2019.03.31.
Nagyon boldog 80. születésnapot kívánunk Terence Hillnek! Isten éltesse sokáig!
Számtalan jókívánságot kapott szinte semmit sem öregedő népszerű kedvencünk, ebben a videóban köszöni meg boldogan, és viccesen a rajongóknak a jókívánságokat:
https://www.facebook.com/terencehillofficial/videos/634662206970167/

Noha a mozivásznon főként vidám és jóságos pofonosztóként lett ismert, az 1929. március 29.-én, német anyától és olasz apától született Mario Girottinak – azaz, művésznevén Terence Hillnek – minimum három színészi korszaka (nem feltétlenül kronológiai sorrend szerint), és ezekhez tartozó (nem feltétlenül elkülönülő) színészi személyisége van. Leegyszerűsítve: az ötvenes évektől kezdődött az útkereső Girotti-időszak, majd 1967-ben, egy véletlennek köszönhetően megszületett Terence Hill. De utóbbi színészi korszak és személyiség is legalább kétfelé bontható, minimum kétféle megközelítésben. A másfél tucat filmet eredményező Bud Spencer-Terence Hill együttműködés a véresen komoly italowesternek (Cat Stevens-Hutch Bessy trilógia) felől haladt a kacagtatóan könnyed (de morális alapértékeket világgá kürtölő) darabok felé. Míg Bud Spencer nélkül Terence Hill egyaránt játszotta a tőle "megszokott" keménykötésű, csibészes mosolyú igazságtevőt, és keresett "komolyabb" kihívásokat, legyen szó westernről (Viva Django, A szél dühe), idegenlégiós kalandfilmről (Menni vagy meghalni) vagy akár horrorról (ORG).

https://www.origo.hu/filmklub/20190328-terence-hill-80-eves.html
https://www.facebook.com/TrastevereApp/photos/a.10151266544031198/10156155761261198/?type=3&theater

Mario Girotti már gyerekkorában színésznek készült, tizenkét éves volt, amikor Dino Risi egy ifjúsági úszóversenyen felfedezte és szerepet ajánlott neki a Vakáció a gengszterrel című komédiában. Ettől kezdve folyamatosan kapta a kisebb-nagyobb (de inkább kisebb) szerepeket, több mint másfél tucatot, mire egy másik olasz rendezőlegenda rábízta az első igazán komoly feladatot, Cavriaghi gróf szerepét A párduc-ban (1963).

A szárnypróbálgatás időszakának legfontosabb állomása volt a cannes-i fődíjas Lampedusa-feldolgozás, és Girotti karrierje alakulhatott volna úgy is, hogy sikerrel tör be az olasz/európai szerzői film világába (Visconti korábban egy másik Girottit, a csupán névrokon Massimót is pártfogásába vette), de más utat választott.
Második hazájába, Németországba utazott (1942 és 1945 között a szüleivel Lommatzsch községben élt, a Drezda-közeli településen vészelték át a város bombázását; a faluban ma strand viseli a nevét), ahol főleg Winnetou-filmekben játszott (ezek közül is Az olajherceg-ben tűnt ki), és lassan rátalált karrierje egyik legfontosabb műfajára: a westernre. Amikor 1967-ben visszatért Olaszországba, mégis egy másik, tipikusan olasz szubzsánerben, a fiatalokat megcélzó, rendre a szülők konformizmusát kritizáló zenés vígjátékban, a musicarellóban próbálta ki magát (La feldmarescialla, Mindhalálig Rock and Roll és a westernnel kacérkodó Rita, a vadnyugat réme).
Ugyanebben az évben, egy véletlennek köszönhetően, megszületett Terence Hill. A kutya, a macska és a róka munkacímű italowestern eredeti főszereplője, Pietro Martellanza (Peter Martell) megsérült, és a producerek gyorsan kerestek valakit a helyére. A forgatás után aztán a nemzetközi forgalmazás megkönnyítése miatt arra kérték Girottit, vegyen fel angolosan csengő nevet. Elé tettek egy húsz nevet tartalmazó listát, amiből a Terence Hillt választotta ki, mivel a Hill tartalmazta édesanyja nevének (Hildegard) első három betűjét. A Giuseppe Colizzi rendezte film végül Isten megbocsát, én nem! címen lett ismert, s nyitotta meg a Cat Stevens-Hutch Bessy trilógiát (a másik két rész: A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú és Akik csizmában halnak meg), illetve indította el Bud Spencer (Carlo Pedersoli) és Terence Hill közel 20 filmre kiterjedő együttműködését.

