2025.02.25.

Szentmártoni Mihály SJ, a római Pápai Gergely Egyetem nyugalmazott pszichológusprofesszora február 22-én ünnepelte 80. születésnapját a római Szent István Ház kápolnájában tartott hálaadó szentmise keretében. Másnap, február 23-án a római magyar közösség szokásos hó végi magyar szentmiséjén a Szent István-körtemplomban (Santo Stefano Rotondo) is Szentmártoni Mihály atya volt a főcelebráns.

A február 22-i ünnepi szertartáson részt vett többek között Gianfranco Ghirlanda SJ bíboros; Szentmártoni Mihály atya több rendtársa a Jézus Társaságából; több volt egyetemi kollégája; Habsburg-Lotharingiai Eduárd, Magyarország szentszéki nagykövete; Törő András, a Pápai Magyar Egyházi Intézet (PMI) rektora és Tóth Tamás egyháztörténész.

Az ünnepi vacsorát a Szent István Alapítvány szervezte, mivel Szentmártoni Mihály atya az alapítvány kuratóriumának is tagja több évtizede.

Szentmártoni Mihály atya homíliája:

Kedves Barátaim!

Minden életkornak megvan a maga tapasztalata és feladata. A fiataloknak rövid a múltjuk, de hosszú a jövőjük; a felnőtteknek jelentős múltjuk és jelentős jövőjük is van; az idősebbeknek hosszú a múltjuk, de viszonylag rövid a jövőjük. A feladatok a következők: a fiataloknak még álmodniuk kell a jövőről, vágyakat és eszményeket kell megfogalmazniuk, és reményben kell élniük; a felnőtteknek meg kell szilárdítaniuk társadalmi helyzetüket, és építeniük kell a jelent, az idősebbeknek újra át kell gondolniuk a múltjukat, és meg kell találniuk azt az aranyfonalat, amely minden tapasztalatot összeköt.

Voltam fiatal, álmodoztam és terveztem. Voltam felnőtt, alkottam és építettem. Most idős vagyok, és itt az ideje, hogy visszatekintsek a múltamra. Szeretnék felidézni néhány jelentős tapasztalatot, amelyek alakították az életutamat.

1. Szent Péter székfoglaló ünnepén születtem. Nem hiszek a véletlenben, de visszatekintve életemre, örömmel vallom, hogy soha nem voltak nehézségeim sem az Egyházzal, sem a pápával, sem a Jézus Társaságával, sem pedig a saját papságommal. Pedig ennek a négy valóságnak különböző arculatát láttam. Megéltem a zsinat előtti Egyházat a latin nyelvvel, aztán a sok zsinat utáni átalakulást: a nép felé fordult oltárral, a népnyelvvel, a szobroktól megfosztott templomokkal stb – mégis az Egyház az én Egyházam maradt, és ma is szeretem. A pápák közül hetet láttam, és mindig az én pápáim voltak, Ferenc pápa is az én pápám! Még a Jézus Társasága is megváltoztatta az arcát, én reverendás jezsuitaként kezdtem szerzetesi életemet, most a jezsuiták farmernadrágban járnak – mégis ez az én Jézus Társaságom, és büszke vagyok arra, hogy Krisztus Király e nagyszerű kis seregéhez tartozhatom.

Szeretem a zsolozsmát, szeretek gyóntatni, szépen misézni, kiosztani a szentségeket: szeretek pap lenni. Köszönöm az Úrnak az Egyházhoz való hűség ajándékát. Újmisés emlékképemre a Jelenések könyvének egyik szép mondatát írtam: „Maradj hű mindhalálig, s neked adom az élet koronáját!”. Kérlek benneteket, hogy támogassatok imáitokkal a végső kitartásig.

2. Gyengének születtem. Nagyanyám azzal vigasztalta édesanyámat, hogy Jézus nagy szívességet tenne neki, ha visszavenne engem.

Ötéves koromig nem tudtam járni. Mégis itt vagyok nyolcvanévesen, sántítva ugyan, de még mindig járok.

E hosszú évek alatt voltak álmaim, amelyek soha nem váltak valóra, és voltak valóságok, amelyek túlszárnyalták legvadabb álmaimat. Magyarországon akartam apostol lenni, nagy hitszónoknak képzeltem magam, mint Bangha Béla volt, de előbb Zágrábban, majd később Rómában kötöttem ki.

