Molnár Antalt április 28-án nevezték ki a Szent István Társulat elnökévé, Erdő Péter bíboros, prímás, a társulat fővédője javaslatára. A történész 2011 és 2016 között a Római Magyar Akadémia igazgatója volt. Az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja (korábban HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont) Történettudományi Kutatóintézetének igazgatója, a Történettudományok Pápai Bizottságának tagja.

Vele beszélgetett Vámossy Erzsébet a Szent István Társulatról, valamint a jövő héten megjelenő új könyvéről, amelyet a moldvai magyarokról írt.

– Hogyan fogadta az elnöki kinevezését?

– Megtiszteltetésnek éreztem, hogy felmerült a személyem, hiszen nem sok olyan, nagy múlttal rendelkező kulturális intézmény van Magyarországon, mint a Szent István Társulat, amely 1848-as alapítása óta sok ezer kötetet adott ki több tízmillió példányban. Az elmúlt bő másfél évszázadban a magyar nyomtatott betű kiemelt, magas színvonalú fóruma lett, amely nemcsak a katolikus, de a magyar kultúrának is letéteményese, már a kiadványok mennyiségénél fogva is, és akkor még nem beszéltünk a minőségről. Meghatódtam, mert nem volt a bakancslistámon, hogy a Szent István Társulat elnöke leszek. Együtt léptünk hivatalba Kovács Zoltán atyával, a társulat alelnökével.

– Mit jelent az elnöki funkció a Szent István Társulat esetében?

– A Szent István Társulat egy klasszikus társulat és kiadóvállalat, amelynek operatív irányítását 1999-től Farkas Olivér igazgató látja el. A társulat egyházi felelőse az alelnök, aki mindig egyházi személy, sokáig Rózsa Huba teológusprofesszor töltötte be ezt a tisztséget. Az elnöki egy reprezentatív funkció, melyet világi személy tölt be. 1945-ig főként arisztokraták, Majláthok, Zichyek, Károlyiak vagy Apponyi Albert voltak az elnökök. Sarbak Gábor 1996-tól majdnem három évtizeden keresztül töltötte be ezt a posztot. A társulat kiadói tevékenységének irányait a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szabja meg, így a katolikus bibliafordításon, a liturgikus könyveken vagy a pápai enciklikákon túl hittankönyveket és egyházi iskolák számára tankönyveket, lelkiolvasmányokat is kiad.

– Milyen irányok várhatók, lesz-e változás a kiadó tevékenységében?

– Mivel nem arról van szó, hogy egy pozícióra pályáztam egy programmal, nincs ilyen jellegű elvárás felém. Ugyanakkor látható, hogy a korábbi elnökök is bevitték a társulatba a magyar kultúrának azon területét, amelyhez személyesen kötődtek.

Sarbak Gábor hasonló karakterű elnök volt, mint én. Mindketten latin szakosok voltunk, ő inkább filológus, én pedig történész vagyok. Jól mutatja pályánk hasonlóságát, hogy ő publikálta a középkori pálos, én pedig a ferences formuláskönyveket. Az egyházi tudományosság tehát mindkettőnknek egyformán fontos.

A Szent István Kézikönyvek ragyogó sorozata tudástárházat ad nem csak teológus olvasóknak; szintén fontos misszió az Ókeresztény Írók sorozat folytatása, Ókori Keresztény Írók címmel. Már gimnazistakoromban rendkívül rokonszenvesnek tartottam a társulatnak a nemzeti kultúra múltja iránti elkötelezettségét. Kiadták például Bálint Sándor és Domokos Pál Péter könyveit, valamint olyan alapműveket, melyeket akkoriban más kiadó nem vállalt fel. Szeretnék szerzőket megnyerni a nemzeti kultúrához kötődő témákban, az egyháztörténelemtől kezdve a vallási néprajzon át a művészettörténetig, irodalomtörténetig. Fontosnak tartom, hogy előbbre lépjünk a minőségi katolikus szépirodalom terén is. A kilencvenes években több egyházi kiadó elindulásával a Szent István Társulat egy lett a sok közül. Amiben kifejezetten kiemelkedő szerepet tölthet be, az ez a fajta tudományos és magas minőségű irodalmi könyvkiadás.

