Róma: A Vatikán története

Szeretettel köszöntelek a Róma Közösségi Oldal nyitólapján!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1431 fő
  • Képek - 4868 db
  • Videók - 1353 db
  • Blogbejegyzések - 3779 db
  • Fórumtémák - 194 db
  • Linkek - 1258 db

Üdvözlettel,
Huszákné Vigh Gabriella
Róma Közösségi Oldala vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Róma Közösségi Oldal nyitólapján!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1431 fő
  • Képek - 4868 db
  • Videók - 1353 db
  • Blogbejegyzések - 3779 db
  • Fórumtémák - 194 db
  • Linkek - 1258 db

Üdvözlettel,
Huszákné Vigh Gabriella
Róma Közösségi Oldala vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Róma Közösségi Oldal nyitólapján!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1431 fő
  • Képek - 4868 db
  • Videók - 1353 db
  • Blogbejegyzések - 3779 db
  • Fórumtémák - 194 db
  • Linkek - 1258 db

Üdvözlettel,
Huszákné Vigh Gabriella
Róma Közösségi Oldala vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Róma Közösségi Oldal nyitólapján!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1431 fő
  • Képek - 4868 db
  • Videók - 1353 db
  • Blogbejegyzések - 3779 db
  • Fórumtémák - 194 db
  • Linkek - 1258 db

Üdvözlettel,
Huszákné Vigh Gabriella
Róma Közösségi Oldala vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

network.hu

2013.03.21.

 

Érdekes leírást adott Benke László a Vatikán történetéről, mégha több kérdésben vitatkozni is lehetne vele.


A legkisebb nagyhatalom: a Vatikán története (1. rész)

XVI. Benedek lemondása miatt nemcsak a katolikus egyház, hanem a Pápai Állam élén is megüresedett a vezetõi poszt. A történelmi folytonosság ellenére a Vatikán a huszadik század szülöttje: 84 éve jött létre, és a 2005-ben megválasztott Benedek a miniállam hetedik államfõjeként töltötte be tisztjét. Meglehet, véletlen egybeesés, de a pápa lemondását éppen az 1929-es laterániszerzõdés aláírásának évfordulóján hozták nyilvánosságra.

„Olaszország elismeri a Szentszék Vatikán feletti teljes tulajdonjogát, kizárólagos és teljes hatalmát, illetve fennhatóságát összes járulékával és alapítványával együtt úgy, ahogy az ma is fennáll, megteremtve ezzel Vatikánvárost azon különleges célokra, és feltételek mellett, melyek az Egyezményben foglaltatnak.” A lateráni egyezmény szövege világosan rendelkezik arról, hogy a Vatikánváros új államként jött létre, 1929. február 11-én. Az alapító okiratot – amelynek melléklete az állam határait is rögzítette – III. Viktor Emánuel olasz király nevében

Benito Mussolini kormányfõ és Pietro Gasparri, XI. Pius pápa bíboros államtitkára látta el kézjegyével. Ez a dokumentum határozza meg a mai napig a Vatikán és vezetõje, a pápa jogállását. A 440 ezer négyzetméteres (44 hektár) területûminiállam megszületését közel hat évtizedes jogvita elõzte meg.

Az elsõ kiegyezés

A Nyugatrómai Birodalom bukása után Róma bizánci fennhatóság alatt állt, beleértve a Patrimonium Petrinek, Szent Péter Örökségének nevezett egyházi birtokokat is. A nyolcadik század elején azonban – miután a Keletrómai Birodalom az iszlám hódítások elsõ hulláma miatt meggyengült – megtörtént a szakítás: a rómaiak elûzték a bizánci helytartót, és elismerték II. Gergelyt világi uruknak. Rómát és környékét ekkor DucatusRomanusnak, római hercegségnek hívták. A pápák ezt köve­tõen már nem Bizánchoz, hanem a nyugati frank uralkodókhoz fordultak segítségért a külsõ fenyegetésekkel szemben.

A Frank Birodalomban is ekkor történt a fordulat: az õsi Meroving-dinasztiát Martell Károly, majd fia, III. (Kis) Pipin megfosztották hatalmától, és szövetséget kötöttek Rómával. Kis Pipin megszabadította a pápát a longobárdok fenyegetésétõl, és 756-ban visszaadta a római hercegséget III. István pápának. A frank uralkodó további négy észak-itáliai területet adott át „Szent Péter apostolnak”, megalapítva ezzel az Egyházi (Pápai) Államot, amely több mint 1100 éven keresztül fennmaradt.

A középkort követõen a Pápai Állam a francia forradalom idején került elõször komoly veszélybe. VI. Pius pápa egy dara­big tanácstalanul szemlélte az eseményeket: 1790-ben a párizsi nemzetgyûlés törvényerõre emelte a francia nemzeti egyház alkotmányát, amellyel a francia katolikusokat elszakították Rómától. A papoknak is fel kellett esküdniük a polgári alkotmányra, amit a pápa csak egy év múlva tiltott meg számukra, mikor a klérus többsége már letette az esküt. A Pápai Állam és Franciaország közti ellenségeskedés tovább mélyült a vallásüldözõ jakobinus diktatúra idején, amikor negyvenezer francia pap hagyta el hazáját. A forradalmi diktatúra ellen fellépõ Bonaparte Napóleon elvileg a katolikusok természetes szövetségesének számított, mégsem alakult ki közöttük szövetségesi viszony.
1797 után Napóleon csapataival többször is megszállta a Pápai Állam területét. 1798. február 15-én az Egyházi Állam területén kikiáltották a köztársaságot, és azt Franciaországhoz csatolták. A 81 éves, agg pápát letartóztatták, és a dél-franciaországi Valence-ba vitték, ahol hamarosan meghalt. Ekkor úgy tûnt: vele együtt a nyolcadik század óta fennálló Pápai Állam is megsemmisült. A döntés az akkori elsõ konzul, Napóleon kezében volt, aki úgy látta, hogy a pápaságot saját politikai céljaira is fel tudja használni, ezért helyreállította – korlátozott formában ugyan – a pápa világi hatalmát. „Az ügyes hódítók nem csatáznak papokkal. Tudják, hogyan kell féken tartani és használni õket” – mondta Napóleon egyszer testvérének, Luciennek.

A pápaválasztó konklávé 1799-ben ült össze – az akkor osztrák megszállás alatt lévõ – Velencében, ahol három hónapos tanácskozás után megválasztották VII. Piust, aki a polgári államokkal való békés modus vivendi kialakításának híve volt.

Napóleon 1801-ben Párizsban konkordátumot kötött a Pápai Állammal, ami precedenst jelentett az állam és egyház modern kori viszonyában. Korábban egyetlen világi hatalom sem írt alá – különösen nem egy köztársaság – egyenrangúság alapján álló szerzõdést a Pápai Állammal. A 17 pontból álló szerzõdés visszaállította a pápa világi hatalmát az Egyházi Állam területén, megtartotta uralkodó pozícióját és az egyházi hierarchiát. Az egyházfõ ugyanakkor jelentõs engedményekre is kényszerült: például az idõközben császárrá lett Napóleon javára lemondott a püspökök kinevezésének jogáról. A párizsi koronázás is ezt a viszonyt fejezte ki, ahol a pápa csak statisztált a császár árnyékában.

Ez a megegyezés sem tartott sokáig: „Õfelsége Róma császárságára támaszt igényt. Erre adott õszinte pápai válaszunk az, hogy az Egyház Legfelsõbb Feje olyan dologgal dicsekedhet, amellyel egyetlen másik uralkodó sem: nevezetesen, hogy évszázadok óta sem most, sem soha a múltban nem ismert el más hatalmat saját államában, mint a sajátját, és egyetlen uralkodó sem birtokolhatta a Róma feletti legcsekélyebb hatáskört sem” – írta VII. Pius Napóleonnak 1806 márciusában. A császárt nem hatották meg az egyházfõ érvei. 1808 szeptemberében Napóleon katonái körülfogták a Quirinalét, a pápa rezidenciáját, és hat ágyút szögeztek a pápai lakosztályra. Fél év múlva a császár rendeletileg megszüntette a Pápai Államot, Rómát és környékét pedig Franciaországhoz csatolta. Európa uralkodói tétlenül nézték a pápaság végóráit, Napóleon azonban megbukott, és a bécsi kongresszus 1815-ben helyreállította az Egyházi Államot.

Volt, nincs, lett

Az európai nemzetállamok azonban Napóleon számûzése és a Szent Németrómai Birodalom megszûnése után már nem kívántak visszatérni Róma politikai uralma alá, inkább a francia modellt választották a katolikus egyházzal való kapcsolataikban. Még nehezebbre fordult az Egyházi Állam helyzete a 19. század második felében, az olasz nemzeti egységmozgalom gyõzelme után. 1870-re Garibaldi vörösingesei már szinte egész Itáliát meghódították, csak Róma maradt meg a Pápai Állam fennhatósága alatt. Miután Franciaországban elbukott a második császárság, és IX. Pius pápa elveszítette fõ támogatóját, III. Napóleont, elkerülhetetlenné vált Itália teljes egyesítése. 1870. szeptember 10-én II. Viktor Emánuel olasz király – akit a pápa nem koronázott meg, így a félsziget elsõ világi és parlamentáris uralkodója lett – felkérte Piust, hogy hivatalosan mondjon le megmaradt világi hatalmáról, és engedje át Rómát az új olasz állam számára.

