Róma második vallási korszakát az etruszkokkal és a görögökkel kialakuló gazdasági és szellemi kapcsolat indította el. Ezt már az antropomorf - emberalakú - istenábrázolás jellemezte. Eddig a rómaiak isteneiket szimbólumok formájában ábrázolták, tiszteletüket ezek előtt rótták le (Iuppiter jelképe valamely szent kő, Marsé a szent lándzsa). Ettől kezdve az istenek emberi alakot kaptak. Terentius Varro jegyzi fel a hagyományt, hogy a város alapításától (Kr.e. 753) számított 170 éven át (tehát kb. 580-ig) nem volt ember formájú istenábrázolás. Az etruszk királyok által épített templomokba azonban már ilyen szobrok kerültek (így a legrégibb és legtiszteltebb római templomba, a capitoliumi Iuppiter-templomba is).

A dél-itáliai gyarmatvárosok görög vallási kultuszának hatására egyre több ősi itáliai isten eddig körvonalazatlan képe öltött testet görög istenek alakjában. Valódi templomról, szentélyről is csupán ettől az időtől kezdve beszélhetünk. Az istenek közül pedig azok, amelyeknek nem sikerült görög megfelelőt találni, lassan elvesztették jelentőségüket, tekintélyüket. Átalakult az állami főisten-hármas is. A görög Pallas Athéné mintájára s a kézművesség megnövekedett jelentőségének hatására az ész, az ügyesség istent kap Minerva személyében, és luppiterrel, Iunóval együtt a capitoliumi templomba, vagyis Róma központi szentélyébe került.

A görög mitológia nem azonos a rómaival, így az istenek sem teljesen azonosak. Az azonosítások a hasonló szerepkörök alapján a hellenizálódó köztársaságkorban történtek. Ekkor épültek be folyamatosan újabb görög istenek a toleráns római panteonba. Így például Zeusz csak messziről azonos az ősi római Iuppiterrel, míg a közvetlenül a görögből átvett Apollo viszont azonos Apollónnal.

A 12 római főisten:

Iuno Regina - Iuppiter felesége, a szülés és a házasság istennője

Vesta - a családi tűzhely, az otthon és a család istennője

Minerva - Iuppiter és Iuno lánya, aki apja fejéből pattant ki mennydörgés közepette, teljes fegyverzetben, a kézművesség, az ipar, a bölcsesség istenasszonya, a római állam védelmezője

Ceres - az anyai szeretet istennője

Diana - a vadászat szűz istennője, a vadállatok úrnője

Venus - a család védelmezője, a termékenység védnöke, Aphroditével azonosítása után a szerelem istennője

Mars - a férfierő, közösségi oltalmazó, a háború és a harc istene

Mercurius - a pásztorok, utazók, kereskedők, súly- és hosszmértékek, az ékesszólás, az irodalom, az atlétika és a tolvajok istene és védelmezője

Iuppiter - Iuppiter Optimus Maximus a Legnagyobb és Legjóságosabb isten

Neptunus - a lovak, lótartás, vizek és tengerek istene

Vulcanus - a tűz és a kovácsok istene

Apollo - a gyógyítás, a művészetek és a vadászat istene, Diana ikertestvére

fotó: Ez egy a Római Birodalom alatt faragott műtárgy (talán oltár), a történészek a Kr.u. második század körülire datálják.

A 18. század végén Gabies városában fedezték fel, egy Rómától keletre fekvő helységben. A műtárgy halvány márványból faragott, csaknem egy méter átmérőjű, kör alakú. A tizenkét fej az istenek tizenkét arca, a római panteonból. Hat női és hat férfialak, amelyek egyformán kiemelkednek a márványból, és tizenkét különböző irányba néznek. A Louvre gyűjteményében található.