Világhírű pszichológus akartam lenni, de különböző intézetekben házaló pszichológus lettem; soha nem ért az a megtiszteltetés, hogy pszichológiai intézetben vagy karon taníthassak. Magyarország apostola helyett a világ tanítója lettem.

Hálával említem meg, hogy az Úr megajándékozott egy bizonyos írói kézügyességgel. Több mint ötszáz könyvet és cikket írtam, tucatnyi nyelvre lefordítva. A legújabb ajándék: két könyvemet is lefordították koreai nyelvre.

E nyolcvan év alatt sok csodának voltam tanúja. Egy ideig II. Szent János Pál pápa magyar tanítója voltam. Igaz, még a magyar nyelv helyes kiejtését sem sikerült neki elsajátítania, de nem érzem magam ezért felelősnek, hanem büszke vagyok arra, hogy egy szenttel beszélgethettem. A másik római tapasztalat, amely egyházképemet formálta, a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumában végzett tevékenységem.

Az elmúlt majdnem harminc év alatt 220 jövendőbeli szenttel barátkoztam. Rajtuk keresztül beleláthattam az Egyház kegyelmi dimenziójába.

Minden egyes szent a kegyelem remekműve. Ezért nem féltem sem az Egyház, sem a Jézus Társasága jövőjét: a szinodális Egyházban is Isten kegyelme működik. Hálás vagyok a Szentléleknek ezért az ihletért.

3. Idegenként születtem. Magyar vagyok, Szerbiában születtem, Horvátországban nevelkedtem, Angliában végeztem lelkipásztori gyakorlatomat, és olasz állampolgár vagyok. Ennek a konstellációnak negatívuma, hogy profi idegen vagyok, haza nélkül, de ennek nagy előnye is van: nincs bennem nosztalgia, nem gyötör a honvágy. Mindig elégedett voltam minden országban, ahol éltem.

Az Úr itt is nagylelkű volt hozzám: megajándékozott a nyelvek adományával, így egyik országban sem éreztem magam elszigeteltnek. Szent Pál lelkületével éltem bolyongásaimat: tudtam a magyarokkal magyar lenni, a horvátokkal horvát, az angolokkal angol, a németekkel német, az olaszokkal olasz.

A barátság ajándékával is megajándékozott az én jóságos Istenem: nem mintha könnyen barátkoznék, de hűséges vagyok a barátaimhoz. Örömmel tekintek most rátok, akik eljöttetek, hogy ma együtt ünnepeljetek velem: ténylegesen ti képviselitek minden nemzetből származó barátaimat.

Most itt vagyok a San Pietro Canisio (Canisius Szent Péter – a szerk.) közösségben. Egyesek számára ez idősek otthona, mások számára egy olyan hely, ahol még lehet álmodozni a jövőről, még ha az nem is ígér sok évet. A jövőre nézve kértem az Urat, hogy küldjön nekem néhány meghívást lelkigyakorlatok megtartására. Az Úr szavamon fogott, rögtön négyet is küldött, de egyben humorérzékét is megmutatta: az egyik ilyen lelkigyakorlat Romániában lesz, ezért elkezdtem tanulni románul! Ebből az üzenetből azt olvastam ki, hogy úgy tűnik, az Úr is hisz még a jövőmben!

A San Pietro Canisio rezidencia még egy kérdésemre megadta a választ: Hazaértem. Nem vagyok többé idegen: megérkeztem a célomhoz, ahonnan elindultam: a Szentatya ablaka a teraszomról látható, Szent Péter széke itt van a kezem ügyében, és a Jézus Társaságának generálisa a gondnokom, aki megnyitja előttem a világ ablakait. Nem kell visszasírnom fiatalkori álmaimat, hogy Magyarország hittérítője legyek. Valójában most már a világ misszionáriusa vagyok, mint rezidenciánk védőszentjei, Szent Ignác alapító atyánk, Xavéri Szent Ferenc, a világ misszionáriusa, és Canisius Szent Péter, az egyháztanító. Most ez az én küldetésem: „Imádkozom az Egyházért és a Jézus Társaságáért.” Szeretnélek biztosítani benneteket, kedves barátaim, arról, hogy mindennap mindannyian szintén jelen vagytok imáimban.

Nyolcvan évemet egy mondatban tudnám összefoglalni: az Úr bőkezű volt velem szemben életem minden napján, és ezért nincs más szavam, mint a hála! Ezt a hálát a minden jezsuita számára oly kedves imával szeretném kifejezni: Suscipe.