Bár korábban már szerepeltek közös filmben, és a szintén a római Lazionál sportoló Girotti áhítattal figyelte a nála 10 évvel idősebb, többszörös olasz bajnok úszó, pólós Carlo Pedersolit, ez az 1967-es forgatás adott lehetőséget arra, hogy a két színész megismerje egymást: az 1959-es Hannibál-ban nem volt közös jelenetük, és nem edzettek együtt. 1967-ben kialakult párosuk viszont méltán említhető olyan nagy nevettető duókkal egy lapon, mint Stan és Pan (Stan Laurel és Oliver Hardy), Abbott és Costello, Dean Martin és Jerry Lewis vagy Richard Pryor és Gene Wilder. Igaz, a Cat Stevens-Hutch Bessy trilógia esetében még szó sincs nevettetésről. Ez a három film ugyanis hamisítatlan italowestern, tobzódik a véres erőszakban. Ugyanakkor az alműfaj egyik fontos eszköze az irónia, és a két karakter kontrasztja már ezekben is felvillantja a humor lehetőségét (nem véletlen, hogy az Isten megbocsát, én nem!-ből Németországban a durvább jelenetek kivágásával és a párbeszédek humorosra vett szinkronjával egy komikus változatot készítettek Zwei vom Affen gebissen [Ketten, akiket a majom megharapott] címmel).
De az már az E. B. Clutcherként is ismert, operatőrből rendezővé avanzsált Enzo Barboni ötlete volt, hogy a Bud Spencer-Terence Hill kettősből vicces, kontrasztokra és komplementerekre kihegyezett párost faragjon. Barboni (aki korábban Terence Hillt olyan filmekben fotografálta, mint a Mindhalálig Rock and Roll, a Rita, a vadnyugat réme és a Viva Django) a hatvanas évek végén úgy érezte, hogy a két Sergio (Leone és Corbucci) szinte már mindent megcsinált az italowesternen belül, így a szubzsánert csak egyféleképp lehet "megújítani": ha több humort és kevesebb vért adagol. Az ördög jobb és bal keze (1970) és Az ördög jobb és bal keze 2. (1971) nem csupán az olasz western-vígjáték legjobbjai, de ezekben alakult ki a Spencer-Hill duóra a későbbiekben is jellemző jellegzetes játékstílus, az általuk megformált figurák jól körülírható (és az elkövetkező filmekben rendre visszatérő) jellemvonásai, valamint további közös filmjeiknek egyik legfontosabb eszköze: a bunyó, azaz a konfliktusok inkább komikusnak, mint erőszakosnak ható, vér nélküli verekedéssel való megoldása (az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezeknek legfontosabb "technikai" elemei már első közös filmjükben megjelentek).
A hetvenes évektől kezdve a Spencer-Hill filmek tulajdonképpen az "erőszakkal a békéért" paradoxonjának leghumorosabb mozgóképes feloldásai. S bár lassacskán eltávolodtak a vadnyugati témáktól, "amerikaias" buddy filmjeikben leginkább a western-vígjáték keretei között kidolgozott sémákat követik, vadnyugati személyiségüket helyezik más – többnyire modern – környezetbe (utolsó közös filmjük, az 1994-es Bunyó karácsonyig western-vígjáték).

