az örök idő gomolygása. Érzed milyen porszem vagy a végtelen térben és időben, és hálát adsz valakinek, akiben hiszel, hogy itt lehetsz. Vajon Michelangelo tudta-e azt, ami-kor gyötrően fárasztó munkával faragta a márványt, hogy alkotása majd ilyen gondolatokat ébreszt? Azt hiszem, tudta, és talán épp ezért csinálta.

Válasz

Randevúzom Mózessel 2.
(Első utam élményeiből)

Mai első aktuális csodám a Havas Boldogasszony bazilikájában hullt rám. Nem akarok untatni senkit a történetével (bárhol elolvasható), hanem a templombelső egy káprázat. Jobban szeretem ugyan az emberléptékű, bensőségesebb templomokat, mint például a Santa Maria in Cosmedint a Tiberis mellett, de a grandiózus térkitöltés magával ragad. Ahogy mondani szokták, az ember érzi saját kicsinységét a hatalmas méretek, a gazdag díszítés és pompa láttán. Gondolom az építtető Liberius pápa inkább az Egyház hatalmasságát kívánta demonstrálni a méretekkel, bár elképzelhető, hogy abban a régi-régi múltban a bazilika nem így nézett ki, mint manapság. Nézem az aranyozott kazettás mennyezetet (aranyát az első Amerikából érkezett szállítmányból ajándékozta a spanyol király VI. Sándor pápának), a mozaikképeket a diadalíven és a templom apszisában, és valami hálafélét rebegek, hogy mindezt láthatom. Kinek is? Sorsomnak, Istennek, mindegy. Arra gondolok, hogy a világban hány embernek nem jut osztályrészül az, amit én most átélek. S ekkor eszmélek rá, milyen szerencsés is vagyok. A családomban senki sincs, aki csak egy körömfeketényit is látott volna mindabból, aminek én utamon részese vagyok. Remélem, mindettől több is leszek.

A Santa Prassede már jobban megfelel irányultságomnak. Mozaikképekkel zsúfolt ez is, ám valahogy megnyugtatóbb. Közelebb érzem magamhoz az angyalokat, szenteket és vértanukat, még a bárányokat is, amint bizánci merevségükben időtlen idők óta állják a kíváncsi látogatók vizsla tekintetét. Üldögélek az egyik padban – alig néhányan sétálgatnak körülöttem - és próbálom beinni magamba, rögzíteni a látványt, hogy majdan ne tűnjék álomnak ez az élmény.
Kijőve a templomból még álldogálok kicsit, készítek egy-két fényképet, hogy teljék az idő, mert úgy érzem, most zavaró lenne hirtelen a mi autós-reklámos-bazáros harsány világunkba visszatérni.
És jönnek a kis zegzugos római utcák, amelyeket annyira szeretek. Te, kedves utazó, jól teszed, ha szánsz rá egy-két órát, és csak úgy céltalanul elindulsz bolyongani ezeken az idő marta házakkal szegélyezett sikátorokon. Hidd el, nem elfecsérelt idő elálldogálni egy-egy kis műhely előtt, ahol a tulajdonos ráérősen javítgat egy kis barokk asztalkát, vagy elnézni milyen elmélyült társalgást folytat a kávépörkölőben egy vásárló, megbeszélve a kávé fajtáját és a nyerskávé saját ízlése szerinti pörkölésének módját. A hétköznapi élet apró kis mozaikjai ezek, amelyeket szinte mániákusan gyűjtögetek.

A fedett, meredek lépcsős átjárón kapaszkodok fel a San Pietro in Vincoli terére. Mielőtt elindulok, jól megnézem magamnak a hajdan volt Borgia-palota homlokzatát a kis erkéllyel, és eltűnődöm VI. Sándor pápa és családjának érdekes, különös történetén. (Egy másik írásomban mindezt részletesen ismertetem.)

Válasz

Randevúzom Mózessel 1.
(Első utam élményeiből)

Minden napom egy szép ígéret. Jókedvűen ébredek, hiszen ez a nap is új csodákat tartogat. Noha minden látnivalót ismerek már könyvekből, albumokból, a több tíz kilónyi gyűjtött prospektusomból, azért szemben állni egy Rubens-el – ahogy ez Velencében történt - mégis csak más.

Ma utam a Termini pályaudvartól indul, végig a Via Cavour-on a Santa Maria Maggiore bazilikához. Innen kis kitérőt teszek a Santa Prassede bájos templomához, majd az utolérhetetlenül hangulatos római utcák labirintusán át újra kijutok a Via Cavourra, hogy le ne késsem a randevúmat a San Pietro in Vincoliban, Mózessel. Elég irigylésre méltó program, vélem, miközben reggelimet eszegetem a szintén turista japán lányokkal.

A panzió egy belvárosi bérház harmadik emeletén igazán megfelel, igaz nincs egyágyas szobájuk, ezért hát egy kétágyas bérét kell fizetnem, de van reggeli, méghozzá bőséges. No, nem lenne ez olyan gazdag, ha ezek a kedves japán lányok nem lennének itt. Ők ugyanis csak csipegetnek az asztalra kiporciózott csemegékből. Madárcsontú, mosolygós leánykák, fejenként egy fél zsemlét esznek vajjal, hozzá teát isznak. A tulajdonos pedig biztat, ami az asztalon van az a miénk, arra már senkinek nincs szüksége, tehát egyek meg mindent. Így azután bekebelezem a narancsdzsemet vajas zsömlével, hozzá kávét iszom, s a maradékból még szendvicset is tudok készíteni az útra.