Először latinul mondom el, mert ez visszaidézi a noviciátusomat, ahol a nagy szerzetesi és papi kalandom kezdődött, majd magyarul:

„Suscipe, Domine, universam meam libertatem. Accipe memoriam, intellectum, atque voluntatem omnem. Quidquid habeo vel possideo mihi largitus es; id Tibi totum restituo, ac Tuae prorsus voluntati trado gubernandum. Amorem tui solum cum gratia Tua mihi dones, et dives sum satis, nec aliud quidquam ultra posco.”

„Vedd el, Uram, egész szabadságomat. Vedd el emlékezetemet, vedd el értelmemet, vedd el egész akaratomat. Amim van, és amit birtoklok, Te ajándékoztad nekem. Most teljesen és egészen visszaadom neked, és átadom, hogy Te irányítsad akaratod szerint. Csak szereteteddel ajándékozz meg kegyelmedben, és gazdag leszek, s már nem keresek semmi mást.” Ámen.

Másnap, február 23-án a római magyar közösség szokásos hó végi magyar szentmiséjén is Szentmártoni Mihály atya volt a főcelebráns.

Homíliájában Isten irgalmasságáról beszélt, arról, hogy az irgalmasságnak van isteni és emberi arca. Jézus az irgalmasság emberi arcát az irgalmas szamaritánus példáján keresztül mutatta be. Az irgalmasság azzal kezdődik, hogy a szamaritánus meglátta a bajbajutottat – tehát a szemünkkel kezdődik, hogy észrevesszük-e körülöttünk a bajbajutottakat. Majd megszánta – tehát az irgalmasság a szívünkkel folytatódik, van-e érző és együttérző szívünk. Az irgalmasság harmadik mozzanata a kéz: a szamaritánus odament a bajbajutotthoz, lehajolt hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, amit nem a feleslegéből adott oda, hanem a kincseiből, amit talán valakinek ajándékul szánt, vagy épp magának tett félre.

Jézus tanítása szerint az irgalmasságnak egyetlen feltétele van: az, hogy a másiknak szüksége van rá.

Aki irgalmas lelkülettel él, sosem kérdezi, ki az a másik, hanem azt, hogy mire van szüksége annak, aki most bajban van.

Az irgalmasság két ősigazságra hívja fel a figyelmünket. Az első, hogy Isten előtt mind koldusok vagyunk. Mid van, amit nem kaptál? – kérdezi Szent Pál híveit. A másik igazság az, hogy mindenkinek van valamije, amit adhat másnak, és mindenkinek szüksége van valamire, amit elfogadhat mástól. Váljék ez az igazság szentévünk mottójává.

Szentmártoni Mihály 1945-ben született. Teológiai és pszichológiai tanulmányait követően, 1975-ben szentelték pappá, majd Rómában, a Szaléziak Pápai Egyetemén klinikai pszichológiából doktorált. Ezt követően Zágrábban tanított, és ugyanott gyakorló pszichológusként kezdte szakmai munkáját. 1991-től Rómában a Pápai Gergely Egyetem professzora, nyugdíjazásáig rendes tanára volt, 2003-tól az egyetem lelkiségi intézetének igazgatója is.

Oktatói évei alatt számtalan magyar, köztük görögkatolikus papnövendék és pap tanára és lelkivezetője is volt, hiszen hosszú éveken keresztül a római horvát kollégium, a Pápai Magyar Intézet és a Collegium Germanicum et Hungaricum lelkivezetőjeként is szolgált. 1994-től a Szentek Ügyei Kongregációjának, majd a Szenttévataási Ügyek Dikasztériumának teológus-konzultora.

Idegen és magyar nyelvű monográfiáit, könyveit, cikkeit és egyéb publikációit szinte lehetetlen felsorolni.

Korábbi szakmai elismerésként 2003-ban a Stephanus-díjat is megkapta. 2022-ben állami elismerésben részesült: a Fraknói Vilmos-díjat vehette át a pasztorálpszichológia területén végzett nemzetközi hírnevű tudományos munkásságának, valamint az egyházi felsőoktatásban a keresztény értelmiség teológiai tájékozódásának korszerűsítéséhez hozzájáruló jelentős munkájának elismeréseként.

Szöveg: Bujtás Zsuzsanna

Forrás és fotó: PMI

Magyar Kurír

-------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------