2022.03.05.

A rendező – akinek filmje miatt papot hívtak egy moziba – úgy gondolta, hogy a művészet lázadás, ami a művész életére is érvényes.

1922. március 5-én született olasz filmrendező, író, költő, nyelvész és teoretikus a 20. század egyik legsokoldalúbb és legvitatottabb művésze, aki mind magánéletével, mind művészeti tevékenységével örökös viták és támadások kereszttüzében állt.. Bolognában látta meg a napvilágot, régi ravennai nemesi családból származó apja katonatisztként Mussolini Afrikába küldött fasiszta csapatában szolgált. Anyja tanítónő volt Friuliban, ahol Pasolini gyermekkorának nagy részét töltötte. Szüleivel való bonyolult kapcsolata egész életére és munkásságára rányomta bélyegét: anyjáért rajongott, apjához azonban ambivalens érzések fűzték, szenvedett alkoholizmusától és erőszakosságától. Volt egy fivére is, Guido Pasolini, akit 1945-ben egymással harcoló partizánok – véletlenül – szitává lőttek.

Tanulmányait több város iskolájában végezte, attól függően, apját éppen hová helyezték. Érettségi után visszatért Bolognába, és az ottani egyetemen művészettörténetet és irodalmat hallgatott. 1942-ben megjelent első, még friuli dialektusban írt verseskötete Poesia a Casarsa címmel. Az egyetem elvégzése után a katonai szolgálattól felmentve anyja szülővárosában, Casarsában telepedett le, itt élt és tanított 1949-ig. 1946-ban belépett a kommunista pártba, ahonnan azonban 1949-ben kizárták egy botránya miatt (serdülő fiúkkal fenntartott szexuális viszonnyal vádolták). Bár a párttal ezt követően is ellentmondásos volt a kapcsolata, élete végéig kommunistának vallotta magát.

1950-ben, megelégelve a vállalt homoszexualitása miatti támadásokat és a családi veszekedéseket, anyjával együtt Rómába költözött.

Különböző folyóiratok szerkesztőségében dolgozott és hamarosan hírnevet szerzett magának két verseskötettel és két regényével, amelyekben a római társadalom perifériájára szorult kisemberek sorsára irányította a figyelmet.

1957-ben Viareggio-díjjal jutalmazták a Gramsci hamvai című verseskötetét. A köznyelvi párbeszédekhez való érzéke miatt ebben az időszakban gyakran kérték fel forgatókönyvírói munkára is, s így részt vett Fellini Cabiria éjszakái című filmjének elkészítésében is.

Filmrendezőként 1961-ben mutatkozott be A csóró című filmmel, amelyben többnyire amatőrökkel dolgozott. Következő filmje, az 1962-es Mamma Roma a kitűnő színésznő, Anna Magnani számára kínált jutalomjátékot a sorsától szabadulni képtelen prostituált megformálásával. 1963-ban a RoGoPaG (Agymosás) című filmösszeállítás részeként elkészült A túró című rövidfilmje, amelyért Pasolinit szentséggyalázás vádjával négy hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. A vádakra mintegy válaszként született egyik legszebb alkotása, a Máté evangéliuma, amely Jézus történetét letisztult és visszafogott formában meséli el. A film külön érdekessége, hogy Mária szerepének eljátszására saját édesanyját kérte fel a rendező.

Ezt követően két, ironikus-szatirikus filmet rendezett a nagyszerű komikus, Toto főszereplésével Madarak és madárkák, illetve Mik a felhők? címmel. 1967-ben elkészült – a saját élettörténetén is alapuló – Oidipusz király című filmje, majd egy évvel később a Teoréma, amely a Velencei Filmfesztiválon elnyerte a Katolikus Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének díját. A film nem sokkal később óriási botrányt kavart, az olasz püspöki kar megtiltotta a híveknek, hogy megnézzék, volt olyan hely, ahol papot hívtak, hogy megszentelje a filmtől beszennyezett mozivásznat. A botrány vége ügyészségi betiltás lett, a nemzetközi filmszakma tiltakozása közepette.

Nem fogadták kitörő lelkesedéssel következő filmjét, a Disznóólt sem, amelyben a kannibalizmus és a szodómia témája borzolta a kedélyeket. Filmjei miatt Pasolini ebben az időszakban szinte állandó látogatója volt a bíróságoknak, vádlottként nem kevesebb mint harminc polgári-cenzori perben kellett megjelennie. Ezek a meghurcoltatások súlyos gyomorfekélyhez, gyomorvérzéshez vezettek, s hat hónapig ágyhoz kötötte a betegsége. Ekkor írta meg hat drámáját, folytatta nyelvészeti és filmszemiotikai tanulmányainak írását, festett, verseket írt, s továbbra is szerkesztette Alberto Moraviával együtt a Nuovi Argomenti című irodalmi lapot.