IX. Pius azonban erre nem volt hajlandó, és elrendelte a város katonai védelmét. Mielõtt azonban az olasz hadsereg megkezdte volna Róma ostromát, az egyházfõ visszakozott, és utasítást adott Hermann Kanzler tábornoknak, hogy kezdjen tárgyalásokat a megadás feltételeirõl. „Mélyen elítélem ezt a nagy szentségtörést, és kimondhatatlan igazságtalanságot” – írta a pápa a királytól kapott ultimátumról, de kijelentette, hogy „a lelkek pásztoraként nem akarfelelõs lenni fiai haláláért”. Mielõtt azonban a fegyverletételre sor kerülhetett volna, 1870. szeptember 20-án hajnalban RaffaeleCardon tábornok megindította az ostromot Róma elfoglalására. Négy órával késõbb a Szent Péter-bazilikára kitûzték a fehér zászlót, de addigra a pápa katonái közül 19 ember már elesett. Az olasz hadsereg bevonult Rómába, és ezzel lezárult a Pápai Állam több mint ezeregyszáz éven át tartó történelme.

Az olasz parlament kegydíjat szavazott meg a pápának, s a hadsereggel szavatoltatta volna a biztonságát; mint szuverén állam uralkodóját viszont nem hagyta jóvá. A pápa az állami javadalmazást elutasította, s a Tiberis északi oldalán fekvõ Vatikánba zárkózott, ahol magát „erkölcsi fogolynak” nyilvánította. Az olasz kormányt „piemonti kormánynak” nevezte, állama „elrablóit” – így a királyt is – kiátkozta. Ennek azonban nem volt foganatja. Az országban Cavour olasz miniszterelnök eszménye – szabad egyházat a szabad államban – valósult meg, ami az állam és az egyház szétválasztását jelentette.

Róma elfoglalása után félbeszakadt az 1869-ben kezdõdöttelsõ vatikáni egyetemes zsinat is. A tanácskozás azonban addigra már több fontos döntést hozott, így a pápai tévedhetet-lenségrõl szóló dogmát, valamint a racionalizmus és liberalizmus „számos tévelygését” elítélõ határozatot.

Olaszország közvetlen jövõjére IX. Pius Non expenditcímû enciklikája volt a legnagyobb hatással, amelyben megtiltotta, hogy katolikusok szavazzanak vagy bármilyen politikai szerepet vállaljanak az új, „istentagadó” királyságban. A döntés a pápa szándékaival ellentétben stabilizáló erejûnek bizonyult a fiatal monarchia számára, mert gátolta egy jobboldali, klerikális párt fellépését, amely a pápaság világi hatalmának visszaállítása érdekében a királyság megdöntésére tört volna. IX. Pius az egyház politikai szerepvállalásának vétója mellett a hittételek területén is jelentõs megújulást tartott szükségesnek.

A háromszáz éve stagnáló dogmatika két irányban is kimozdult a holtpontról: Szûz Mária szeplõtelen fogantatásának kihirdetése mellett az I. vatikáni zsinaton a pápai csalhatatlanság dog­máját is beiktatták.

A Szentszéknek a polgári demokrácia iránt tanúsított hozzáállásában csak a századforduló környékén állt be jelentõs változás. Idõbe telt a felismerés, hogy a polgári átalakulás nyomán az egyház és az állam visszavonhatatlanul szétvált egymástól, és a vallási-erkölcsi elvek érvényesítéséért külön politikai aktivitást kell kifejteni egy nyílt, konfliktusossá vált társadalomban, más politikai törekvésekkel megküzdve. A megváltozott körülményekre, elsõsorban a szocializmus térhódítására való tekintettel XIII. Leó 1891-es Rerumnovarumkezdetû enciklikájában felszólította a katolikusokat, vállaljanak tevékeny szerepet a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésében. A dokumentum életre hívta a katolikus politikai mozgalmakat.

XIII. Leót X. Pius követte a pápai trónon, aki – elõdjénél konzervatívabb lévén – szembehelyezkedett a katolikus modernizmussal, a szocialista eszmék olaszországi térnyerése miatt mégis engedményekre kényszerült a katolikus politikai mozgalom vezetõivel szemben. Az olasz munkások elsõ általános sztrájkját követõ, 1904-es parlamenti választásokon engedélyezte, hogy a katolikusok az urnákhoz járuljanak. A választások bojkottjának felfüggesztése nagy elõretörést hozott, a szocialisták és a radikálisok gyengén szerepeltek.

A pártviszonyok elsõ világháborút követõ átalakulásának idején, a liberális állam válságának körülményei közt látta az egyház elérkezettnek az idõt, hogy a katolikus mozgalom párttá szervezõdjék. 1919-ben egy fiatal szicíliai pap, Don Luigi Sturzo vezetésével megalakult az Olasz Néppárt (PPI), amelyhez csaknem az összes katolikus szervezet csatlakozott, s így gyors sikereket ért el. Engedélyezése gyökeres fordulatot jelentett az egyház politikájában.

A „gondviselés küldötte”

Az elsõ világháború után a fasiszta olasz állam vezetõje, Benito Mussolini úgy érezte, hogy hatalmának megszilárdításához szüksége van a katolikus egyház elismerésére, ezért kiegyezést ajánlott a pápának. XI. Pius Mussolinit olyan erõskezûveze­tõ­nek látta, aki hatékonyan fel tud lépni a kommunizmus és a libe­ralizmus veszélyeivel szemben, ezért elfogadta a Duce ajánlatát. Ezzel új jogi formában, a Vatikáni Városállam keretei között helyreállt a pápa világi hatalma.

Amikor 1922. február 6-án a frissiben megválasztott XI. Pius pápa megjelent vatikáni palotájának a Szent Péter térre nézõ erkélyén, és „urbi et orbi” (a városnak és a világnak) szóló áldással köszöntötte az éljenzõ tömeget, e régóta elfeledett szokás felújításával jelezte nagyra törõ külpolitikai törekvéseit. (A Pápai Állam a Napóleonnal kötött konkordátumtól az olasz egység létrejöttéig, 1861-ig összesen harminc hasonló egyezményt kötött más államokkal. Itáliával azonban nem sikerült megállapodnia.)

Ugyanabban az évben, 1922-ben Benito Mussolini lett az Olasz Királyság kormányának miniszterelnöke. Mussolini, aki egy idõben szocialista agitátorként is mûködött, Popolo d’Italia (Itália népe) címû könyvében kijelentette, hogy a kereszténység minden formáját elutasítja, és a pogányság felélesztésében hisz. Mussolini és XI. Pius azonban egyetértett abban, hogy Róma CaputMundi, vagyis „a világ fõvárosa”, és annak is kell maradnia az idõk végezetéig. A Duce Napóleonhoz hasonlóan felismerte a pápaság hasznát, és nyitott az egyház felé. Elsõ parlamenti beszéde végén Istent hívta segítségül, az iskolai tantermek falára újra felrakatta a kereszteket, pártjában pedig beszüntette az ateista propagandát. Cserébe a pápa is óvatos közeledést mutatott: 1923-ban Pisa püspöke – a pápához közel álló személyiség – levelében dicsérte a kormány politikáját.

A Duce végül kijelentette: „Katolikus nemzet vagyunk. Nem azért, mert a lakosság többsége katolikus, hanem mert a katolicizmus kitörölhetetlen része történelmünknek.” A pápa 1926-ban Pietro Tacchi jezsuita szerzetesen keresztül vette fel a kapcsolatot Mussolinivel. A páter, aki maga is tagja volt a feketeingesek pártjának, ezt a jelmondatot vallotta magá­énak: „A jó jezsuita jó fasiszta is egyben.”

Miközben a katolikusok kivonultak a politikai életbõl, igyekeztek spirituális hatalmukat egyre intenzívebbé tenni. XI. Pius 500 boldogot és 33 szentet avatott fel pápasága alatt, amellyel minden addigi elõdjét túlszárnyalta. Köztük volt az ellenreformáció vezéralakja, a jezsuita Bellarmin bíboros is. A pápa a szentek ünnepérõl szóló enciklikában a középkori és ellenreformációs szentek ideálját állította a modern ember elé köve­ten­dõ példaként.

A lateráni egyezmény kölcsönös elõnyökkel járt: Mussolini a pápa és a római katolikus egyház támogatásával megszilárdította hatalmát. A konkordátum ugyanakkor biztosította a pápaság hatalmának továbbélését és felszámolta az olasz egységmozgalom, a liberális Risorgimento egész örökségét. XI. Pius a laterániszerzõdés aláírásakor „a gondviselés küldöttének” nevezte Mussolinit. A totalitárius rendszerekkel történt kiegyezést négy évvel késõbb az új német kancellárral Berlinben megkötött birodalmi konkordátum erõsítette meg.

------------------------------------------------------------------------------------------
http://atv.hu/cikk/20130215_sorozat_a_vatikan_tortenete_1

-----------------------------------------------------------------------------------------

A legkisebb nagyhatalom: a Vatikán története (2. rész)

2013.02.23.

Négy évvel a Vatikáni Államot létrehozó lateráni szerződés aláírása után XI. Pius pápa konkordátumot kötött a náci Németországgal. Adolf Hitler alig fél éve volt ekkor hatalmon, így nem lenne méltányos az egyezményt a Harmadik Birodalom későbbi bűnei fényében értékelni. Tény ugyanakkor, hogy a „birodalmi konkordátum” érvényben maradt a háború végéig, és a történészek véleménye is élesen megoszlik arról, hogy hallgatása miatt felelőssé tehető-e az 1939-ben megválasztott XII. Pius pápa a vészkorszak tragédiájáért.
A pápaság 1919 és 1938 között harmincnyolc konkordátumot kötött, ám ezek közül egyetlenegy sem volt – beleértve a Mussolinivel aláírt lateráni szerződést is –, amely akkora vitát váltott ki, és akkora kárt okozott a katolikus egyház megítélésének és erkölcsi tartásának, mint a náci Németországgal való egyezmény – állítja a New York-i Szent János Egyetem történész professzora, Frank J. Coppa az 1999-ben megjelent Controversial Concordats (Vitatott konkordátumok) című könyvében.