 -------------------------------------------------------------------------------------

https://www.facebook.com/photo?fbid=427078952349056&set=a.2851509318504744

https://www.radiofrance.fr/franceculture/podcasts/la-piece-jointe/une-curiosite-esthetique-l-autel-astrologique-de-gabies-2231844

--------------------------------------------------------------------------------------

A RÓMAI VALLÁS 1.rész - A templomok

Valamikor a Tiberis menti dombokra letelepült pásztornép természeti isteneit az erdőkben, mezőkön, barlangokban maga állította föld- vagy kőoltárokon tisztelte meg áldozatával.
Később az augurok (madárjósok) által kijelölt, szentté nyilvánított helyen fa- vagy vályogkunyhókat állítottak szalmatetővel, ahol az istenek szimbólumait elhelyezték, oltárukat elrejtették, áldozatukat bemutatták.
(A római polgár később is ott állított oltárt, ahol akart, az utcán, a templom lépcsőjén vagy az amfiteátrum kapuja mellett.)
Az etruszk és görög istenhit hatására aztán megépítették az első díszes templomokat, beléjük állítva emberformájú szobrokba álmodott isteneiket. Templomaik azonban sohasem lettek közös ájtatosság színhelyeivé, mint a mai templomok.

Az ókori római templomok a római kultúra legfontosabb épületei közé tartoztak, és építésük, fenntartásuk az ókori római vallás jelentős részét képezte.
Minden fontos városnak volt legalább egy fő temploma, valamint kisebb szentélyei.
Constantinus idejére a Város (Róma) templomainak és szentélyeinek együttes száma meghaladta a 400-at.

A római templom az isten tulajdona és lakóhelye; nem arra a célra épült, hogy – mint később a zsidó zsinagógák és keresztény templomok – a hívők imájának, ájtatosságának színhelye legyen; a méretek meghatározásában tehát nem kellett tekintettel lenni a befogadóképességre.
A szentély középpontjában, fallal különválasztott cella közepén állt a templom istenének kultikus szobra, – rendszerint díszruhába öltöztetve és a hívők adományaiból ékszerrel, arannyal-ezüsttel, gyöngyökkel ékesítve.
A cella mögötti kisebb teremben – afféle „sekrestyé”-ben – őrizték a szentély egyéb értékeit, kincseit; ezek roppant értéket képviselhettek.
Ez a rész aztán egyre bővült. Mivel a meghallgatott könyörgésekért a hívek gyakran gazdag ajándékot
hoztak az istenek számára, s a papok ide helyezték azokat. A győztes csaták után is kijárt a hálarész a zsákmányból valamelyik templomnak, s azt is itt tárolták. Hallatlan értékek voltak felhalmozva egy-egy szentély mögött. Augustus császár írja önéletrajzában, hogy uralkodása alatt Róma legnagyobb 5 szentélye számára összesen l00 millió sestertius értékű adományt küldött.
Hadrianus császár még Kr.u. II. sz.-ban is talált olyan düledező öreg templomot, melyben három font arany és kétszáz font ezüst kincs rejtőzött.
A szentélyekbe legfeljebb a legelvetemültebb rabló mert betörni - vagy egyes császárok - amikor pénzre volt szükségük. Suetonius írja Neróról:
"Végezetül már a legtöbb templomból is kivonta a kegyeleti ajándékokat , az arany és ezüstszobrokat beolvasztotta." (Caesarok élete. Nero 32. Kis Ferencné ford.)

A kultusz legfőbb formája, az áldozat bemutatása nem a szentélyen belül történt, hanem az előtte – szabad ég alatt – épített oltáron; a szentély legbelsejébe, a celláiba csupán a papi személyzet léphetett be, a cella előterébe is csak válogatott személyek – nők, rabszolgák, idegenek általában innen is ki voltak tiltva.

