A Santa Maria in Campitelli templomot a leonardinusok gondozzák.

A templomba betérőt két dolog nyűgözi le.

Az egyik a főoltár hatalmas aranyozott stukkója, melynek közepén kicsi 25 cm-es Madonna kép van. Ezért a Madonna -kegyképért építették magát a templomot. A kép eredetileg a már lebontott korábbi Santa Maria in Porticu templomban volt, ahonnan 1656-ban a nagy pestisjárvány idején kivitték a templomból. Körbehordozták a városon, s ezután megszünt a járvány. Chigi, azaz VII.Sándor pápa a járvány idején megfogadta, hogy a kép méltó elhelyezésére templomot építtet a közelben. A terv elkészítésével Carlo Rainaldit bízta meg és a kitűnő építőművész legjobb alkotásának tartják a templomot. Az alapkövet 1662-ben rakták le, de csak a XVIII.század elejére készült el. Alul öt, felül háromtengelyes a barokk homlokzata, és számos oszloppal díszített. Egyhajós templom, középen kiszélesedő hajóval, alacsony kupolával, négy -négy oldalkápolnával. Belsejét mindkét oldalon 12, a fal előtt álló, hatalmas korintuszi oszlop oszlop díszíti. Az oszlopok miatt csak a szentélyt megközelítve derül ki, hogy a templomnak nincs kereszthajója, és a kupola a hajó végrésze felett emelkedik.

Miután a betérő kellőképpen megcsodálta a főoltárt, s kicsit beljebb megy, bal oldalon a második kápolnában felfedez egy üvegkoporsót. Itt van Leonardi Szent János ereklyetartója.

A szent a templom melletti rend generálisi kúriájában élt, és a 2012 június 23-ig tartó Szentek Lakóhelyei programsorozat keretében ez a rendház is megtekinthető.

Készítettem képeket a rendház helységeiben, -könyvtárában, van olyan festmény, mely Néri Fülöppel való barátságát tükrözi, -a folyosón gyönyörű régi oltárterítők falvédőként vannak elhelyezve,- az aranyhímzéses oltárterítő közepén például IX.henrik címere látható.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

http://www.jacobite.ca/gazetteer/Rome/SMariaCampitelli.htm

http://www.romeartlover.it/Vasi117.html

http://en.wikipedia.org/wiki/Santa_Maria_in_Campitelli

http://www.santamariainportico.it/

http://www.tesoridiroma.net/chiese_barocco/chiesa_campitelli.html

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 Leonardi Szent János élete

1541-ben, vagy 1543-ban született az Olaszországi Diecimó-ban, jómódú polgári családban. Apja Leonardi János, anyja Lippi Janka volt. A közeli Lucca városkában tanult, gyógyszerész lett 16 éves korára. Egy helyi karitatív közösségben dolgozott, itt gyógyított. Tagja volt a Colombini Szent János által alapított jámborsági és karitatív egyesületnek.

26 évesen hivatásának engedelmeskedve ferences szerzetes szeretett volna lenni, nem vették fel, mert hiányos volt a teológiai ismerete, és nem tudott latinul. Két év tanulással pótolta lemaradását, 1571-ben fel is szentelték, és a luccai plébánián szolgált. Itt kezdett foglalkozni szegény sorsú fiatalok tanításával. Munkatársakat toborzott maga mellé. A luccai püspök támogatta, és társak is csatlakoztak hozzá. Igehirdetéssel és szegény gyermekek nevelésével foglalkoztak.

Közösségükben nézeteltérések keletkeztek, saját társai közül is többen vádolták őt. A belső problémák miatt kénytelen volt Rómába menni. Néri Szent Fülöppel barátságot kötött, vele együtt alapítottak egy papi kongregációt. 1593-ban VIII. Kelemen pápajóváhagyta szerzetének részletes szabályait. Ebben a szervezési munkában 1604 táján ismerkedett meg Kalazanci Szent Józseffel, a piarista rend alapítójával, aki szegény fiúk ingyenes oktatásán fáradozott. Jó együttműködés jött létre a két szervezet között.