A hetvenes évek elején elkészítette az élet trilógiájának nevezett filmjeit, a Dekameront, a Canterbury meséket és Az Ezeregyéjszaka virágát, amelyekben a különböző korok és népek irodalmi mítoszait alapul véve az örök emberi értékeket, elsősorban a nemiséget kívánta bemutatni. Utolsó filmje, a Salò, avagy Szodoma 120 napja De Sade regényét az olasz fasiszta rendszer utolsó éveibe ültetve át szinte elviselhetetlen nyíltsággal mutatja be az ember hatalom általi megaláztatásának különböző stációit.

A film elkészülte idején már tervezte egy Szent Pálról szóló film készítését és be akarta fejezni Petrolio című regényét is, ám mindezt megakadályozta 1975. november 2-án (más források szerint november 1-jén) az ostiai tengerparton bekövetkezett halála. A 17 éves Giuseppe Pelosi bevallotta, hogy ő ölte meg, de 2005-ben visszavonta vallomását, majd 2010-ben a bíróság előtt teljesen ártatlannak vallotta magát, szavai szerint a brutális gyilkosságért legalább hat ember tehető felelőssé: három autóval és egy motorral hajtottak át Pasolinin. A feltételezést, hogy a rendezőt politikai okokból ölték meg, soha nem sikerült bizonyítani. A gyilkossági ügyről filmek is készültek, 2014-ben Abel Ferrara forgatott a rendező utolsó óráiról szóló alkotást Willem Dafoe főszereplésével, Pasolini címmel.

--------------------------------------------------------------------------------------

https://www.noklapja.hu/aktualis/2022/03/05/pier-paolo-pasolini-100/

https://www.facebook.com/photo/?fbid=10228535302068670&set=gm.1022572488330656

https://www.qaeditoria.it/details.aspx?idarticle=200890

--------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

-

Bodnár Dániel: Máté evangéliumával – Száz éve született Pier Paolo Pasolini

2022.03.30.

A száz éve, 1922. március 5-én Bolognában született Pier Paolo Pasolini rendkívül sokoldalú alkotó volt: filmrendezőként, forgatókönyv- és regényíróként, költőként, esszéistaként is kiemelkedő műveket hozott létre. Az 1964-ben készült Máté evangéliuma című filmje az egyik legdrámaibb mozi Jézus Krisztus földi életéről.

Pasolini a filmet az egy évvel korábban elhunyt XXIII. János pápa „kedves, derűs, meghitt” emlékének ajánlotta. Szöveghűen vitte filmre Máté evangéliumát, de ez nem jelenti a történet szimpla elmesélését; messzemenően kihasználta az abban rejlő értelmezési lehetőségeket képileg, színészileg és zeneileg is, harmonikus összhatást létrehozva a különböző művészeti elemek között.

A filmben ábrázolt Jézus komoly, méltóságteljes személyiség, tökéletesen átérzi küldetésének rendkívüli súlyát. Magányosnak látszik, noha az idő előrehaladtával egyre nagyobb tömeg követi. Tekintetében végig ott van valami megmagyarázhatatlanul szelíd szomorúság, sebzettség, védtelenség a világ gyűlölködésével, érthetetlenségével szemben. Olthatatlan vágy él benne, hogy segítsen az embereken, s a tehetetlenség érzése amiatt, hogy sokan nem akarják elfogadni tőle a segítséget, elutasítják tanítását. Emellett türelmetlenség is izzítja, hiszen földi küldetése igen szűk időre szabott, ezt kell kihasználnia, hogy eljuttassa az emberekhez az örömhírt. Érezni, hogy iszonyú feszültség lüktet benne, amit igyekszik kordában tartani, de nem mindig sikerül. A nyolc jajnál (Mt 23,13–36) vagy a városok korholásánál (11,20–24) hatalmas fájdalommal és indulattal szakadnak ki belőle a büntetésre figyelmeztető szavak az elkövetett vétkek és mulasztások miatt.