------------------------------------------------------------------------------------

https://www.facebook.com/photo/?fbid=2851509078504768&set=a.2851509318504744

 -------------------------------------------------------------------------------------

A RÓMAI VALLÁS 2.rész, A római vallás alapvonásai

Kezdetben a római istenek inkább elvont erők és eszmék megszemélyesítői, kik hatalmukat állandóan kiterjesztik az emberekre. Ebből következtethetünk arra, hogy nem is ábrázolták isteneiket, nem voltak színes mítoszaik, nincs történetük, nincsenek egymással rokonságban. Vallásukat egy földműves nép vallásának tekinthetjük. Gondolkodásmódjukat a földműves élet, a ház, az udvar, a szántóföld határozta meg.
Az ősi római képzetek aztán etruszk szertartásokkal, áldozati és jóslási technikával gazdagodtak, és ez nagyjából egyidejű volt a görög vallási képzetek behatolásával. Bonyolult és több évszázadon át tartó folyamat eredménye volt az, hogy végül is a római vallás - a Kr.e.III. század végére nagyjából szinte azonossá vált (maguknak a rómaiaknak a szemében is) a görög vallással, s a római istenek azonosultak az Olümposz lakóival.

A rómaiak vallása nem egy homogén vallás, hanem több vallási elem összetételéből tevődik össze. Hitük szerint jó és rossz szellemek veszik körül az embert élete minden szakaszában és minden munkájában, ezeket meg kell nyerni, ki kell engesztelni az ember iránt. Ezért a kultusz fontosabb a mítosznál a rómaiak vallásában. A római kultusz szerint az embert már születésétől fogva szellemek veszik körül ők, segítik a világra, tanítják meg táplálkozni, sírni, járni, beszélni, ők vigyáznak rá.

A római vallásos gondolkodás alapjellege ezért éppen ez: az ember érzi az istenségtől való függését és ezért gondosan ügyel arra, hogy megtegye, amit az istenség tőle követel. Az istenség akaratát és utasítását azonban a római ember nem az erkölcsiségben, hanem a kultuszban ismeri fel.
Ezért a római vallás - és vele az istenséghez való viszony - vallásos szertartásokból, az isteneknek bemutatott áldozatokból és egyéb szertartások hibamentes, pontos elvégzéséből áll. Az istenségekhez való viszony alapjában jogviszonnyá válik. A római ember ima közben "szerződő fél":
Az állam, ill. az egyén a vallásos viszonyban kötelezi magát arra, hogy előírt, „jogérvényes" formában teljesít az istenség iránt bizonyos kötelezettségeket. Ennek fejében természetszerűleg elvárja, hogy az istenség is jóindulatú magatartással és kegyelmes gondoskodással válaszoljon az embernek. Az isteni kegyelem egyfelől abban nyilatkozik meg, hogy az istenség elárasztja tisztelőit mindenféle, elsősorban materiális javakkal, megsegíti az államot politikai célkitűzéseiben, hadviselésében, másfelől pedig abban, hogy távol tart minden csapást, ellenséget, annak hatalmát megtöri.
A vallásos szertartások alapértelme, hogy biztosítsa az ember számára a pax deorum-ot, az istenekkel való békés viszonyt.

A római vallásból teljesen hiányzott az istenek iránt érzett melegség, szeretet. A vallást jelentő religio szó egyszerre tartalmazza a megkötöttség (religare) és a kötelességteljesítés (relegere-religere
: megfontolni-mérlegelni) fogalmát, de az egyéni érzelmeket nem.
Legjellemzőbb vonása a "Do, ut des" - Adok, hogy adj! - elve volt.
Mikor pl, a paraszt tavasszal az elvetésre szánt magvakból a földművelést védelmező Ceres oltárára áldozatot hozott, könyörgött az istennőhöz, hogy adjon bőséges termést földjein, s ajándékot ígért ennek teljesülése esetére.
Betakarításkor, ha a termés jó volt, elhozta belőle az istennek a megígért részt, és elmondta
az ima formaszövegét: "...ígéretét az isten érdemei szerint, jókedvvel teljesítette."
Ugyanígy tett a kereskedő, a hajós, a hadjáratba induló katona, a perbe kezdő vagy gyógyulást kereső római is. Ha az isten nem teljesítette a kérést, a fogadalomtevő nem volt köteles az ígért ajándékot megadni.
Számtalan tárgyat találtak a templomokban, melyek a fogadalom teljesítéséről tanúskodnak, így aranyból, ezüstből öntött testrészeket, figurákat, táblácskákat, az előbb említett szöveg latin kezdőbetűivel: VSLM (votum solvit libens merito). Ez volt tehát az imádság két fajtája: a kérés és a hálaadás. Az istenek ünnepein vagy győzelem esetén azonban tiszteletadó áldozat bemutatására járultak a templomba.