Hét óra van, amikor elindulok, a bérház portáján köszönök a portásnak, aki visszaköszön. Már én is idevaló vagyok. Egy pillanatra meglegyint a jóleső gondolat, rómainak érzem magam. Lenn az utcán – hála a locsolóautóknak – kellemesen hűvös van. Rikkantani tudnék örömömben, egy új nap, új látnivalók, új élmények, s mindez itt Rómában.

(Hazajövetelem után volt, aki megkérdezte, nem éreztem-e egyedül magam? Nem, feleltem, bár az igazság az, hogy utam tizenvalahányadik napján, Nápolyban éreztem először úgy, hogy jó lenne valakihez magyarul szólnom. Egészen addig elfoglaltak és lekötöttek az élmények, a tennivalók, a sok újdonság, amivel szemben találtam magam. Élveztem, kimondhatatlanul élveztem mindent, amivel találkoztam. A házak enyhe lejtésű mediterrán tetőzetét, a velencei Lista di Spagna trattoriáinak vaj-szagát, az időtlen pálmafákat, a látszólag gondtalan derűt az embereken, és az itt fává növő leandereket, mindent.)

Most azonban vár az új napom, s mert akarom, hát csodálatos lesz. Illetve nem is kell akarni, a csoda nap, mint nap ajándékként hull az ölembe. Csak megtörténik velünk, mint a szerelem. És ez valami nagyon-nagyon megnyugtató dolog. Nem kell mást tenned, mint megnyitni lelkedet a Városnak, s ha kellően érzékeny vagy, lépten-nyomon csodákra fogsz lelni.

Válasz

Egy illúzióval kevesebb (Róma 2008)

Az év tavaszán kanadai barátaim hívására – akik egy Földközi tengeri hajóúton vettek részt, és szerették volna Rómát is megnézni – az Örök Városba utaztam. Mutatnám meg nekik a várost, ahol még sohasem jártak.

Római tartózkodásukkor mindent meg szerettek volna nézni, ami három nap alatt lehetséges. „Te úgyis jól ismered a várost, nekünk pedig lesz egy saját idegenvezetőnk” (Róma városkalauzom néhány hónappal előbb jelent meg). Így azután meglehetősen gazdag programot állítottam össze nekik. Természetesen sok minden kimaradt az általam érdekesnek ítélt látnivalókból, hiszen három nap az csupán három nap. Ám mindezek ellenére nagyon sok mindent megmutattam, és barátaim csodálkozó, lelkendező arcát és elragadtatott kifejezéseiket hallva megbizonyosodtam, jól terveztem.
Panziónk helyzetéből adódóan első sétánk a bazilikához vezetett, majd a Borgia-palota és a S.Pietro in Vincoli következett.
Szt. Péter láncainak temploma után leballagtunk a Colosseumhoz, és megejtettük a szinte kötelező fényképezést.
Titus diadalíve előtt, a keskeny úton keresztben vasrács egy kapuval, őrbódéval és olasz-angol felirat: CSAK KIJÁRAT! Egy táblán magyarázat, merre találjuk a Via di S.Gregorión a Forum bejáratát, belépődíj 9 euro.
Két évvel ezelőtt, amikor unokámmal jártam itt, a bejárás még szabad volt, mint mindig is. Az ember innen, a Titus-ívtől indulva végigbarangolhatta a Forumot, majd Septimius Severus diadalkapuja alatt áthaladva fellépegetett egy lépcsősoron a Capitoliumra.
Már első római látogatásom alkalmával is – s ez vagy harminc évvel ezelőtt volt - fellelkesültem attól, hogy lám, itt van egy világritkaság, az európai kultúra egyik bölcsőjének helye, s ezt bárki szabadon megnézheti. Ha időd volt, többször is ellátogathattál ide, üldögélni a törött oszlopok alatt, olvasgatni az ókori romok alapján alig elképzelhető épületek történetét, csodálni ezt a romlásában is impozáns együttest, és merengeni a régmúlt időkről.

A múzeumokba, képtárakba, egyéb köz- és magángyűjteményekbe belépődíjat kellett fizetni, ami természetes is, de a Forum ingyenes volt. Egyfajta tiszteletet ébresztő nagyvonalúságot éreztem ebben, s valahogy annak bizonyságát, hogy mindaz, ami itt látható, mindannyiunk tulajdona. És ez nagy megelégedéssel töltött el.
Az ingyenesség ténye, a szabad bejárás a Forum Romanum esetében annál is érdekesebb, mert akkoriban olvastam egy szarkasztikus megjegyzést az olaszokról, mely arról szólt, hogy az olaszok mindent eladnak, még a napfényt is adagokban árusítanák, ha ez technikailag megoldható lenne. Ezért is tartottam nagyra, hogy a Forum olyan volt, mint egy közpark, szabadon látogatható.
Hát ennek úgy látszik mára már vége. Az utánunk jövőknek természetes lesz a belépődíjas bejárat a Palatinus-domb alatt, a sorban állás a jegypénztárnál. Csupán én lettem szegényebb egy illúzióval, amely valamiféle emberségből, kellemes életérzésből, egymás iránti bizalomból, humánumból és együttérzésből állt.

Válasz