Közös filmjeik (és az általuk megformált figurák) karakteres hasonlósága, a végkifejlet (megnyugtató) kiszámíthatósága ugyanakkor nem feltétlenül eredményezi azt a nézői érzetet, hogy a Spencer-Hill opusok egy kaptafára készültek volna. Legalábbis az olyan filmjeik esetében, mint a Különben dühbe jövünk (1974), a Bűnvadászok (1977), a (csak a magyar "címferdítésben" folytatást sejtető) ...és megint dühbe jövünk (1978) vagy a Kincs, ami nincs (1981).
Filmjeik népszerűségének titka rendkívül egyszerű: a jó győz, a gonosz elbukik. Ráadásul úgy, hogy nem is a hatalmas pofonok, sokkal inkább azok kivitelezése, a humor semmisíti meg. Súlyosabb ez a fizikai vereségnél: a gúnyos megaláztatás teszi mindenki számára nyilvánvalóvá erkölcsi gyengeségét.

A széles körű azonosulás okán általában hétköznapi hátterű Spencer-Hill páros ellenfelei rendre másokat kizsákmányoló kiskirályok. Mindeközben a két hős is folyamatosan összeakasztja a bajszát: a ravasz és fürge kicsi a történet kezdetétől bosszantja a lomha észjárású, de hihetetlen erejű nagyot. Aztán általában kiderül, a sok fricskának távolabbi célja van: a behemótot fel kell dühíteni, hogy a gonosznak rontson. Az egész mindig népmesei: a macska meg a kutya együtt győzi le a rókát.
Terence Hill "Bud Spencer nélküli" filmográfiájában is a vígjáték foglalja el a központi helyet, s ezekben az általa életre keltett hősök is rendre a jóképű, keményöklű, jószívű és vidám karakternek a variációi. Egy-két kivétellel. Az ördög jobb és bal keze "receptjének" kiötléséig ugyanis két, erőszakos kivétel is akad pályáján: a Viva Django (1968) és A szél dühe (1970). Utóbbi az említésre méltó, mivel a Django-film gyenge utánzata Sergio Corbucci 1966-os kultfilmjének. A Mario Camus által rendezett A szél dühé-ben Terence Hill mindenre elszánt bérgyilkost alakít, aki bosszúhadjáratba kezd, miután öccsét (és egyben társát) a megbízójuk dollár helyett ólommal fizeti ki. Nem ez az egyetlen vérben tocsogó film Terence Hill pályáján, de az egyetlen, amelyben nyílt színen szeretkezik, és amelyben az általa megformált pisztolyhős élete úgy ér véget, ahogy az a Vadnyugaton általában szokott.
Később szintén alakított a közkedvelt "Hill-személyiségtől" kisebb-nagyobb mértékben eltérő figurákat. Az idegenlégiós kalandfilm Menni vagy meghalni-ban (1977) őszinte átéléssel alakítja a kasszafúróból a légióba menekülő harcos-szerelmes hőst, helyenként ismét felvillantva azt a színészi sokoldalúságot, ami miatt Visconti felfigyelt rá (mintegy bizonyítva, hogy minden adottsága megvolt ahhoz, hogy komoly filmek komoly színésze legyen). Filmográfiájának legszokatlanabb és sok szempontból legizgalmasabb darabja a részben általa finanszírozott és az argentin Fernando Birri rendezte ORG (1979). A különös cím egyaránt utal az organizmusra, az orgazmusra és az orgiára – Birri monumentális, több mint 3 órás, 26 ezer beállításból álló filozofikus "társadalmi horrort" forgatott.