Mi indította a Vatikánt arra, hogy nem sokkal a nácik hatalomra jutása után elismerje Adolf Hitlert? Az 1933. július 20-án aláírt konkordátum (a kifejezés a latin concordia szóból származik, ami „szívbéli összhangot, egyet­­értést” jelent) preambuluma szerint a felek nem viták lezárására, hanem további együttműködés céljából kötötték meg az egyezményt: „Őszentsége, XI. Pius pápa és a Német Birodalom elnöke, attól a közös vágytól vezérelve, hogy a Szentszék és a Német Birodalom között fennálló baráti kapcsolatokat megszilárdítsa és tovább erősítse, állandó formában és mind a két fél számára elfogadható alapon szabályozni kívánja a Katolikus Egyház és az Állam közötti kapcsolatokat a Német Birodalom egész területére vonatkozóan” – így kezdődik az „ünnepélyes egyezmény”, amelyet a Szentszék részéről Eugenio Pacelli bíboros – berlini nuncius, a későbbi XII. Pius pápa –, a Német Birodalom részéről pedig Franz von Papen alkancellár – Adolf Hitler helyettese – írt alá a Vatikánban.

A megállapodást bíráló történészek szerint Hitler rendszerének nagyon korai és gyakorlati szempontból is indokolatlan elismerése súlyos hiba volt, sőt van olyan álláspont is, hogy a konkordátummal a Vatikán a nácik „csendestársa lett” a holokausztban. Az egyezmény megkötését nyilvánvalóan segítette, hogy a Mussolinivel aláírt konkordátum nyomán a pápaság újra megerősödött – politikai és gazdasági téren egyaránt. A német püspökök 1931–32-ben fenntartásokkal figyelték a nácik előretörését, de Adolf Hitlerben esélyt láttak arra, hogy helyreállítsa a weimari köztársaság végére szétzilált rendet és társadalmi biztonságot, megmentve ezáltal a keresztény kultúrát az ateista kommunizmussal szemben. „Hitler – csakúgy, mint korábban Napóleon és Mussolini – diktátorként arra akarta fölhasználni a konkordátumot, hogy kiterjessze és megerősítse hatalmát országának katolikus lakossága fölött” – írja J. A. Biesinger amerikai történész, aki szerint a huszadik században kötött konkordátumok nemzetközi legitimációt biztosítottak a fasiszta rezsimek számára, és az adott országokon belül élő katolikus állampolgárok így lelkiismeret-furdalás nélkül válhattak a totalitárius rendszerek hű kiszolgálóivá.
Antikommunista szövetség

Amikor 1933. szeptember 10-én Berlinben Caesare Orsenigo pápai nuncius ünnepi misét celebrált a frissen aláírt vatikáni–német konkordátum tiszteletére, a szertartáson jelen lévő Adolf Hitler birodalmi kancellár úgy üdvözölte az egyezményt, mint „az Egyház és Állam közötti béke és barátság szimbólumát”. Az eseményen prominens katolikus SA- és SS-tagok is jelen voltak, majd a mise végeztével hálaadó Te Deum-ot adtak elő.

Bár hálaadó misét nem minden németországi egyházban voltak hajlandóak celebrálni a konkordátum tiszteletére (Bajorországban júliusban több magas rangú papot is eltüntetett a Gestapo, itt ugyanis jelentős ellenállás fogadta a szerződést), a konkordátumot általában megelégedéssel nézték Németországban.

Adolf Hitler – ugyancsak hasonlóan Napóleonhoz vagy Mussolinihez – nem volt vallásos, bár katolikus családból származott. A Nemzetiszocialista Párt 1933. január 10-ei hatalomátvétele után közvetlenül Hitler több ízben is barátságos hangot ütött meg a katolikus egyházzal kapcsolatban. Megígérte a Reichstagban, hogy az egyházi iskolák jogait és a katolikus ifjúsági szervezeteket érintetlenül hagyja. Cserébe a katolikusok márciusban feloldották azt a tilalmat, amelynek értelmében a klérus tagjai nem léphettek be pártokba.

A püspökök ennek hatására felülbírálták a náci párttal kapcsolatos korábbi óvatos magatartásukat. Faulhaber bíboros örömmel hozta a hírt a Vatikánból, mely szerint a pápa dicsérőleg említette, hogy Hitler „elsőként emelte fel hangját az európai vezetők közül a bolsevizmus ellen”. A történészek között nincs megegyezés abban a kérdésben, hogy Vatikánból avagy Berlinből érkezett-e nagyobb nyomás a konkordátum megkötése érdekében. A Vatikán szerint a németek akarták a megegyezést. Ezt látszik alátámasztani, hogy 1933. április 7-én az egyezmény lebonyolításával megbízott Franz von Papen alkancellár mellett Hermann Göring marsall (Hitler bizalmasa és porosz miniszterelnök) is Rómába érkezett tárgyalni. A 34 pontból álló egyezmény hamar készen lett, miután a nácik szinte valamennyi vatikáni követelést hajlandóak voltak teljesíteni. Miután a német püspökök egyedül a 31. cikkelyben találtak kivetnivalót (lásd keretes írásunkban), június végén von Papen még egyszer Rómába utazott. A nácik azonban már ekkor megkezdték a klérus egyes politikailag aktív tagjainak üldözését, június 22-én pedig valamennyi pártot, így a katolikus Centrumpártot is feloszlatták. Ebből már világosan látszott, hogy a konkordátum csakis a katolikusok kezét köthette meg, Hitler azt tett, amit akart. Ráadásul senkinek sem tűnt fel, hogy az egyezményben nincsenek garanciák a vallásszabadság megvédésére.
Ennek ellenére az egyezmény megszületett, és Hitler számára mindenben előnyösnek bizonyult: bebizonyította ezzel, hogy rezsimje nem egyházellenes; a Vatikán egy nyíltan fajvédő, rasszista politikát folytató országgal is jó kapcsolatokat tud ápolni; az egyház pedig önként visszavonul a politikától. Ezek az előnyök azonban másik oldalról a Vatikánnal szembeni vádakként fogalmazódtak meg. Az egyezményt aláíró Eugenio Pacelli bíboros az Osservatore Romano lapjain már 1934 januárjában magyarázkodásra kényszerült. Azzal védekezett, hogy a Vatikán nem a náci államot ismerte el, hanem a mindenkori fennálló rendszerrel kötött egyezséget: „Kötött már az egyház konkordátumot monarchiákkal, köztársaságokkal, demokráciákkal és totalitárius államokkal is” – írta a bíboros.
Hitler hamar érvényesítette „jogait” a katolikus klérussal szemben: 1933. szeptember 19-én – a misék kivételével – minden klerikális összejövetelt betiltottak. A náci vezér korábbi ígéretét és a konkordátumot is megszegve 1936. decemberében beolvasztotta a cserkészmozgalmat a Hitlerjugendbe, ahová 1939-től minden német gyermeket kötelező volt beíratni. (Így lett tag 1941-ben, 14 éves korában Josef Ratzinger is.) Hitler 1939. január 30-án kilátásba helyezte, hogy az egyházakat az egyesületek szintjére süllyeszti vissza, megvonva tőlük minden állami támogatást. Márpedig a konkordátum az egyház számára több százmillió dollár nyereséget hozott, ugyanis ennyi folyt be a háború ideje alatt egyházi adóként a katolikus egyházba.

Az elveszett enciklika


XI. Pius azonban halála előtt egy évvel, 1938-ra már minden reményét elveszítette, hogy valamiféle modus vivendit találjon a nácikkal – írta a Hetekben 2000-ben megjelent írásában Karsai László történész. 1938 nyarán a vatikáni magyar követ egyik jelentésében szentszéki forrásokra hivatkozva Hitlerről és propagandafőnökéről, Göbbelsről csak mint „hitehagyottakról” tett említést. Ghyczy Jenő berlini követségi tanácsos 1938. január 3-i jelentésében beszámolt a nácik egyházellenes politikájáról. Göbbelset idézte, aki többször kijelentette, hogy a nemzetiszocializmus – vallásos mozgalom. A nácik antiklerikális politikáját elemezve Ghyczy rámutatott: a cél az, hogy a nemzetiszocialista ideológiát minden más felekezet fölé helyezzék, de ezt addig nem tudják megtenni, ameddig az egyházak erősek. Tehát tönkre kell tenni, el kell sorvasztani az egyházakat, például az egyházakból való kilépés megkönnyítésével, az állami segélyek megvonásával és az egyházi adók reformjával. A nemzetiszocialista vallásnak – fogalmazta meg Ghyczy – „a láthatatlan Mindenható mellett szüksége van egy látható hatalomra is, és ez Hitler”.

XI. Pius pápa 1937. március 14-én kiadott, nagyrészt Faulhaber kölni bíboros érsek által fogalmazott, Mit brennender Sorge (Égő aggodalommal) kezdetű enciklikájában elítélte a nemzetiszocialista újpogányságot, az egyházüldözést és a fajelméletet. A pápa, aki korábban többek között Mussolinivel és Hitlerrel kötött konkordátumot, a harmincas évek második felében felismerte, hogy az európai diktátorok közvetlenebb és súlyosabb veszélyt jelentenek, mint a korábban fő ellenségnek tartott szovjet kommunizmus. Hitlerék dühöngtek, amikor kiderült, hogy a pápai üzenetet Németország valamennyi katolikus templomában felolvasták.
Michael Marrus torontói történészprofesszor – aki tagja volt annak a hattagú, zsidókból és keresztényekből álló bizottságnak, amely 1999-ben a Szentszéknek a holokauszttal kapcsolatos szerepét vizsgálta – úgy véli, hogy XI. Pius élete utolsó éveiben határozottan szembefordult a nácizmussal és a fasizmussal.