1609. október 9-én hunyt el egy járvány áldozataként. Hosszú boldoggá avatási eljárása 1861-ben ért véget, IX. Piusz pápa alatt. Halála után öt évvel szervezete egyesült a piaristák kegyes iskoláival. Rómában, a Pápai Magyar Intézet közelében, a Santa Maria in Campitelli templomban van eltemetve.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ezt a képet az orgona mellől készítettem:

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------------

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

------------------------------------------------------------------------------------------------ -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Kép a prospektusból:

------------------------------------------------------------------------------------------------

Leonardi Boldog János + 1609.

1574 óta néhány pappal együtt a Madonna delta Rosa kistemploma mellett lakott Lukka városában.

 A közös életet élő társaságnak ő volt a vezetője. A társak egymás között írott szabályok szükségességét kezdték emlegetni. A lelkipásztori munkától agyoncsigázott János azonban nem igen ért rá az írásra. De úgy látszik akkor még nem is látta annak értelmét. Egyszer azután nyíltan álltak elő társai s írott szabályzatot kértek tőle. Erre ő a kért törvénykönyvet megírta a legvelősebb rövidséggel. Elővett egy papírlapot s reá nagy betűkkel mindössze ennyit írt: „Engedelmeskedni”. A meleg szívű, de nem gyönge kezű Jánosnak ez a megnyilatkozása azt hangsúlyozza, hogy a közősség számára a legjelentősebb erény az engedelmesség. Élete viszont azt mutatja, hogy ő maga tudott alázatosan és alkudozás nélkül engedelmeskedni, bölcsen és elvszerűen parancsolni. Az ő vezérsége alatt az engedelmesség nem volt nehéz dolog. 

1543-ban született egy kis olasz faluban, Diecimoban. Szülei jómódú polgáremberek voltak. 

Atyját Leonardi Jánosnak, anyját Lippi Jankának hívták. A vallásos és tehetséges fiú korán került a közeli Lukkába. Gyógyszerésznek készült. Lelki ügyeivel az új környezetben is komolyan törődött s belépett a Colombini Szent Jánostól (júl. 30) világiak számára alapított jámbor és karitatív egyesületbe. Amikor 16 éves korában kitanulta a gyógyszerészséget, az egyesület egyik vezetőjének szolgálatába állott. Gazdája egyszerű, jó lélek volt. Lakását kórházzá alakította át s azt kézimunkájával tartotta fenn. Ennél a kis kórháznál alkalmazta Jánost is. Az ifjú készítette az orvosságokat, emellett pedig teljes önfeláldozással ápolta a betegeket. Tíz éven át folytatta ezt az áldozatos munkát. Jutalmul megkapta Istentől a papi hivatás kegyelmét.

A hívásnak engedelmeskedett. Legelőször a ferencrendieknél kopogtatott fölvételért. A 26 éves gyógyszerész kérése azonban itt nem talált meghallgatásra. Erre nem átallott a latin iskolát kezdő fiúkkal egy padba ülni, s két év alatt megszerezte a papsághoz szükséges tudományt. Az 1571. esztendő végén pappá szentelték. Püspöke a lukkai plébániára küldte káplánnak. A késői hivatás érett elszántságával fogott hozzá a lelkipásztori munkához. Felnőttek számára nagyszabású beszédeket  tartott, összegyűjtötte különösen a szegénysorsú gyermekeket és ifjakat keresztény oktatásra, sokat gyóntatott s gyakran érintkezett a hívekkel. A Jukkai börtön lakói és a kórházak betegei is jól ismerték irgalmas szeretetét. De minél jobban hatolt bele a lelkek vezetésének művészetébe, annál jobban érezte a krisztusi igék igazságát: „Az aratni való ugyan sok, de a munkás kevés” (Luk. 10, 2). Kérte is az aratus Urát, hegy küldjön munkásokat az ő aratásába. 

Imája meghallgatásra talált. Elsőnek egy jóra való varga, Arringhini György és egy Cioni János nevű nemesember csatlakoztak hozzá. Azután jöttek mások is; az egészen egyszerű embereken kívül nagyon előkelőek is.