– Jelent valamiféle pluszt, hogy a Szent István Társulat az Apostoli Szentszék kiadója?

– Ez egy megtisztelő cím, amelyet a 20. század első felében adományozott a Szentszék bizonyos kiadóknak, jelezve, hogy az adott országnak, térségnek ez a legkiemelkedőbb egyházi kiadója. Egyfajta pápai kitüntetésként viselheti ezt a címet néhány európai katolikus kiadó, a Szent István Társulat 1923-ban kapta meg XI. Piusz pápától.

– Amikor megválasztották, éppen akkor jelent meg a Vatikán hivatalos kiadójánál (Libreria Editrice Vaticana) a moldvai magyarokról írt könyve, amely nemsokára magyarul is olvasható lesz a Szent István Társulat kiadásában. Hogyan és miért született meg ez a kötet?

– Amikor kineveztek a Történettudományok Pápai Bizottságának tagjává, az első gondolatom az volt: végre olyan helyzetbe kerül egy magyar, ahonnan hatni tud a Katolikus Egyház egyetemes történetének diskurzusára. Úgy éreztem, fel kell használnom ezt a lehetőséget nemzeti célokra is, bele kell vinnem a sajátos magyar nézőpontot a régiók vagy Európa történetéről szóló nemzetközi közbeszédbe. Ez nem azt jelenti, hogy rájuk öntöm az ezeréves magyar fájdalmat, mert már bizonyította a történelem, hogy azzal semmit nem lehet elérni. Inkább

próbálom úgy képviselni a nemzetközi diskurzusban azt az egyedi látószöget, amely nagyon más, mint a nyugat-európaiaké vagy akár a környező országoké, hogy közben figyelemmel vagyok a többiek szempontjaira is.

Eldöntöttem hát, hogy egy olyan kötetet publikálok a Történettudományok Pápai Bizottságának sorozatában, amely magyar nemzeti szempontból is fontos kérdésről szól. 2021 decemberében találtam rá egy izgalmas forrásra a moldvai magyarok történetéről, az 1642-es kutnári zsinat jegyzőkönyvére, és ez a vastag kötet született belőle: Catholic Confessionalization in Early Modern Moldavia. The Synod of Cotnari and the Speculum Ordinis of Bartolomeo Bassetti OFMConv. (1642).

– Kiket szólít meg vele?

– A vatikáni kötet a szakmának szól, a magyar nyelvű kötet pedig mindenkinek, akit érdekel a moldvai magyarság sorsa.

A kötet angol és magyar megjelenése jól példázza a magyar történettudomány kettős misszióját: kifelé és befelé is fel kell mutatnunk egyszerre magyar és európai múltunkat,

amelyet a források messzemenő tiszteletben tartásával, a nemzetközi történetírás eredményeire folyamatosan reflektálva rekonstruálunk. A csángó kifejezést egyébként nem annyira szeretem, mert az már egyfajta leszűkítése a magyarnak – olyan, mintha egy külön identitás lenne. A csángó népnevet éppen ezért a román történészek és néprajzosok is előszeretettel használják. Én moldvai magyaroknak mondom őket. 

– Hogyan sikerült elérni azt, amit Erdő Péter is méltat a könyvhöz írt előszavában, nevezetesen, hogy európai szemszögből tekintett a moldvai magyarok problémájára?