Amikor 1938 májusában Adolf Hitler Rómába látogatott, hogy meglátogassa Mussolinit, a pápa széles kíséretével együtt tüntetőleg elutazott a városból, hogy ne kelljen találkoznia a náci vezérrel. Belga zarándokok egy csoportja előtt 1938. szeptember 6-án XI. Pius kijelentette: a keresztények számára az antiszemitizmus elfogadhatatlan. „Szellemünkben mindnyájan szemiták vagyunk” – tette hozzá. A római kúriában nem mindenki osztotta ezt a nézetet, és a pápának ezeket a szavait nem közölte a hivatalos vatikáni lap, a L’Osservatore Romano sem, amely ekkor Pacelli államtitkár irányítása alatt állt.

A pápa 1938 nyarán megbízást adott egy új, a korábbinál erőteljesebb szövegű enciklika kidolgozására. John LaFarge amerikai jezsuita szerzetes két másik pappal együtt Párizsban munkához látott, és néhány hónap alatt elkészültek a közel százoldalas szöveggel, amely címét a hagyományoknak megfelelően az első szavakról kapta: Humani Generis Unitas (Az emberi faj egységéről).

A katolikus szerzők 1938 késő őszén juttatták el a dokumentumot a Vatikánba, ahol azonban hónapokba telt, míg XI. Pius asztalára került a tervezett enciklika szövege. Időközben a pápa betegsége olyan súlyosra fordult, hogy orvosai feladták a reményt. „Csak néhány napot adjatok még nekem” – könyörgött a beszámolók szerint a pápa az őt kezelő doktoroknak, azonban hiába: XI. Pius 1939. február 10-én, a Humani Generis Unitas enciklika kihirdetése előtt egy nappal elhunyt. Mussolini nem is rejtette véka alá örömét a pápa halálhíre hallatán: „Végre megszabadultunk ettől a makacs öregembertől” – jelentette ki.
XI. Pius utóda az az Eugenio Pacelli bíboros, vatikáni államtitkár lett, aki korábban berlini nunciusként személyesen tárgyalt Adolf Hitlerrel az 1933-as „birodalmi konkordátum” előkészítéséről, és aki a pápa nevében kézjegyével látta el a náci rezsim első külpolitikai sikereként ünnepelt dokumentumot.

A történészek szerint Pacelli még beiktatása előtt olvasta az enciklika szövegét, de úgy döntött, hogy nem szolgálná a Vatikán érdekeit annak nyilvános kihirdetése. A dokumentumot elnyelte a pápai levéltár, és a Szentszék egészen a közelmúltig még a létezését sem volt hajlandó elismerni. Az „elveszett enciklika” csak 1997-ben bukkant fel újra, miután John LaFarge hagyatékában megtalálták a dokumentum kéziratát. „Az üldözés következtében emberek millióit fosztják meg legalapvetőbb jogaiktól és polgári kiváltságaiktól a szülőföldjükön” – így kezdődik a zsidó lakosság elleni pogromokat és a faji alapú antiszemitizmust elítélő rész a tervezett enciklikában.

Pacelli bíborost 1939-ben pápának választották, XII. Pius néven. Az új egyházfő tisztában volt azzal, hogy a német katolikusok mélyen megosztottak a zsidókérdésben. Jelentős részük a zsidók jogainak korlátozását, szervezett kivándoroltatásukat vagy helyeselte, vagy elfogadta. Nyilvánvalóan nem lehet egyetlen okkal magyarázni, miért hallgatott XII. Pius pápa akkor, amikor a zsidók üldözése ellen kellett volna felemelnie szavát. Bírálói azt állítják, hogy hallgatásának egyik oka az lehetett, hogy szimpatizált a nemzetiszocialista rendszerrel. Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy azért nem emelte föl szavát az üldözött zsidók érdekében, mert úgy vélte: nyilvános tiltakozásokkal nem sokat érne el, jobban hitt a színfalak mögötti, óvatos diplomáciai lépésekben. Lehetséges, hogy a pápa úgy vélte: legfontosabb feladata a katolikusokat védelmezni.

-----------------------------------------------------------------------------------------
http://atv.hu/kulfold/20130223_a_legkisebb_nagyhatalom_a_vatikan_tortenete_2_resz
------------------------------------------------------------------------------------------

A legkisebb nagyhatalom: a Vatikán története (3.rész)


2013.03.02.

XI. Pius pápa egy csődhelyzetben lévő, jogilag rendezetlen státusú szervezet vezetőjeként kötötte meg 1929-ben a lateráni konkordátumot, amely a világ legkisebb országaként létrehozta a Stato della Città del Vaticanót (Vatikánváros­i Állam). A Szentszéket a húszas évek végén katolikus politikusok és nagyvállalkozók figyelmeztették arra, hogy gazdasági válság várható. XI. Pius előremenekült: kilenc hónappal a New York-i tőzsde­krachot megelőző „fekete csütörtök” előtt rendezte a pápai állam jogi és pénzügyi helyzetét. Benito Mussolini nagyvonalú adományának köszönhetően a Vatikán a huszadik század egyik legsikeresebb és egyben legellent­mondásosabb gazdasági szereplőjévé vált.

A pápai állam a 18. századra érte el legnagyobb területi kiterjedését: Itália középső része mellett északon egészen Romagna régióig, nyugat­ra pedig Avignonig húzódott. A pénzügyek azonban már korántsem voltak ilyen fényesek. A katolikus államokból származó középkori gazdagság a reformáció és a technikai forradalom nyo­mán megcsappant: XI. Kelemen uralkodásának kezdetén, 1700-ban a pápaság adósságállománya 15 millió scudit tett ki (egy akkori itáliai scudo a mai árfolyamon körülbelül egy dollárnak felelt meg). 1730-ra ez az összeg már 60 millió scudira rúgott, majd újabb harminc év múltán az adósság elérte a 100 millió scudit.

Minden korábbinál nagyobb csapást jelentett a francia forradalom. Amikor Bonaparte elfoglalta Itáliát, 21 millió scudi váltságdíjat követelt a pápai államtól. A Szentszék fizetésképtelennek bizonyult, ezért a tábornok Rómába vezényelte csapatait, akik a város palotáit, templomait, székesegyházait és kolostorait megfosztották minden aranyuktól, ezüstjüktől, drágakövüktől és műkincsüktől.

Napóleon bukása után a bécsi kongresszus (1815) visszajuttatta ugyan a kincsek egy részét, és némi jóvátételt is felajánlott Rómának, de a pápai állam hanyatlását már nem lehetett megállítani. Az olasz függetlenségi mozgalom, a Risorgimento nyomán az egyházi állam területi egységei egyenként szakadtak el és kiáltották ki függetlenségüket. 1860-ra a római székhelyű Latium, „Szent Péter birtoka” kivételével a pápa minden itáliai területét elveszítette.

A történelem egyik leghosszabb ideig uralkodó pápája, IX. Pius (1846–1878) a fejleményekre „a kor tévedéseiről” készített jegyzék, a Syllabus Errorum közzétételével válaszolt, amelyben többek között elítélte a modern civilizációt, a szabadkőművességet, a racionalizmust, a liberalizmust és a haladó eszméket. A pápa az I. vatikáni zsinaton megerősítette spirituális hatalmát is: a Pastor aeternus (Örök pásztor) kezdetű dogmatikus konstitúciójában a zsinat kinyilvánította, hogy a pápa „közvetlen és legfőbb joghatósággal rendelkezik az egész egyház fölött, nemcsak a hit és erkölcs, hanem az egyházfegyelem és egyházvezetés szempontjából is az egész világon”. E hatalom a zsinat határozata értelmében „általános” (azaz nem meghatalmazott) és „közvetlen” (azaz nem másokon keresztül gyakoroltatik). IX. Pius zsinata nyilvánította ki a pápai csalatkozhatatlanságot is (lásd keretes írásunkat).

A dogma kihirdetése sem akadályozta meg, hogy még ugyanabban az évben, 1870. augusztus 19-én az egyesült Olasz Királyság csapatai elfoglalják Rómát. A tévedhetetlenné vált pápa tiltakozásul bezárkózott az Apostoli Palotába, és többé nem volt hajlandó a nyilvánosság előtt mutatkozni, még a célból sem, hogy híveit meg­áldja.

A római kérdés az első világháború után is megoldatlan maradt. 1919-ben a kiadások már jócskán felülhaladták a bevételeket, és a Vatikánnak a pénzügyi tartalékaira kellett hagyatkoznia. XV. Benedek pápa azonban szerencsétlen módon a biztonsági alap nagy részét az Oszmán Birodalom egykor kiválóan jövedelmező kötvényeibe fektette. A végnapjait élő birodalom értékpapírjai azonban hamarosan szinte teljesen elértéktelenedtek. Amikor 1922-ben XI. Pius trónra lépett, a Vatikán évi költségvetése alig egymillió dollárnak megfelelő összegre csökkent. A pápai állam az alkalmazottak bérét is alig tudta kifizetni. Annak érdekében, hogy kiadásait fedezni tudja, az egyház kölcsön felvételére kényszerült, főként német bankoktól.

Az új pápa azonnal napirendre tűzte a „római kérdés” rendezését, és felvetette, hogy a pápaság nem kapott kárpótlást az olasz kormány által lefoglalt javai elveszítéséért. XI. Pius jóvátételi petíciót nyújtott be a parlamenthez, majd Viktor Emánuel királyhoz folyamodott, eredménytelenül.