Csakhamar rákerült a sor a közös életre (1574). A társak ugyanazt tették, amit a vezetőjük: 

dolgoztak a maguk megszentülésén és embertársaik üdvén. A Jukkai püspök, Giudiccioni Sándor nagyra becsülte segítségüket. János működése ezután még több területre terjeszkedett ki. 

Ügyes katekizmust szerkesztett az ifjúság számára. A városban meghonosította a farsangvégi 40 órás szentségimádást, úgy amint ezt megkezdte néhány évtized előtt Zaccaria Szent Antal (júl. 5) Milánóban. Bevezette a karnevál tobzódásainak ellensúlyozásául a farsangkeddi általános szentáldozást. Keményen küzdött a föl-fölbukkanó eretnekek ellen. Püspöke méltán nevezhette egyházmegyéje apostolának. Azonban János ilyen apostoli működés mellett sem tudta megszerezni a polgárság egy részének rokonszenvét a maga és kis társasága számára. Első lakásukból pl. valósággal kidobták őket. De a S. Maria Corteorlandini templomának papja megkönyörült rajtuk, s 1580-ban meghúzódhattak az  ő házában. Itt kapták meg három év múlva (1583) a lukkai püspöktől az első egyházi megerősítést is. János kora gyermekségétől fogva nagy tisztelettel volt az Isten anyja iránt s intézményét  „Az Isten anyjáról nevezett szabályozott papok” társaságának nevezte el. A tagok igehirdetéssel s különösen a szegény gyermekek lelki gondozásával akartak foglalkozni.

Az alapítás után néhány évre, a kezdet kezdetén álló intézményeknél nem ritka csapás kopogtatott: magában a társaságban meghasonlás állott be. Amikor János a pápai megerősítés érdekében tett egyik római útja után haza akart térni, a hatalmas várfallal körülvett Lukka kapui lezárultak előtte.

A régi ellenségekhez első munkatársainak hívei is csatlakoztak, s a lakosság 

mindenféle hamis ürügy alatt nem engedte be a városba. „Tulajdonába jött, de övéi őt be nem "fogadták” (Ján. 1,11). A keserves ügy egészen a nagy V. Szixtus pápáig (1585-90) jutott el. János egy ideig a legnehezebb helyzetben volt: az ellene fölhozott vádak mintha eleinte hitelre találtak volna. Ártatlansága azonban csakhamar kiderült. De a reánézve kedvező ítélet ellenére 

sem tartotta alkalmasnak az időt a visszatérésre. Rómában maradt s ott a legbensőségesebb barátságban élt az örökvárosnak akkor talán legnagyobb emberével, Néri Szent Fülöppel (máj. 26). Főtörekvése az volt, hogy lendítsen Róma kórház- és iskolaügyén.

VIII. Kelemen (1592-1605) személyében hatalmas pártfogóra talált. Az ifjúság lelki gondozását annyira szívén viselő pápa igen megbecsülte őt. 1593-ban jóváhagyta szerzetének részletes szabályait s kongregációját kivette a püspöki joghatóság alól. Sőt a lukkai kedélyek lecsillapításával lehetővé tette számára a hazatérést. János 1596-ban csakugyan elment Lukkába, azonban ott rövidesen be kellett látnia, hogy másutt eredményesebben tud munkálkodni. A Szentszék erre egymásután a legkényesebb föladatokat bízta rá. A bizalomnak teljesen megfelelt; a reábízott ügyeket nagy tapintattal és tetterővel intézte el. Így apostoli biztosként a nápolyi királyságba kellett mennie a Montevergine szerzet reformjának végrehajtására. Nagy sikerrel fáradozott a vallumbrózaiak megújhodásán. Ugyancsak  őt hízták meg a szervitarend anyaházának, a 

Montesenarionak hivatalos látogatásával. Ilyen megbízásai egyházmegyékre vonatkozólag is voltak. Mint jó szervező szerzetén kívül több hasznos egyesületet hívott életbe. Sok-sok fáradozásának jutalmául végre 1601-ben VIII. Kelemen jóvoltából szerzete Rómában is megtelepedhetett. 