-------------------------------------------------------------------------------------

https://www.facebook.com/photo/?fbid=2859209714401371&set=a.2851509318504744

-------------------------------------------------------------------------------------

A RÓMAI VALLÁS 3.rész, A NYILVÁNOS SZERTARTÁSOK

Az istenek ünnepein vagy katonai győzelmek esetén tiszteletadó áldozat bemutatására járultak a templomokhoz.
Hogyan is folytak le az egyes szertartások?

A szertartások szövege szóról szóra meg volt szabva, a mozdulatok iránya, sorrendje is szigorú előírás szerint következett.
Az idősebb Plinius írja művében:

"Azt is láthatjuk, hogy a legfőbb magistratusok meghatározott imaformákkal fordulnak az istenekhez; annak érdekében, hogy egyetlen
előírt szót se mulasszanak vagy hibázzanak el, valaki mindig írott szövegből mondja előttük az imát. Egy másik figyelmesen őrködik, egy harmadik azért áll ott, hogy mindenkit csendre intsen, és még egy fuvolás is játszik, hogy minden külső hangot elnyomjon." (Naturalis Historia XXVIII. 3. l0.)

Megtörtént, hogy egy-egy hivatalos személyt, aki valamely szertartást végzett, ha a kérés nem teljesült, papi hivatalától megfosztottak és perbe fogtak; azzal vádolták, hogy valamit elvétett a szertartásban, s ezzel megsértette az istent.
A szent cselekmény előtt a résztvevők tisztulást végeztek. Ez több módon történhetett: megmosakodtak, megfürödtek vagy tüzet gyújtottak, ebbe tömjént, ként dobtak, s a felszálló füst előtt átfutottak, esetleg a tüzet is átugrották.

Így megtisztulva már elindulhattak a templomhoz. Nagyobb ünnepeken tiszta fehérbe öltöztek, fejüket olajággal övezték, kezükben vitték az áldozati ajándékot.
Az istenszobor elé érve tógájukat a fejükre húzták, mert azt tartották, hogy minden
oda nem illő szó meghallása az áldozat sikertelenségét okozhatja. Ezután letették ajándékukat az oltárra, s megkezdték az imát.
Jobb kezüket a szobor felé nyújtva csókot intettek, majd balról jobbra elindulva megkerülték azt, jelezvén, hogy tisztelettel közelednek az istenhez, bárhol legyen is. (Az égi isteneknek mondott ima közben végig felemelt kézzel, az alvilágiakhoz lefele nyújtott kézzel fohászkodtak.)

Az ima egy általános invocatio-val (fohászkodással) indult, melyben először Ianust, Iuppitert és Vestát szólították meg. Utána következett az az isten, akihez éppen könyörögni akartak, vagy akinek megköszönték jótettét. Az ima végén azonban valamennyi istent megnevezték, nehogy akár egynek a megbántása elfordítsa tőlük a többi jóindulatát is.
Fontosnak tartották azt is, hogy ima után mi ötlik először a fohászkodó szemébe. Suetonius írja Vespasianusról, hogy közvetlenül hatalomra kerülése előtt, amikor imája végeztével a templomból kijött, felszabadított rabszolgáját, Basilidest vélte szembejönni; ezt jó előjelnek fogta fel, mert a név - "királyt" jelent - mintegy megjósolva közeli császárrá választását.

https://www.facebook.com/photo/?fbid=244906620566291&set=a.2851509318504744

--------------------------------------------------------------------------------------