A megoldást, mint sorozatunk első részében bemutattuk, az Olasz Királyság miniszterelnökével, Benito Mussolinivel kötött konkordátum hozta meg, ami gazdasági téren is hatalmas fordulatot jelentett a pápaság számára.

A megállapodás teljes körű jogi illetékességet biztosított a Vatikán számára Olaszország minden katolikus szervezete fölött. Ezeknek korlátlan ideig tartó adómentességet is nyújtott, valamint felmentette őket az állami számvevőszéki vizsgálatok kötelezettsége alól. A Vatikán a területi szuverenitásért cserébe végleg lemondott az olasz kormány által 1870-ben elfoglalt földekről, és felvette a diplomáciai kapcsolatokat az olasz kormánnyal.
Az egyezmény pénzügyi megállapodásokat tartalmazó, befejező szakasza 1750 millió líra (vagyis akkori árfolyamon 90 millió dollár) készpénzben és államkötvényekben való kiutalásáról rendelkezett, valamint kiterjedt egy nyilvánosságra nem hozott összegű kifizetésre is, amely – a korábbi pápai uradalmak elveszítése miatti kárpótlásul – a pápa saját vagyonát gyarapította. Az olasz kormány ezeken túlmenően az ország összes papjának bérezését is felvállalta.

Bizalmi emberek

XI. Pius a lateráni szerződés aláírása után Szentszéki Különleges Hivatal (Amministrazione Speciale della Santa Sede) néven új pénzügyi szervezetet hozott létre az olasz államtól kapott jóvátétel kezelésére. A testület ügyvezetőjéül Bernardino Nogarát (képünkön), a német Reichsbank átszervezésében hírnevet szerzett gazdasági szakembert nevezte ki, akinek szabad kezet adott a befektetésekre vonatkozó döntések fölött. Nogara – aki egyébként buzgó katolikus volt, naponta misét hallgatott és hetente lelkigyakorlatokon vett részt – ragaszkodott ahhoz, hogy a hivatal ne alkalmazzon papi személyeket, mert attól tartott, hogy miattuk az egyházi érdekek a profitszerzés kerékkötői lehetnek. A Vatikán gazdaságtörténetét feldolgozó A leleplezett Vatikán című könyv – amely a Nemzetközi Könyvfesztiválra új magyar nyelvű kiadásban is megjelenik – szerzője, Paul Williams szerint a Szentszéki Különleges Hivatal egyedüli funkciója az volt, hogy nyereséget termeljen, s ezzel a gazdagság és hatalom pozíciójába emelje vissza az egyházat.

A Különleges Hivatal főhadiszállását a Lateráni Palota negyedik emeletén rendezték be, közel a pápa magánlakosztályához. Működését olyan fontosnak tartották, hogy Nogara volt az egyetlen vatikáni hivatalnok, akinek előzetes bejelentés nélküli szabad bejárása volt a pápához.

Miközben a fejlett országok 1929 végétől a nagy gazdasági válság szorításába kerültek, a Vatikán pénzügyleteit irányító Nogara első lépésként potom pénzért többségi részesedést vásárolt a csődközeli helyzetbe jutott Banca di Romában. Ezt követően sikerült kijárnia Mussolininál, hogy a bankot vonja be az Ipari Újjáépítés Intézetének (Istituto per la Ricostruzione Industriale, IRI) alapítói közé.

Mussolini a fasizmust „nemzeti bázison szervezett, összevont, tekintély­elvű demokráciának” nevezte, amelyben az állam az élet minden – erkölcsi, politikai és gazdasági – vetületét teljes ellenőrzése alatt tartja. „Minden az államon belül, semmi az állam ellenében, semmi az államon kívül” – hirdette a Duce, aki az IRI létrehozásával keresett kiutat az ország lakosságát megnyomorító válságból. Az intézménynek ipari vállalatok feltőkésítése volt a feladata a gazdasági növekedés ösztönzése érdekében: a nagyüzemek megegyezésre jutottak, hogy egy lírát fizetnek a magánszektorból megkeresett minden két líra profit után. A befektetések biztonságát a kormány szavatolta. Ezzel a megállapodással a Banca di Roma devalválódott értékpapírjai visszanyerték eredeti értéküket, és a Vatikán – mint a legnagyobb részvényes – 632 millió dollár összegű vagyonnal gyarapodott.

A Banca di Roma-ügyleten realizált nyereségből Nogara IRI-részvényeket vásárolt a tőzsdén, így a Vatikán 1935-re a részvények többségével az ország állami garanciákkal biztosított tran­zakcióinak legjelentősebb szereplőjévé vált és részvényei sokmilliós hozamot termeltek. A Vatikán tulajdonába jutott egyik vállalat, az Italgas az olasz városok kizárólagos földgázszolgáltatója lett. Egy másik megvásárolt cég, a Società Generale Immobiliare pedig a félsziget egyik legrégibb ingatlankereskedelmi és építőipari vállalata volt. Vatikáni irányítás alatt a cég nemzetközi vállalatbirodalommá fejlődött, mígnem a nyolcvanas években belebukott a Banco Ambrosiano (Szentlélek Bank) botrányos csődjébe.

Nogara a Banca di Roma mellé egy sor közepes és kis forgalmú vidéki bank, köztük a Banca Commerciale Italiana, a Credito Italiano, a Banca Provinciale Lombarda és a Banco Ambrosiano tulajdonjogát is megszerezte a Vatikán részére. Laikus hívők egy bizalmi csoportját választotta ki, hogy a vatikáni pénzzel megerősített bankok és vállalatok vezető testületeibe ültesse őket. Az úgynevezett „fekete nemesség” tagjai (akiket a támogatásukat élvező szentszéki tisztviselők fekete reverendája után jelöltek meg így) olyan arisztokrata családok sarjai voltak, akik az olasz egység megteremtésének éveiben ellenezték, hogy Olaszország magába olvassza a pápai állam területét. Az uomini di fiducia (bizalmi em­berek) kinevezésével Nogara mindegyik vállalatot saját, egyszemélyi irányítása alatt tudhatta, anélkül, hogy neve felbukkant volna a cégjegyzékben. A válságot kihasználva Nogara hatalmas ingatlanokat vásárolt fel Rómában és vidékén. 1935-re az olasz államon kívül a pápa lett a legnagyobb olaszországi földbirtokos.

Az extrabevételeket az adómentességet élvező és a könyvvizsgálatok alól mentesített egyházi társaságokon keresztül svájci bankszámlákra utalta, így a római egyház valós vagyona ettől kezdve csak a pápa és tanácsadóinak bizalmas köre előtt volt ismeretes, bárki más számára csak a találgatások maradtak.

A pápa bankja

A Vatikán számára új bevételi forrást nyitott meg a Német Birodalommal kötött konkordátum is. Az 1933. július 1-jén aláírt szerződés a német katolikusoknak kötelezővé tette az egységes Kirchensteuer (egyházi adó) megfizetését. A korábbi egyházi adóktól eltérően ezt – az állami adók mintájára – a fizetési csekken, a bruttó jövedelem 9 százalékában vonták le. Hosszabb távon a Kirchensteuer még Nogara rendkívüli pénzügyi manővereinél is nagyobb bevételt hoztak a pápaságnak.

Kilenc évvel később Bernardino Nogara új intézmény megalapítását javasolta a birodalmi konkordátumot jegyző, és időközben XII. Pius néven trónra lépett Eugenio Pacellinek. Azzal érvelt, hogy a gazdasági sikerekből származó jövedelmek kezelésére független szervezetet kell létrehozni. Ennek eredményeként 1942. június 27-én létrejött a Vallási Műveletek Intézete (Istituto per le Opere di Religione – IOR, közismert nevén a vatikáni bank). Az IOR alapító okirata szerint az intézmény célja „vallási képviseletek tőkeeszközeinek gondozása és nyilvántartása”. Minden cáfolat ellenére a vatikáni bank nem a Vatikánvárosnak (Stato della Città del Vaticano) alárendelt intézmény. Önálló jogi személyként áll fenn, a Szentszék bármely hivatalához való testületi vagy egyházi kötődés nélkül. A pápa közvetlen felügyelete alá tartozik, és az egyházfő az, aki egyedüli részvényesként birtokolja és ellenőrzi a bankot.
A vatikáni bank különlegessége, hogy más pénzintézetektől eltérően működését sem belső, sem külső könyvvizsgálók nem ellenőrzik, így a vagyonáról még a bíborosi kollégium tagjai is legfeljebb csak becsült adatokkal rendelkeznek. 1996-ban Edmund Szoka bíboros, a Szentszék belső könyvvizsgálója az érdeklődők kérdései nyomán úgy nyilatkozott, hogy nincs felhatalmazása a vatikáni bank ellenőrzésére, és rálátása sincs a bank tevékenységére.
Még sajátosabb, hogy a vatikáni bank tízévenként megsemmisíti az időközben keletkezett összes feljegyzést, így a működésének minden mozzanata titokban marad a köz- és magánérdeklődés előtt. (Ezen szeretnének változtatni az elmúlt években indult európai pénzügyi vizsgálatok, amelyek a pénzmosás, kábítószer-kereskedelem és a terrorizmus elleni harc nevében nagyobb átláthatóságot követelnek a Vatikántól is.)

A vatikáni bankot három különálló igazgatótanács irányítja. Az egyik testület magas rangú bíborosokból, a második kiemelkedő nemzetközi bankárokból, a harmadik pedig a Vatikán pénzügyi tisztviselőiből áll. A bank szabályzatait rögzítő oklevelek a Szentszék irattáraiban vannak elhelyezve, ám ezek az okmányok az önálló állam titkos iratai közé tartoznak, amelyekbe kizárólag a pápa különleges meghatalmazása engedhet betekintést.