A filmet 1979-ben a velencei filmfesztiválon mutatták be, de több mint 10 évig (1967 és 1978 között) készült. A világégés utáni "történetben" egy fehér férfi (Hill), egy fekete másik (Isaak Twen Obu) és egy fehér nő (Lidija Juraçik) szerelmi háromszöge bontakozik ki a lélek, a test és az elme komplexitásában. Kiindulópontja a Thomas Mannt is megihlető ősi, hindu legenda (Az elcserélt fejek), amelynek központi kérdése az, lehetséges-e a fizikai és spirituális teljesség a szerelemben. Az egyik férfiban a szellemi és lelki, a másikban a fizikai adottságok a vonzók a nő számára mindez egyszerre adott. Amikor a két versengő férfi öngyilkos lesz, a nőnek lehetősége adódik, hogy feltámassza őket. Levágott fejeiket azonban (részben ösztönösen, részben zavarodottsága miatt) összecseréli. Az ORG mindenképp a legelgondolkodtatóbb film Terence Hill pályáján, sajátos filozófiai összegzése és kritikája a polgári társadalmak hatvanas-hetvenes évekbeli átrendeződésének.
Nem mellőzi a filozófiát a szintén történeti változásokról szóló Nevem: Senki (1973) sem. Ez Hill legjobb westernje, egyúttal pályafutásának személyes kedvence, nem véletlenül. A Sergio Leone ötletéből készült Tonino Valerii (és részben Leone) által rendezett Nevem: Senki három westernmegközelítést hoz közös nevezőre: a 19. század legvégén játszódó történetben a régi világot képviselő párbajhős Jack Beauregard (Henry Fonda) adja át a terepet a fiatal, pimasz, a régi világra áhítattal tekintő, de a konfliktusokat új módszerekkel megoldó kalandor Senkinek (Hill). A régi hollywoodi western kerül összeütközésbe az italowesternnel, és az azt felhabosító western-vígjátékkal – de ez az összeütközés nem törvényszerűen jelenti egyik győzelmét a többi felett. A két főszereplő (már csak filmográfiájuk miatt is) egyszerre képvisel két-két westernvilágot. A Ford-filmek hőse és a Volt egyszer egy Vadnyugat gonoszaként Henry Fonda meghasonlott karakterében ott az ó-hollywoodi western és az azt megújító italowestern, míg Terence Hill Senkije egyaránt magában hordozza a marcona italowestern és a western-vígjáték hőseinek jellemvonásait (miközben a Senki név utalás is Clint Eastwood "Man with no Name" hősére, Leone Dollár-filmjeiből).

A Nevem: Senki sok szempontból Leone világlátását követi, műfaj-filozófia szempontjából továbbgondolása a Volt egyszer egy Vadnyugat-nak (ez a gondolati visszautalás Ennio Morricone zenéjében is hangsúlyosan tetten érhető, miközben Morricone parodizálja is saját westernmuzsikáit). A film a régi világ elmúlásáról szól, a régi értékek átmentésének reményében – egyaránt érintve a valóságos világot és a western zsánerét (a műfaj szempontjából: az amerikai western a hatvanas években az olasz rendezők filmjeiben újult meg, majd az évtized végén az italowestern a komikum által kapott új lendületet).
Mostantól te léptél az én helyembe, és ezzel véget értek a vidám, gondtalan napok. De egyvalamit még megtehetsz. Őrizd a régi értékeket, és próbáld meg felrázni az én korosztályomat. Az eredmény szempontjából mindegy, hogy ezt a magad mulatságos módján teszed, vagy másképp
– írja az Európába igyekvő, kiöregedett párbajhős a nyergét, mint angyalszárnyat a hátán cipelő Senkinek (aki közben azért ellop egy almát egy gyerektől).
Terence Hill őrizte a régi értékeket, felrázta nézőit, általában a humor segítségével. És nem csak színészként. A Don Camilló-val 1984-ben rendezőként is kipróbálta magát (a Giovannino Guareschi által kreált, a mozivásznon az ötvenes-hatvanas években Fernandel által népszerűvé tett pap szerepe jól állt Hillnek is, így egy hasonló tévésorozatban vitte tovább). Hódolt képregényszeretetének a Lucky Luke (1991) megrendezésével és eljátszásával, utolsó közös filmjét Bud Spencerrel (Bunyó karácsonyig) szintén ő dirigálta. Legutóbbi rendezését pedig 2016-ban meghalt színészbarátja emlékének ajánlotta. A Nevem: Thomas-ban (2018) Terence Hill főszerepet is játszik, korát meghazudtolva hozza a jóságos pofonosztó figuráját, de nem hazug módon: Hill pontosan tudja, hogy mennyit bír még a szíve és az ökle. Filmjének veleje egyébként sem az akció, hanem az elmélkedés, egy mélyen hívő ember gondolatai szeretetről, lelki békéről, életről és halálról. Egy idős bölcs tanúvallomása, némi kikacsintással egy kihalófélben lévő férfitípusra, akinek neve: Terence Hill.

----------------------------------------------------------------------

https://www.origo.hu/filmklub/20190328-terence-hill-80-eves.html?pIdx=1

---------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------