– A szakmai és emberi neveltetésem ad magyarázatot erre. Már Pannonhalmán európai látásmódot kaptam a tanáraimtól. Az egyetem alatt bejártam a jezsuita levéltárba, és korán elkezdtem kutatni a vatikáni levéltárban. Páter Lukács László és a római magyar jezsuiták olyan látásmódot adtak, amely „kilógott” a kilencvenes évek még sokszor kurucos történeti szemléletéből. Az ő segítségükkel jöttem rá, hogy soha nem fogjuk igazán megérteni a saját történelmünket, ha csak belülről nézzük azt, és nem vizsgáljuk a központok felől is, ahol döntöttek rólunk.

Ha az ő szempontjaikat nem látjuk át, nem értjük meg a saját múltunkat sem. Később Párizsban doktoráltam, megszerettem a franciák történelemszemléletét. Ez a Pannonhalma–Róma–Párizs tengelyű szocializáció alakította ki bennem, hogy muszáj felülnézetből tekinteni a történelemre, de nem azért, hogy a külföldi kollégák meglátásait kritikátlanul elfogadjuk és azonosuljunk velük, hanem hogy megértsük a nemzetek feletti szempontrendszert, amelynek döntő szerepe van a történelmi folyamatokban. A mi sikerünk attól függ, hogy a világot irányító tényezőkre mennyire tudunk hatni, mennyire tudjuk a magunk szempontjait érvényesíteni. Ez pedig a legtöbbször szimpátia kérdése.

Amíg az emberek és nem a mesterséges intelligencia irányítja a világot, addig lényegében minden azon múlik, mennyi barátot tudunk szerezni magunknak, akikkel szövetségben a saját érdekeinket tudjuk képviselni.

– Milyen problémákat említ a moldvai magyarokkal kapcsolatosan a történetírás?

– Egy évszázada folyton hallani a vádat, hogy a Katolikus Egyház nem küldött hozzájuk papokat, hagyta a csángók elnemzetietlenítését, elrománosítását. Ez bizonyos értelemben persze igaz, de nézzük meg a másik oldalt is: kik nem küldtek, mikor nem küldtek, miért nem küldtek, küldhettek volna-e egyáltalán... A válaszokból kiderül, hogy végső soron olyasvalamit kérünk számon másokon, amit nekünk kellett volna megtennünk. De magunkat sem kell vádolnunk, hiszen az 1500-as évek közepéig még magyar ferences lelkipásztorok biztosították a lelkigondozásukat. A 16. századtól kezdődően a reformáció és a török hódítás lerombolta a magyarországi Katolikus Egyház intézményrendszerét, ebben a helyzetben képtelenség volt magyar papokat küldeni a Kárpátokon túlra. Moldvában új egyházi struktúrák alakultak ki, amelyek függetlenek voltak a magyar Egyháztól. Róma az egész Balkán-félszigetet egységnek tekintve a katolikus hit megőrzésére szervezte meg a misszióit, a nemzeti identitásmegőrzés mint cél fel sem merülhetett akkoriban. Elődeink – Domonkos Pál Péterrel az élen – bizony tévedtek, amikor azt gondolták, hogy a nemzeti identitásvesztés teljes elvallástalanodást vagy az ortodoxiába való áttérést fog eredményezni. Nem így történt. A 17. században Moldvában ötezer katolikus élt, ma kétszázezernél is több. Azzal, hogy elrománosodtak, paradox módon sikerült megőrizni a katolikus hitüket. Évszázadok óta rengeteg fájdalmat okozott, hogy az ott élőknek nincs anyanyelvi papjuk. De ezért a magyar Egyház sem tehető felelőssé, Róma pedig még kevésbé, hiszen semmilyen eszköze nem volt arra, hogy magyar papokat küldjön Moldvába. A román állam megalakulásától, a 19. század második felétől kezdve, az új nacionalista miliőben pedig végleg elképzelhetetlenné vált a magyar papi jelenlét.

Mivel komoly történelmi munkákban sok súlyos vád hangzott el Róma és a Katolikus Egyház felé, fontos volt számomra, hogy kilépjünk a másokat vádló pozícióból, és bemutassuk, miért nem sikerült Moldvában évszázadokon át a magyar nyelvű lelkipásztorkodást megszervezni. Egyetlen nemzeti identitás sem működhet olyan alapon, hogy másokat vádolunk olyan dolgokkal, amelyek történelmileg nem állják meg a helyüket, vagy pedig hamis eredetmítoszokat gyártunk. A románok kidolgoztak egy román eredetmitológiát a moldvai katolikusok számára, ami nagyon sikeres volt még a csángó értelmiség körében is. Eszerint ők a katolikusságuk miatt rómaiak és nem keletiek, azaz ortodoxok; tehát románabbak a románoknál. Ez persze történeti szempontból teljesen hamis, de működik: a moldvai magyarok asszimilálódása súlyos veszteség számunkra, ugyanakkor minden félelem ellenére nem jelentette a katolikus hit elvesztését.

– Mit lehet tenni azért, hogy a történetírás a lehető leghitelesebb legyen, és párbeszéd alakuljon ki a népek között?

– A történész a forrásokból indul ki, melyek állításait a megfelelő forráskritika után alapul kell vennie. Nem hagyhatók ki azok az állítások sem, amelyek nem támasztják alá az álláspontját. Ebben a kötetben közreadtam a moldvai zsinati jegyzőkönyvet és határozatokat, illetve a moldvai rituálét, valamint ötvenhárom egykorú iratot és levelet, amelyek a zsinatot összehívó misszionáriusok működésére vonatkoznak. Az összes forrás leírja, hogy a Moldvában tartózkodó katolikusok magyarok, és az olasz missziók eredménytelenségének az a fő oka, hogy a papok nem tudnak kommunikálni a híveikkel; egyetlen magyar misszionárius többet érne, mint az összes olasz misszionárius, akit valaha odaküldtek – írják maguk az olasz papok Rómába. A források ugyanakkor azt is tanúsítják, hogy már a 17. században egyre több moldvai magyar beszélt románul, az asszimiláció már négyszáz évvel ezelőtt megkezdődött.

A nehézség abból fakad, ha a saját szempontjainkat abszolutizáljuk, és nem figyelünk a másik fél szempontjaira. Nem vádolnám az előttünk járó nemzedék történészeit. Hiszen az elrománosodott katolikus papoknak azért is kellett románoknak tartaniuk a moldvai magyarokat, hogy védjék őket a magyarellenes hangulatban. Menteni akarták őket egy történelmi hazugság árán. Magyar kollégáik pedig a múlt század közepén őszintén aggódtak a közösség teljes asszimilációja miatt. Viszont most, amikor már nem életek múlnak rajta, megengedhetjük magunknak, hogy magyar és román történészek közösen a hiteles forrásokból induljunk ki.

Ki kell emelni a történetírást a vérre menő nemzetpolitikai csatározásokból, hogy mindkét fél objektívebb képet alkothasson a saját és a szomszédos közösségek múltjáról.

– De elérhetők a felek számára ezek a források? Egy magyar nyelvű forrással nem biztos, hogy bármit is kezdeni tud egy szomszédos országban élő, nem magyar kutató.

– Ez valóban sokszor probléma. Ezért tartottam fontosnak, hogy először angolul jelenjen meg a könyvem, és hozzáférhető legyen a nemzetközi közösség számára. Bécsben már volt könyvbemutatója, amit egy moldvai román kolléga és egy erdélyi magyar kolléganő szervezett, és jövőre lesz bemutató Párizsban is, amit szintén egy román kolléga szervez. Kiválóak a magyar–román egyházi kapcsolatok is, elindulhat egy olyan européer eszmecsere, amely kilép a nemzeti sérelmekből, és a történettudomány eszközeivel a két nép közötti megbékélést szolgálja.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

https://www.magyarkurir.hu/hirek/misszio-nemzeti-es-europai-multunk-feltarasaert-interju-szent-istvan-tarsulat-uj-elnokevel

--------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------