Az IOR pénzforgalma és nyeresége nem szerepel a Szentszék évről évre közzétett pénzügyi jelentéseiben. Még vezető vatikáni tisztviselők sem nyerhetnek bepillantást a bank páncéltermeibe. 1967-ben VI. Pál „A Szentszék Gazdasági Ügyeinek Felügyelősége” néven állami számvevőszéket hozott létre a Vatikánban, melynek legfőbb célkitűzése az volt, hogy évenkénti jelentése­ket készítsen az egyház bevételeiről és kiadásairól. A pápa egyik legközelebbi barátját, Egidio Vagnozzi bíborost bízta meg az új hivatal vezetésével. Vagnozzi bíboros viszont azonnal falakba ütközött: megtiltották neki, hogy a vatikáni bank vagyona felől kutasson. Erről ugyanis, mint értesült, egyedül az egyházfő tudhatott. „A KGB, a CIA és az Interpol együttes erőfeszítéseire lenne szükség, hogy akár csak sejtelmünk legyen róla, mennyi pénzről is van szó, és az hol található” – érzékeltette később feladatkörének nehézségeit Vagnozzi bíboros.

A titkosított ügymenet révén az ügyfelek a vatikáni bankban milliókat helyezhetnek el letétbe, amelyek utóbb svájci, titkosított – a számlatulajdonos nevét a banki dokumentációban számmal helyettesítő – bankszámlákon keresztül tűnhetnek el nyomtalanul. A feltételezések szerint így menekíthették ki vagyonukat az úgynevezett „patkányjáratokon” keresztül, vatikáni útlevelekkel a tengerentúlra távozó háborús bűnösök is. Uni Goni argentin történész szerint a menekülteknek vagyonuk 40-50 százalékát kellett felajánlaniuk a mentességet biztosító szentszéki papírokért.

Befektetési láz

A második világháború után a Vatikán tovább erősítette gazdasági befolyását. A miracolo economico, az olasz gazdasági csoda során 1953 és 1958 között a mediterrán ország bruttó nemzeti terméke (GNP) 150 százalékkal, 70 milliárd dollárra növekedett. Az ország 180 banki, biztosítási és hitelintézménye közül több mint 90 állt vatikáni tulajdonban. Ezen érdekeltségek közül a La Centrale volt az egyik legnagyobb, amely mezőgazdasági, vízerőművi, műszaki és bányászati projekteknek nyújtott közép- és hosszú távú hitellehetőségeket. Egy másik, szintén a Vatikán által ellenőrzött vállalat, az Italcementi szolgáltatta az Olaszországban felhasznált cementmennyiség 30 százalékát. Az Italmobiliare pénzintézetnek pedig nyolc bank volt a birtokában, amelyek összesített mérlegfőösszege 512 millió dollárt tett ki. A pénzintézet ezen túlmenően a Banca Provinciale Lombarda és a Credito Commerciale di Cremona fölött is ellenőrzést gyakorolt, amelyek közös tőkeállománya 1,2 milliárd dollárra rúgott.

Ugyanebben az időszakban a Vatikán három nagy bank – a Banca di Roma, a Banca Commerciale Italiana és a Credito Italiano –, valamint hetvenhat kisebb olasz pénzintézet legnagyobb részvényese is lett. Az érintett bankok közül a legnagyobb presztízsű a milánói Banco Ambrosiano volt. A Vatikán ezen kívül két nagyobb, 30 millió dolláros összesített tőkéjű biztosítási társaságot is megszerzett, valamint kilenc kisebbet, összesen 10,7 millió dolláros tőkével.

Az ipari szektorban a Vatikán megtartotta az Italgas fölötti ellenőrzését, amely harmincöt itáliai várost látott el földgázzal. 1968-ra az Italgas évi 680 millió köbméternyi földgázt termelt ki és 59 millió dolláros tőkével rendelkezett. Emellett a több mint 20 millió dollár éves nyereséget termelő Società Finanziaria Telefonica távközlési óriásvállalat, a félsziget legnagyobb telefon- és távirat-szolgáltatója úgyszintén a városállam tulajdonába került.
A Vatikán háború utáni vállalatfelvásárlásainak egyik első gyümölcse a Finsider acélkombinát volt. Ennek leányvállalatai között szerepelt például az Alfa Romeo autóipari vállalat; a Finmeccanica holdingcég – amely harmincöt, különböző gépgyártásra szakosodott leányvállalatot (köztük egy nukleáris fegyveralkatrész gyárat is) egyesített –; a tengeri személyszállításban érdekelt Finmere; a Terni acélgyártó; valamint a nyersvasat, öntöttacélt és csöveket gyártó Italsider. Egy további, felvásárlás útján megszerzett cég volt a Montedison, amely bányászatra, kohászatra, fémgyártásra, gyógyszergyártásra, áramszolgáltatásra és textiliparra szakosodott. 1968-ban a Montedison 854 millió dolláros értékesítésből származó bevételt és 67 millió dolláros nettó nyereséget könyvelt el. Az egyház újabb tulajdonai közül nagy jövedelmet hozó vállalat volt a 90 millió dolláros tőkéjű SNIA Viscosa vezető textilipari holdingcég is a maga 15 millió dolláros éves nyereségével.

A Vatikán hatalmas cégbirodalmába Olaszország-szerte kis- és nagyvállalatok ezrei tartoztak, amelyek selyem- és cérnagyártásra, könyvkiadásra, szőrmékre, idegenforgalomra, sóiparra, elektronikára, készruhákra, gyermekjátékokra, áruházláncokra és számtalan más területre szakosodtak.

Szerzeményei közül némelyik később zavarba ejtő helyzet elé állította a Szentszéket. 1968-ban, amikor VI. Pál kiadta a születésszabályozás kérdéseivel foglalkozó Humanae Vitae kezdetű enciklikáját, a Vatikánnak egy sor gyógyszeripari vállalat volt már a birtokában. Köztük a legjelentősebb a Sereno volt, amely a népszerű Luteolas nevű fogamzásgátló tablettát gyártotta.

A legnagyobb vatikáni érdekeltség azonban mindvégig a Società Generale Immobiliare óriásvállalat, Olaszország legnagyobb építőipari vállalata maradt. Az Immobiliare révén a Vatikán Olaszország legnagyobb kiterjedésű szállodaláncai egy részének – többek között a római Hiltonnak – is tulajdonosa lett. A vállalat azt is lehetővé tette a Vatikán számára, hogy pénzügyi befolyását a nyugati világrész távolabbi területeire is kiterjessze. Az Immobiliare Párizsban irodaépületeket és üzletközpontokat épített a Champs Élysées-n. Kanadában a vállalat tulajdonában áll a montreali Tőzsdepalota – a világ egyik legmagasabb felhőkarcolója –, valamint a Port-Royal torony. Az óriásvállalat Mexikóban a főváros egy teljes peremkerületét – Lomas Verdest – megszerezte, az Egyesült Államokban pedig az öt nagy épületből álló Watergate komplexum – köztük a később hírhedtté vált The Watergate Hotel – birtokosa lett Washingtonban. Ezen felül pedig több szálloda és irodaépület is az egyház tulajdonában állt New Yorkban, valamint egy 310 ezer négyszögöles lakópark a New York állambeli Oyster Bay-ben és a sort hosszan lehetne folytatni.

A „boldog békeéveknek” azonban 1968-ban hirtelen végeszakadt.

-------------------------------------------------------------------------------------------
http://atv.hu/cikk/20130302_a_legkisebb_nagyhatalom_a_vatikan_tortenete_3_resz

-------------------------------------------------------------------------------------------

A Vatikán története (4. rész)


2013.03.08.

A tizenkilenc évi uralkodás után 1958. október 9-én elhunyt XII. Pius utolsó útjáról a L’Osservatore Romano úgy emlékezett meg, mint amely „a legnagyobb temetés volt Róma hosszú történelmében, amely felülhaladta még Julius Caesarét is”. Utódja, XXIII. János megnyitotta a Vatikánt a reformok és a baloldallal való párbeszéd felé. A II. vatikáni zsinat döntései azóta is a választóvonalat jelentik a katolikus egyház konzervatív és reformer irányzatai között.

XII. Pius utódjaként sokan a fiatal, ötvenkét éves Giuseppe Siri bíborost várták, aki keményvonalas antikommunistaként és megalkuvást nem ismerő konzervatívként folytathatta volna elődje irányvonalát. Nem így történt, és az 1958-as konklávé fordulatot hozott a pápaság modernkori történetében. Maga a pápaválasztás is különös módon zajlott. Az AP hírügy­nökség római tudósítója október 26-án, a konklávé második napján arról számolt be, hogy a Szent Péter teret betöltő kétszázezer zarándok és turista ujjongás­ban tört ki, amikor meglátta a Sixtus-kápolna kéményéből felszálló fehér füstöt.