Mint szerzetének legfőbb elöljárója rengeteget fáradozott annak terjesztése érdekében. 

1603-ban a nagy oratoriánus-bíboros, Barónius Cézár (+ 1607) lett a kongregáció védője, ami igen nagy segítséget jelentett a szerzetnek. János Rómában különösen a nemesség köreiben örvendett nagy népszerűségnek. Amikor pl. 1604 táján a római iskolamesterek az ingyen tanító Kalazanci Szent József (aug. 27) ellen a kegyes-iskolák demokratikus jellegének fölhánytorgatásával csináltak hangulatot a nemesség között, VIII. Kelemen őt bízta meg a szülők megnyugtatásával. Ezt a feladatot a legnagyobb tapintattal végezte s szívesen fáradozott abban, hogy az ő szervezete és Kalazancius fiai közt barátság szálai szövődjenek. 

Sok viszontagság és sok siker után 1609 okt. 9-én a Szentvárosban dühöngő járvány áldozata lett. Boldoggá avatási pere halála után nemsokára megindult, de csak IX. Pius alatt 1961-ben ért véget. Olaszországban és Belgiumban élő rendi fiain kívül (ezek 1621 óta ünnepélyes fogadalmas szerzetesek) főleg a piaristarendben tisztelik. Ez nemcsak az említett megértésért van 

így, hanem elsősorban azért, mert halála után öt évre szerzete egyesült a kegyes-iskolákkal s fiai három éven át (1614-17) Kalazanciussal közösen dolgoztak a szegény ifjúság nevelésének szent ügyében.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A hét szentje: Leonardi Szent János áldozópap – Arkadiusz Nocon atya sorozata  

2012.10.07.

Október 9-e Leonardi Szent János áldozópap nem kötelező emléknapja. Az olasz szent az „Isten Anyjáról nevezett szabályozott papok társaságának” alapítója és az „Urbanianum” Pápai Kollégium társalapítója. 1541-ben született a Lucca melletti Diecimo-ban (Olaszország) és 1609. október 8-án halt meg Rómában. 1861. november 10-én IX. Pius boldoggá, 1938. április 17-én XI. Pius szentté avatta. Ereklyéi Rómában a Santa Maria in Campitelli templomban találhatók. A gyógyszerészek védőszentje.

Leonardi Szent János az itáliai Toszkánában született, hetedik gyermekként. A család szegénysége ellenére szülei biztosítani tudták képzését és támogatták képesítésének megszerzésében. Gyógyszerészként tíz évig dolgozott, törekedve mindig a szegények megsegítésére, akiknek nem volt pénzük a szükséges orvosságok beszerzésére. Az évek múltával egyre erősödött benne az érzés, hogy nem annyira a test egészségével, mint inkább a lélek gyógyításával kell foglalkoznia. A korszak, amelyben élt, rendkívül terhelt és nyomasztó volt: a protestáns reformáció az Egyház életében mély sebeket hagyott, amely megmérgezte az akkori társadalmi és politikai életet is. János huszonhat évesen, otthagyva gyógyszerészi hivatását teológiai tanulmányokba kezdett. 

Pappá szentelése után (1571) lelkesen belevetette magát az ifjúság-pasztorációba, amely gyümölcsözőnek bizonyult a későbbi években. A fiatalok közül sokan követői lettek az általa alapított Isten Anyjáról nevezett szabályozott papok társaságában (1574). A tanítás mellett nagy lendülettel terjesztette az Oltáriszentség és az Istenanya tiszteletét is. Lelkipásztori törekvései és a jámbor szokások ápolásának vágya azonban sokak nemtetszését is kiváltotta. Lucca város vezetősége, ahol annyi éven át dolgozott, kiutasította őt a „közrend megzavarására és a törvényes hatóság iránti tisztelet hiányára” hivatkozva. Szerencsére kiemelkedő lelki tulajdonságainak köszönhetően Rómában is felfigyeltek rá. VIII. Kelemen pápa megbízta őt a szerzetesrendek megreformálásával, amelyek már rég elhagyták kezdeti lelkesedésüket. Ő azonban arról álmodozott, hogy Indiába menjen misszióba. Amikor feltárta terveit lelki vezetőjének, Néri Szent Fülöpnek, az így szólt hozzá: „János, a te Indiád itt van Olaszországban.” E szavak annyira megérintették, hogy soha többé nem hagyta el hazáját, bár sokat tett a missziók ügyéért, többek között azzal, hogy társalapítója lett az Urbanianum Pápai Kollégiumnak, ahol a missziós országok papnövendékeit képzik.