Jézus csodái közül szerepel a filmben a leprás (8,1–4), a béna (9,1–8), a vak ember meggyógyítása (9,27–31), valamint a kenyérszaporítás (14,13–21). A dramaturgia mindig ugyanaz: a gyógyulást remélő beteg természetes egyszerűséggel közeledik Jézushoz, arcán a jóságba, szeretetbe vetett ősbizalom, az erős hit abban, hogy Jézus képes meggyógyítani őt. A csodatételek közben Jézus arca mindannyiszor szelíd, szeretet sugárzik róla s valami határtalan jóság, ami természetesen ébreszt bizalmat a gyógyulni vágyó betegben. Érezni rajta, hogy mérhetetlenül fáj neki a rengeteg nyomorúság, a rossz eluralkodása a földön, de megvan benne az elszántság, hogy enyhítse a szenvedők kínjait, segítsen azokon, akik hozzáfordulnak.

Gyönyörű a filmben Mária és József kapcsolatának ábrázolása. A mozi kezdő képsoraiban hosszasan nézik egymást. József szemrehányó tekintettel fogadja Mária áldott állapotát, mérhetetlen csalódottság van benne. Képtelen felfogni, hogy az okozott neki ekkora fájdalmat, akit a legjobban szeretett a világon. Mária fiatal, hamvas bőrű lány, tükörsima, gyönyörű arcáról angyali jóság sugárzik, tekintetében enyhe szemérmes zavar tükröződik. Fogalma sincs, hogyan magyarázza meg, hogy nem bűnös, hiszen a Szentlélektől fogant, s a Messiást hordozza méhében. Nem védekezik, nem mentegetőzik, hiszen nincs miért, de megérti József csalódottságát. Mária Isten kegyelmére bízza magát, érződik rajta a bizalom, hogy az Úr nem hagyhatja magára, ha egyszer abban a hihetetlen kegyelemben részesítette, hogy az ő egyszülött Fiát hordhatja a szíve alatt. Közben Mária háta mögött, a kis házikó ajtajában több asszony jelenik meg titokzatos háttérként. Nem tudni, fenyegetést jelentenek-e számára vagy védelmet, vele vannak-e vagy ellene. Mária nagyon egyedül van ezekben a pillanatokban, ám ez csak a látszat, hiszen ott áll mögötte az isteni gondviselés. József hátat fordít Máriának, elindul, fogalma sincs, hová, merre, nincs már előtte semmi cél. Gyors léptekkel halad, s egy kis térre érkezik, ahol gyermekek játszanak, és érdeklődve figyelik a váratlanul odatévedt férfit: Mit keres itt közöttük? Józsefet nem érdeklik a gyermekek, hiszen minden álma összeomlani látszik: nem lesz felesége, sem gyermeke, sorsa a rideg magány, kimarad az életéből mindaz, ami szép, ami értelmet ad az emberi életnek. Lefekszik a hideg kőre, és elalszik; olyan most, mint egy reményvesztett, a társadalomból kitaszított hajléktalan. Ebből a totális reménytelenségből következik az angyali jelenés (1,19–25), majd a hatalmas megkönnyebbülés, a kimondhatatlan öröm és szeretet Mária és József között, csupán képi eszközökkel megjelenítve. Boldog, szemérmes egymásra mosolygásuk többet elárul két ember mély lelki összetartozásáról, mint ezernyi, szavakban elmondott, hangzatos vallomás.

Jézus és a tanítványok kapcsolatát sokrétűen ábrázolja a film. Jézus gyakran halad sebes léptekkel, de útközben is prédikál, miközben a tanítványok követik. Statikus jeleneteket is láthatunk: Jézus beszél, a tanítványok ülnek és figyelnek. Tekintetük kifejezi, hogyan viszonyulnak Mesterük szavainak értelméhez, arcuk azonban szoborszerűen mozdulatlan, többségüknél meg sem rezdül. Gyakran érezzük úgy, hogy nem értik, mit mond Jézus, de valami titokzatos felsőbb erő arra készteti őket, hogy kövessék.