Az örvendetes eseményről a Vatikáni Rádió is beszámolt. „Fehér füst szállt föl – közölte a riporter. – Semmi kétség sincs tehát: megválasztották az új pápát.” A palotaőrségnek és a svájci gárdának riadókészültséget rendeltek el. A testőröket gyülekezőre rendelték a laktanyából, majd arra kaptak parancsot, hogy vonuljanak a Szent Péter-bazilikába az egyházfő nevének kihirdetésére. Ezrek sereglettek az apostoli palota ablakai alá, várva, hogy az új pápa megjelenjen és áldásában részesítse híveit.
Az új pápa viszont késett az áldással, ezért a tömeg kezdett elbizonytalanodni, hogy nem is fehér, hanem inkább szürkésfekete füstöt látott. Estére a Vatikáni Rádió is helyesbített: bejelentették, hogy továbbra sincs eredmény és a konklávé másnap délelőtt tíz órakor folytatódik. A hírügynökségek a félreértést a hagyományos füstjelzés téves értelmezésének tulajdonították. Végül további két nap telt el, míg megszületett a hivatalos bejelentés arról, hogy meglepetésre Angelo Roncalli velencei pátriárkát választották meg a bíborosok. XXIII. János a pápai palota erkélyéről köszöntötte a hívőket, de a szokásoktól eltérően nem zárta le a konklávét, hanem azt kérte a bíborosoktól, hogy egy további napra maradjanak együtt, a külvilágtól elzárva. A tanácskozás témáját nem hozták nyilvánosságra.

Pápa, nem pápa

Már a pápaválasztás utáni napokban felröppent a hír, hogy a pápaválasztás a hivatalos bejelentéstől eltérően zajlott. Paul Williams volt FBI-szakértő A leleplezett Vatikán című könyvében a római amerikai nagykövetség titkosított táviratára hivatkozva azt állítja, hogy október 26-án, a harmadik szavazáson Giuseppe Siri bíboros elnyerte a szükséges mennyiségű szavazatot. A voksolást megismételték, és Siri a negyedik fordulóban is győzött. Ezt követően XVII. Gergely néven pápává is választották. Állítólag ezt jelezték a kápolna kéményéből felcsapó fehér füstpamacsok, de a bejelentés mégis elmaradt. Williams szerint a francia bíborosok kérték az eredmény semmissé tételét, mondván, a nyíltan antikommunista Siri megválasztása a hívők elleni üldöztetésekhez és újabb főpapok letartóztatásához vezethetne a kommunista blokk országaiban. (A konklávén két kelet-európai bíboros nem vehetett részt: Mindszenty József hercegprímás 1956 novemberében a szovjet megszállás elől a budapesti amerikai nagykövetségen keresett menedéket, míg Aloysius Stepinac zágrábi érseket a Tito-rezsim tartotta házi őrizetben.) Siri elfogadta a döntést és visszalépett. A konklávé titkát – ha volt ilyen – 1989-ben bekövetkezett haláláig megőrizte, és soha nem kérdőjelezte meg az 1958 után megválasztott pápák legitimitását.
Az amerikai szerző szerint a bíborosok ezt követően megegyeztek, hogy a helyzet megoldására az idős Federico Tedeschini bíboros személyében választanak „átmeneti pápát”, Tedeschini azonban túlságosan beteg volt, hogy elfogadja a felkérést. Végül a szavazások harmadik napján Roncalli megkapta a kellő támogatást, és XXIII. János néven a pápai trónra lépett. Néhány radikális katolikus csoport azonban nem fogadta el az eredményt, és bejelentette, hogy a pápai hivatalt betöltetlennek tekinti, és szakít „XXIII. János ellenpápával”. Más irányzatok – például az ultrakonzervatív Szent X. Piusz Papi Testvérület (lásd keretes írásunkat) – a XXIII. János által összehívott második vatikáni zsinat után vetették fel azt, hogy a jelentős reformokat kezdeményező pápa megválasztása nem szabályosan történt.

 

A földműves családból származó Roncalli valóban jó kapcsolatokat ápolt a nyugat-európai baloldallal. Pappá szentelése után 1918-ban kinevezték egyháztörténet-oktatónak a Lateráni Pápai Egyetemen. A kommunistákkal való rokonszenvezése és modernista nézetei – mint például a katolikusok és nem katolikusok közötti „vegyes házasságok” pártolása – miatt azonban eltiltották a katedrától. A baloldali vonzalmai miatt „vörös papnak” elnevezett Roncalli azonban sikeres diplomáciai karriert kezdett. A II. világháború után pápai nunciusként Párizsba küldték, ahol szoros barátságba került Maurice Thorezzel, a Francia Kommunista Párt elnökével és Édouard Herriot-val, a Radikális Párt vezetőjével. Thorez a Kremlbe küldött jelentéseiben pozitív jellemzést adott a pápai nunciusról. „Roncalli kiváló prelátus – írta a szovjet tisztviselőknek –, jobban átlátja a marxizmust, mint maguk a marxisták, és ha a Kommunista Párt nem a militáns ateizmus programját támogatná, ő lehetne a legjobb ’keresztény elvtárs’ a római katolikus egyházban.”
1948-ban, amikor XII. Pius megfenyegette a kommunistabarát egyházi méltóságokat, Roncalli – aki ekkor a Vatikán első állandó ENSZ-megfigyelője volt – már közeli kapcsolatba került Palmiro Togliattival és az Olasz Kommunista Párt más tagjaival. Amikor XII. Pius 1954-ben elítélte és általános tilalommal sújtotta a „munkáspapokat”, Roncalli magánkihallgatáson tiltakozott az egyházfőnél, majd pedig arra bátorította a kommunizmust pártoló papokat, hogy maradjanak meg politikai tevékenységükben, de „ne vállalják fel túl nyíltan” baloldali irányultságukat. Togliatti arról tájékoztatta a szovjet pártvezetőket, hogy Roncalli „ideális ember” lenne arra, hogy az egyház és a kommunizmus között „munkameg­egyezés” alakulhasson ki.
Roncalli az FBI és a CIA figyelmét sem kerülte el. A hírszerző ügynökségek vaskos dossziékat állítottak össze a személyi adatairól és tevékenységéről, ahogy más vatikáni „karrieristákról” is, köztük későbbi utódjáról, Giovanni Battista Montini bíborosról, aki VI. Pál néven követte a pápai trónon.
John Foster Dulles amerikai külügyminiszter és Allen Dulles CIA-igazgató felkérésére Francis Spellman bíboros, New York-i érsek találkozott XII. Piusszal, hogy bizalmas információkat „szivárogtasson ki”, és kérje a Vatikántól Roncalli „tapintatos és diplomatikus” eltávolítását. XII. Pius eleget tett a kérésnek: Roncallit a bíborosi kollégiumba emelte és a velencei patriarchátushoz helyezte át, hogy a hetvenkét éves püspök élete hátralévő éveiben „pasztorációs munkával” foglalja el magát. Roncalli maga sem számított másra: amikor az 1958-as konklávéra elutazott, menettérti vonatjegyet váltott Velencéből Rómába. A visszaútra azonban nem került sor, mert pápaként a Vatikánban kellett maradnia.
XXIII. János pápa első hivatali lépéseként bíborossá avatta a szintén „megújító”, és ezért Észak-Itáliába száműzött Giovanni Battista Montini érseket. A következő körben további huszonhárom bíborosi pozíciót kreált, hogy az „ultráknak” (ahogy ő nevezte a régi gárdát) esélyük se legyen a Vatikán fölötti ellenőrzés visszaszerzésére. Az általa kinevezett bíborosok közül többen baloldaliságukról voltak ismertek, sokuk pedig a harmadik világ országaiból származott.

Reformzsinat

Az új pápa 1961 májusában kiadta Mater et Magistra című enciklikáját, amely XIII. Leó pápaságától a hidegháborúig áttekintette a katolikus társadalmi tanítás fejlődését. A pápai tanítás amellett érvelt, hogy az egyháznak a társadalmi változás és a gazdasági reform élcsapatának kell lennie. A tradicionalistákat azzal is sokkolta, hogy lándzsát tört a „szocializáció” folyamata mellett, és az osztálykülönbségek ledöntésére, igazságos vagyonelosztásra, valamint a szegénység felszámolására szólított fel. (Egy kritikus szerint a körlevél egy katolikus Kommunista Kiáltvánnyal ért fel.) 1963-ben XXIII. János újabb enciklikát bocsátott ki Pacem in Terris címmel, amely a katolikusok és a kommunisták közötti viszony rendezéséért szállt síkra, miközben a marxista dialektikát a keresztény tanokhoz próbálta idomítani. A körlevél szellemében a pápa a Vatikánba invitálta Nyikita Hruscsovot, és magánkihallgatáson fogadott több szovjet tisztviselőt is, köztük az Izvesztyija főszerkesztőjét. Ezek a lépések mélyreható fordulatot hoztak, például Latin-Amerikában is, ahol a kereszténység és a marxizmus fúziójából létrejött a felszabadítási teológia, amely az Egyesült Államoktól délre mindenütt veszélybe sodorta a társadalmi rendet.
Az egyházfő legnagyobb jelentőségű döntése azonban a második vatikáni zsinat 1962. október 11-ei összehívása volt a római Szent Péter-bazilikában. A gyűlésen a katolikus egyház mintegy kétezerötszáz püspöke vett részt a világ minden tájáról. A zsinat célja a katolikus egyház belső életének megújítása, az ökumenizmus kezdeményezése az elszakadt „keresztény testvérek felé”, valamint a modern világgal folytatott párbeszéd volt. Bár a betegeskedő pápa hamarosan elhunyt, az 1965-ig tartó zsinat fordulatot hozott a pápaság történetében.