Az egyháztörténelembe úgy vonult be, mint a Tridenti Zsinat utáni katolikus megújulás főszereplőinek egyike.

Leonardi Szent János lelke mélyén káplánként is „gyógyszerész” maradt, szüntelenül keresve az orvosságot a különböző „betegségekre”, amelyek abban az időben mind az Egyházat mind a társadalmat emésztették. Irgalmas szamaritánusként sosem riadt vissza a fertőző betegek ápolásától sem. Rómában a „Santa Maria in Portico” kórházban ápolva a betegeket pestisben megfertőződött, ami a halálához vezetett. Hasonló módon halt meg számtalan ismert szentünk, akik betegeket látogattak otthonukban vagy ápoltak a kórházakban. Csak a legismertebbeket említve ilyen volt Gonzága Alajos, ill. a nemrég (2009. október 11.) szentté avatott Damian de Veuster atya. 

Illő itt megemlíteni azoknak a névtelenségbe burkolózó papoknak és szerzeteseknek sokaságát is, akik a járványok idején hősiesen szolgáltak, gyóntatták a betegeket és feladták nekik a betegek kenetét. Tették ezt mindamellett, hogy tisztában voltak a fertőzések veszélyeivel. Egy alkalommal 1656-ban, amikor pestis dúlt Nápolyban, a fertőzés következtében meghalt közel ezer ferences, ötszáz domonkos és 150 jezsuita. A statisztikák nem számolnak be a szerzetesnőkről, pedig ők is kivették részüket a betegápolásból, amikor még nem is létezett hivatalos kórházi szolgálat.

„Kétségkívül voltak saját hibáik – jegyezte meg a XX. század elején a katolicizmustól távol álló Axel Munthe, svéd író és orvos. – Voltak hibáik, de még az Egyház legvadabb ellenségei sem merték tagadni önfeláldozó és minden szenvedést elviselő munkájukat. Akár fiatalok, akár idősek voltak, mindegyikük kivétel nélkül derűs és boldog volt, jó kedélyű és gyermeki lelkületű. Különös módon képesek voltak átadni saját boldogságukat másoknak. És ami ennél is feltűnőbb volt, hogy végtelenül türelmesek voltak: akár hívő, akár hitetlen volt a beteg, egyforma szeretettel viseltettek irántuk” (Axel Munthe: San Michele regénye).

Lehet, hogy nem minden olyan kórházban, amit szerzetestestvérek vagy nővérek vezettek századokon át, találkoztak a betegek „derűs és boldog, türelmes és toleráns” személyzettel, de egy biztos, akkor nem kellett azon gondolkodni, hogy mit jelent az „eutanázia”, vagy a „tartós terápia”… Abban is biztosak lehettek, hogy ha elérkezik a legnehezebb és legfontosabb pillanat az életükben, valaki tartani fogja a kezüket.

Mi, akik a XXI. században élünk, a tudomány fejlődésének köszönhetően egyre jobb orvosi ellátásban részesülhetünk, ami hosszú életet tesz lehetővé számunkra… De úgy éljünk, hogy amikor számunkra is elérkezik az utolsó pillanat, legyen mellettünk valaki, aki mint Leonardi Szent János, igazgatja utunkat és kezünket megfogva átvezet bennünket a másik oldalra…

Istenünk, minden jó forrása, Te Szent Jánost meghívtad, hogy hirdesse az evangéliumot az embereknek, add meg közbenjárására, hogy az igaz hit mindig és mindenütt terjedjen. A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

Lengyelből fordította Szemere János atya

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

http://hu.radiovaticana.va/Articolo.asp?c=627628

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

------------------------------------------------------------------------------------- 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------