Három tanítványnak vannak karakteres vonásai. János mosolygós, lelkes ifjú, amikor csatlakozik Jézushoz, szinte a föld fölött repül a boldogságtól, hogy élete alapvetően megváltozott. Péter Jézus háromszori megtagadása után meglett férfi létére keservesen, vigasztalhatatlanul zokog, mint aki elvesztette minden önbecsülését, jövőbe vetett reményét. A harmadik egyénített tanítvány Júdás, akinél pontosan végigkövethető az áruláshoz vezető út. Az egyik jelenet utal arra, hogy ő a közösség pénzügyeinek intézője. Miközben Jézus magához engedi a gyermekeket, Júdás ételt vásárol, magvas gyümölcsöt, s amikor a többi tanítvány köréje gyűlik, megkínálja vele őket is. Ez egy jól működő közösséget feltételez, amelyben a tagok szolidárisak, megosztják egymással, amijük van. Júdás azonban más, mint a többiek, és ez nem válik előnyére. Amikor Jézus virágvasárnap bevonul apostolaival Jeruzsálembe, és kizavarja a kufárokat a templomból (21,12–13), a tanítványok is megdöbbennek, nem értik, miért cselekedte ezt Mesterük. Különösen érthetetlen számukra a lelkéből kirobbant elementáris düh. Júdás azonban nem csupán megdöbben, nála mintha választóvonal lenne ez az eset. Arcán értetlenkedéssel vegyes méltatlankodás jelenik meg, tekintete szigorú. Lelkileg megrendül, ez az a pont, ahonnan képtelen tovább követni Mesterét. Júdásban kevés a hit, bizonyára nem véletlen, hogy a fügefa megátkozása után ő kérdezi, miért száradt ki a fa hirtelen, Jézus pedig hozzá intézve szavait feleli: „Bizony, mondom nektek: ha volna hitetek és nem kételkednétek, nemcsak a fügefával tehetnétek meg ezt, hanem ha azt mondanátok ennek a hegynek: ’Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe’, megtörténne. Mindazt, amit hittel, imádságban kértek, megkapjátok.” (21,18–22)

Az, hogy Betániában a név szerint meg nem nevezett asszony megkeni Jézus fejét a drága kenettel, megadja Júdásnak a döntő lökést az áruláshoz. Az asszony itt jámbor lélek, mosolya együgyű. Megrémül, amikor Júdás szóvá teszi, hogy Jézus hajára öntötte a drága kenetet, ahelyett, hogy a szegényeknek adták volna. Még mielőtt megszólalna, Jézus ránéz Júdásra, mint aki előre tudja, hogy mit fog mondani. Ismeri valamennyi tanítványát, legbensőbb rezdülésüket, érzésüket, titkos gondolataikat is. Máténál egyébként – ellentétben a filmmel és János evangéliumával (12,1–8) – nem Júdás, hanem a többi tanítvány méltatlankodik (26,6–13), mégis Júdás határozza el ekkor, hogy elárulja Jézust (26,14–16). A filmben rohanva távozik Kajafáshoz, mintha attól tartana, hogy meggondolja magát. Amikor megkapja a harminc ezüstöt, Júdás arcán kapzsi lélekre valló, primitív mosoly jelenik meg, annak öröme, hogy végre olyan pénzhez jutott, amivel azt tehet, amit akar, nem kell megosztania senkivel. Az utolsó vacsorán Júdás szinte rémülten tekint Jézusra, amikor az azt mondja: „Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” (26,24) Júdásban kettős folyamat játszódhat le itt, egyrészt a félelmetes végiggondolása annak, hogy mit jelenthet Jézus jövendölése, másrészt az iszonyatos felismerése annak, hogy számára már nincs visszaút.

Pasolini több evangéliumi szereplőt is egyénít a filmben. A gyermekgyilkos Nagy Heródes leginkább egy modern maffiafőnökre emlékeztet, aki a véres munkát nem maga végzi el, hanem alattvalóira bízza. Arca húsos, párnás, szeme sunyi, ravasz, modora nyájaskodó; velejéig romlott lélek. Döbbenetes a halála: miután véget ér sebektől elrothadt testének vonaglása, a körülötte álló emberek arcán nem bánat látható, hanem közöny, részvétlenség, szinte megkönnyebbülés. Senki nem kulcsolja imára a kezét, hogy irgalmat kérjen számára Istentől.

Félelmetes a betlehemi gyermekgyilkosságra készülődő katonák bemutatása. A hegyoldalban lovukon ülve némán nézik a völgyben elterülő falut, amely olyan nyugodt, mintha nem is laknának benne emberek. A kép idillien békés, egy kívülállónak eszébe sem jutna, hogy a mozdulatlan faluban néhány perc múlva iszonyatosan kegyetlen vérfürdő veszi kezdetét. A kamera hosszasan pásztázza a katonák arcát. Tekintetükből látszik, ahányan vannak, annyiféleképpen viszonyulnak Heródes kegyetlen parancsához: közönyösen, rémülten, cinikusan, szánakozva, egykedvűen, szadista örömmel. Aztán belehasít egy éles füttyszó a végtelennek tetsző csendbe, és a katonák pusztító lavinaként zúdulnak a falura. Magát a vérfürdőt stilizáltan ábrázolja a film, zokogva menekülő, csecsemőjüket a testükkel védelmező, kétségbeesett asszonyokat látunk, s az őket kitartóan üldöző katonákat, amint dárdájukat a magasba emelve készülnek átdöfni a kisdedeket, vagy anyjuk kezéből kiragadva messzire hajítják őket. A gyilkosságokat nem mutatja a kamera, de a halott, véres gyermekeket és felnőtteket igen, s halljuk a narrátorból kiszakadó tehetetlen fájdalmat: „Hang hallatszik Rámában, nagy sírás és jajgatás: Ráchel siratja fiait, és nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé.” (2,18)

A zsidó főpap, Kajafás hatvan év körüli, ősz halántékú, tekintélyes, tudós kinézetű férfi. Arcának bőre kissé már megereszkedett, s ez enyhe elpuhultságot ad külsejének, de érezni, hogy ha szükségét látja, kérlelhetetlenül dogmatikus tud lenni. A filmben nem csupán a háttérből irányít, a templom falai közé visszahúzódva; szinte mindig jelen van Jézus és a zsidó vének, írástudók egyre hevesebb, indulatosabb vitáin. Időnként ő áll a frontvonalban, személyesen vállalja a vitát Jézussal, az esetek többségében pedig fejének biccentésével vagy tekintetének villanásával ad utasítást egyik vagy másik farizeusnak, írástudónak, akire ez a feladat hárul.

Poncius Pilátus helytartó ugyancsak tekintélyes külsejű férfiú, nem érti, miért kellene Jézust halálra ítélnie. Csupán egyvalamit szeretne, hogy politikailag túlélje a zsidók egymás közötti, számára követhetetlen vitáját.

Jézusnak a zsidó főtanács előtti kihallgatása távolról van ábrázolva, senkinek nem látjuk az arcát, csak a szöveget halljuk. A keresztút kezdete mozgalmas, Jézus támolyog a kereszt súlya alatt, Mária hasztalan próbál Fia közelébe jutni, a katonák durván ellökik. Később lelassul minden, az ábrázolás stilizált lesz, drámai feszültséget keltve, hogy aztán a keresztre szegezéstől kezdve ismét felgyorsuljon minden. A kamera egészen közelről mutatja a római katonák szenvtelen arcát, amint beleverik a szögeket Jézus tenyerébe, s ugyancsak premier plánban látszik Jézus fájdalomtól eltorzult arca a kereszten. Máté evangéliumával szemben, Pasolini filmjében Mária is ott látható a keresztfa alatt, János apostollal együtt. Arcán mérhetetlen fájdalom, szinte őrjöngve fogadja Fia halálát.

Ebből a teljes reménytelenségből bomlik ki a feltámadás öröme. Jézus arcán szelíd, megkönnyebbült mosoly, a küldetés teljesítése fölött érzett boldogság. A négy égtáj irányából rohannak felé a benne hívő és reménykedő emberek, minden nemzedékből és nációból, kifejezve Jézus tanításának egyetemes, mindenkire vonatkozó igazságát. Felszabadult boldogság érződik mindenkin, amit a lelki gátakat felszabadító, harsogó gospelzene is kifejez.

Pasolini Jézus-filmjében kivételes összhang van a kép, a színészi játék, a szöveg és a zene között. A jelenetek többsége festményszerű, a középkori mesterek – Giotto, Fra Angelico, Francesca – lényegre törő egyszerűségét, ugyanakkor lelki és szellemi gazdagságát, misztikus mélységét fejezik ki. A történetet végigkísérő zenei aláfestés eklektikájában fejti ki rendkívüli hatását: Bach, Mozart, Beethoven, Sosztakovics művei, valamint a gospel eksztázisos örömdallamai hallhatók a filmben. A délolasz táj szikár kopársága éles ellentétben áll az evangéliumi szöveg lélekbe hatoló mélységével. Az egyszerű szereplők közül többen színes bőrűek, a paraszti munkát végzők ruházata pedig az orosz muzsikokéra emlékeztet. Pasolini úgy hűséges Máté evangéliumához, hogy a művészi összhatás révén egyetemes érvénnyel értelmezi újra a történetet, anélkül azonban, hogy akár egyetlen sort is meghamisítana belőle.

https://www.magyarkurir.hu/kultura/mate-evangeliumaval-szaz-eve-szuletett-pier-paolo-pasolini

-------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------