A római Sant’ Andrea al Quirinale

Hogy a homlokzat elemeinek összefüggése nyilvánvalóan feltárulhasson, az építész többnyire rögzítette a szemlélő nézőpontját. Ez a legvilágosabban a római Sant’ Andrea alQuirinale homlokzatán mutatkozik meg. A jezsuita rend novíciusainak temploma tervezésével Berninit 1658-ban Camillo Pamphili kardinális bízta meg. A szűk utcában fekvő telek kedvezőtlen adottságai miatt az építész olyan elliptikus alaprajzot tervezett, amelynek hosszanti tengelye az oltár és bejárat által meghatározott irányra merőlegesen húzódik. Az ellipszis térmagot négyszög, illetve ovális alaprajzú kápo lnákkal bővítette. A templomba lépve az óriáspiaszterek töretlen sora vezeti el a néző tekintetét a szentély előtti oszlopos aediculáig. Itt, a timpanonon látható Szent András szobra, amint felhőn a mennybe emelkedik. A színek és fények kiemelik a csodás esemény drámaiságát. Lent, az emberi szférában az architektúra sötét tónusú, színpompás márvány felületekben ragyog. Fönt, a kupola mennyei szférájában pedig a fehér és az arany uralkodik. Ragyogó fény ereszkedik alá a lanternából, ahol kerubfejek és a Szentlélek galambja várja a felemelkedő szentet.

A homlokzat központi motívuma az óriáspiaszterekkel határolt, timpanonnal koronázott aedicula, a melyben az ión oszlopokkal határolt, kidomborodó párkányú kapuépítmény áll. A homlokzat teljesen klasszikus jellegű tagozatainak csoportosítása a Konzervátorok palotájának Michelangelo tervezte kompozíciójára emlékeztet, de mintha Bernini középütt kifordította, megmozgatta volna a reneszánsz homlokzatot. Ez a példa Bernini építészetének egyik alapvonására világít rá: újdonsága nem a részletformákban, hanem a szerkesztésben mutatkozik, abban, ahogyan az elemeket egységbe szervezi. A homlokzaton megjelenő kontraszt révén a Sant’ Andrea kisméretű homlokzata hatalmas energiák hordozójává válik: a templomtest, a portikusz párkánya és a lé pcső konvex ívére a homlokzat oldalfalának konkáv formája felel, és a magas, karcsú aedicula is hatásosan magasodik az alacsony körítőfal fölé. A homorú falakkal Bernini a lehető legjobban kihasználta a szűkös teret, és a néző számára saját kis teret is kialakított a homlokzat szemlélésére. A kontraszt és a rögzített nézőpont elve az, amellyel Bernini a Szent Péter-székesegyház terének problémáját, legnagyobb szabású és legnagyobb kihívást jelentő építészeti megbízását is sikeresen megoldotta.