 

------------------------------------------------------------------------------------------

http://hetek.hu/hit_es_ertekek/201303/felszallt_a_szurke_fust

 

------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

A II. vatikáni zsinat a Bibliáról

A katolikus egyház és a Szentírás viszonyában az 1962–1965 között ülésező II. vatikáni egyetemes zsinat fordulópontot jelentett. Ekkortól tett nagy hangsúlyt a pápaság a Bibliához való pozitív viszony kommunikálására. A zsinat Dei verbum (Az Isten szava) című dogmatikai határozatának állítása szerint a katolikus egyház „az isteni írásokat a szent hagyományokkal együtt mindig hite legfőbb szabályának tartotta és tartja”. A határozat rögzíti, hogy „a Szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést és magát a keresztény vallást is”. Hangsúlyozza, hogy az Isten igéje „az Egyháznak támasz és életerő, az Egyház gyermekei hitének erő, lelkének táplálék, lelki életének tiszta és el nem apadó forrása”. A zsinati dokumentum a Szentírás buzgó, szakadatlan olvasására szólított fel: „elsősorban Krisztus papjainak, és a többieknek, akik mint diakónusok vagy hitoktatók törvényesen látják el az ige szolgálatát, szakadatlan buzgó olvasással kell csüggeniük a szent iratokon... Ugyanilyen nyomatékosan buzdítja és sürgeti a szent zsinat az összes Krisztus-hívőket, főleg a szerzeteseket, hogy a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg Jézus Krisztus fenséges ismeretét”. A II. vatikáni zsinat óta eltelt évtizedek során több más hasonló hangvételű pápai megnyilatkozás is napvilágot látott. Legutóbb tavaly adott ki XVI. Benedek pápa egy terjedelmes, több mint száznegyven oldalas „apostoli buzdítást” Verbum Domini (Az Úr Szava) címmel. A pápai irat meg­erősíti a vatikáni zsinat Dei verbum határozata melletti elkötelezettségét, és hangsúlyozza „a Szentírással való személyes kapcsolat” fontosságát. Alapvető feladatként határozza meg azt, hogy „a Szentírás ne maradjon valami régi Szó, hanem élő és aktuális szó legyen”. Felszólít mindenkit, hogy „egyre inkább szeressük Isten Szavát”.

A szakadárok

 


2009 januárjában, a „keresztény egységhéten” XVI. Benedek feloldotta az ultrakonzervatív Szent X. Piusz Papi Testvérület (Fraternitas Sacerdotalis Sancti Pii X – FSSPX) négy püspökének kiközösítését. Az egyházfő döntését akkor és azóta is sokan bírálták, mert az egyik rehabilitált püspök egy interjúban holokauszt-tagadó kijelentéseket tett.
A kiközösítés több mint húsz évvel ezelőtt, 1988-ban lépett életbe, egy nappal azt követően, hogy a II. vatikáni zsinat reformjait ellenző Marcel Lefebvre érsek Róma engedélye nélkül felszentelte két francia, egy brit és egy argentin püspökét. Lefebvre és az általa vezetett Szent X. Piusz Papi Testvérület (a szervezet az archaikus névhasználattal is jelzi a tradíciók iránti vonzalmát) a nyolcvanas évek végén hosszas tárgyalásokat folytatott a Joseph Ratzinger által vezetett Hittani Kongregációval.
1988-ban az utolsó pillanatban meghiúsult a „tridentista” csoport és a Szentszék megállapodása, ezért Lefebvre érsek a szervezet folytonosságának biztosítása érdekében, önhatalmúlag elhatározta, hogy saját püspököket szentel fel. Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció vezetője az utolsó pillanatig hiába próbálta visszatartani; mondván, a pápai engedély nélkül végzett püspökszentelés a gyakorlatban egyházszakadást jelent, aminek kánonjogi következménye az automatikus kiközösítés, ami a szentelőt és a felszentelt püspököket egyaránt sújtja. A kiközösítés tényét II. János Pál pápa az 1988. július 2-án kelt Ecclesia Dei kezdetű apostoli levelében rögzítette.
2009-ben ezt a kiközösítést szüntette meg a Szentszék, az egyedüli egyházi hatóság, amelynek az ilyen esetekben hatalma van. A gesztust XVI. Benedek a II. vatikáni zsinat összehívásának ötvenedik évfordulójára időzítette, nem véletlenül: a Lefebvre-féle szakadás elsősorban a II. vatikáni zsinat értelmezésének kérdésével áll összefüggésben. Jóllehet maga a szakadár érsek (aki 1991-ben elhunyt) a zsinat dokumentumait aláírta, ezt követően a liturgikus reform és a „zsinat szelleme” kapcsán összeütközésbe került a Szentszékkel. Lefebvre és követői ugyanis a reformált liturgiát nem voltak hajlandók elfogadni, de az ökumenizmus és a vallásszabadság kérdésében is eltérő véleményen voltak – s jórészt vannak még ma is.
XVI. Benedek kezdettől fogva egyértelművé tette, hogy szándékában áll visszafogadni a csoportot az egyház kebelére. Beiktatása után alig néhány hónappal, 2005 nyarán már kihallgatáson fogadta Bernard Fellayt, az FSSPX elöljáróját. Ezt követően egy 2007-es apostoli levelében pedig nagyobb szabadságot adott az úgynevezett „tridenti mise” végzéséhez, amely a római katolikus egyházban a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja előtt általánosan érvényben volt (s amely egyébként teljes egészében latin nyelven folyik, az olvasmányok kivételével, amelyek népnyelven is elhangozhatnak). E dokumentumban is kiemelte az „egyházon belüli kiengesztelődés” fontosságát, és rámutatott: korábban az a vélekedés uralkodott az egyházban, hogy a tridenti liturgia iránti vonzalom eltűnik majd azzal az idősebb generációval együtt, amely még ebben a vallásgyakor­latban nőtt fel – ám ezzel szemben „a fiatalok is felfedezték maguknak, meg­érezték a benne rejlő vonzerőt”.
A pápa gesztusa természetesen főként az elszakadottaknak szól. „A hagyományokhoz ragaszkodó katolikusoknak immár nem kell alap­talanul megbélyegzetten élniük, csak azért, mert megőrizték atyáik hitét” – értékelte a döntést Fellay püspök körlevelében. Katolikus elemzők szerint az egyházfői rehabilitáció emellett a többi keresztény felekezetnek szól, és tanúsítja a pápa egységtörekvési szándékainak komolyságát.
A „tridentista” püspökök visszafogadása azonban azóta is vita­téma, mert egyikük, az angol Richard Williamson ellen eljárás indult Németországban, ahol a holokauszt-tagadás bűncselekménynek minősül. A püspök egy televíziós interjúban többek között azt állította, hogy szerinte: „200-300 ezer zsidó halt meg a náci koncentrációs táborokban, de egyikük sem gázkamrákban.” Más alkalommal azt mondta, hogy az egyházon belüli reformokat a „szabadkőművesek és a zsidók” szorgalmaz­zák, akik „meg akarják rontani” a kereszténységet. Williamsont – aki nem volt hajlandó nyilvánosan visszavonni állításait –, a regensburgi bíróság 2010-ben elítélte és tízezer euró pénzbírsággal sújtotta. A püspök fellebbezett és a másodfokú bíróság 2012 februárjában megsemmisítette az elmarasztaló ítéletet a vád pontatlanságaira hivatkozva. Ennek ellenére 2012 októberében a püspököt kizárta az FSSPX, igaz, nem az antiszemita nézetei, hanem elöljáróival szembeni sorozatos engedetlensége miatt.
Zsidó jogvédő szervezetek figyelmeztettek, hogy a rehabilitáció súlyosan meg­nehezíti a katolikus–zsidó párbe­szédet. „Nem hinném, hogy ezek után minden mehetne tovább a megszokott kerékvágásban” – vélekedett David Rosen rabbi, a jeruzsálemi központú Amerikai Zsidó Bizottság vallásközi kapcsolatokért felelős vezetője, aki korábban rendszeresen tárgyalt a Szentszékkel. Rosen egyben felszólította a pápát, hogy „világosan határolódjon el” a holokauszt-tagadóktól. Elie Wiesel Nobel-díjas író szerint elképzelhetetlen, hogy a Vatikán ne tudott volna a püspök múltjáról és nézeteiről.
A tiltakozásokra Federico Lombardi vatikáni szóvivő válaszolt. Mint mondta, Williamson püspök kijelentéseire ugyan nincs mentség, de azok csupán a püspök személyes meggyőződését tükrözik. XVI. Benedek pedig többször is kifejezte, hogy „teljes mértékben és megkérdőjelezhetetlenül” szolidáris a zsidósággal. (Benke László)

 






Címkék: vatikán

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Huszákné Vigh Gabriella írta 12 órája a(z) Karácsony Rómában fórumtémában:

Roma, i divi del cinema nelle nuove luminarie natalizie ...

Huszákné Vigh Gabriella írta 12 órája a(z) Paloták fórumtémában:

2. Il Narciso attributo a Caravaggio (da altri allo ...

Huszákné Vigh Gabriella írta 12 órája a(z) Paloták fórumtémában:

Palazzo Barberini, il super museo di Roma ora ha 42...

Huszákné Vigh Gabriella írta 1 napja a(z) Paloták fórumtémában:

Nel nostro museo ti sentirai come a casa... se non ci credi ...

Huszákné Vigh Gabriella írta 1 napja a(z) Paloták fórumtémában:

Come era la vita di una nobile famiglia romana nel...

Huszákné Vigh Gabriella írta 1 napja a(z) Paloták fórumtémában:

Odore di caffè, musica di sottofondo, risate e...

Huszákné Vigh Gabriella írta 1 napja a(z) Paloták fórumtémában:

Paesaggi marini, velieri all’orizzonte e pescatori ...

Huszákné Vigh Gabriella írta 1 napja a(z) Paloták fórumtémában:

Quando la luce entra attraverso le finestre che si affacciano...

Huszákné Vigh Gabriella írta 1 napja a(z) Paloták fórumtémában:

L’azzurro in tutte le sue sfumature ed una cascata di ...

Huszákné Vigh Gabriella írta 1 napja a(z) Paloták fórumtémában:

Il matrimonio era un avvenimento che poteva ...

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu