Rómában kolduló magyarokról tavaly írtam, megélhetési koldusok a Colosseum árnyékában címmel, - egy még korábban, pontosabban három éve írt blog folytatásaként. Lehet, hogy nem volt szerencsés a két Rómában dolgozó magyarról szóló híradás végére tennem, csak nem akartam külön blogba helyezni ezt a témát. Így ott találjátok meg, ha érdekel benneteket.

A jelenleg ismertetésre kerülő magyar koldus egészen más.

-

http://www.168ora.hu/itthon/koldulas-roma-kabitoszer-135846.html

-

Kardos Ernő újságíró írása:

Akár külföldön munkát vállaló magyarnak is tekinthetnénk, aki Róma főutcáján keresi a kenyerét. Igaz, nem az utóbbi időben felgyorsuló kivándorlási hullám sodorta Olaszországba, hanem a kábítószer kényszere. Elvesztve minden vagyonát, az utolsó pillanatban visszalépett a szakadék széléről, hogy aztán a világváros járdáján folytassa gyerekkorában elkezdett filozófusi passzióját. Az egykori egri és budapesti pincér, Dürgő Endre Péter, aki egyszerűen csak „szabad embernek” hirdeti magát, ma Róma városképi jelentőségű figurája.

Leila és Léda egymásba gabalyodva fekszik a járdán. A két magyar vizsla lustán, jóllakottan nyúlik el a Via del Corso betonján. Róma zaja láthatóan nem jut el hozzájuk, behunyt szemmel élvezik a simogató napsütést, Pedig időnként aprópénz csörren a fülük mellett, ilyenkor hálásan, vakkantás nélkül tűrik, hogy az adomány fejében gyerekek és felnőttek simogassák bundájukat. Pillantásukkal a világ minden nyelvén képesek jelezni, hogy „kösz, haver, igazán jól jön az a pár eurócent”.

A vizslák vonzereje ezúttal nem egy radikális politikai cukikampányt szolgál, a két kutya ugyanis némi túlzással családfenntartói minőségben terül szét a járdán. S ha már Rómában magyar vizslás koldussal hozott össze a sors, hát szóba elegyedünk, hisz kiderül: gazdájukat, a szintén magyar Dürgő Endre Pétert és családját segítik a koldulásban. Dürgő úr csak pár perce ült le a járdára, gyakorlott mozdulattal a kutyák elé teszi a csontot, saját fogyasztására pedig felbont egy üveg sört, az segíti az emlékezésben.

A második világháború utáni időktől kezdi mesélni annak történetét, hogy miért koldul manapság Róma sugárútján. A Dürgő család ősidők óta Székelyföldön élt, de a világégés után őket is kitelepítették. A határ mellett, egy kis békési faluban éltek, a nevére már nem is emlékszik. A nagypapával gyakran ültek ki a házuk előtti kispadra, az öreg könnyes szemmel mesélte, hogy odaát mekkora erdő birtokosai voltak. Ilyenkor ő is sírt, de fogalma sem volt arról, hogy miért. Esküszik, hogy nem ezért kezdett narkózni.

Miközben emberünk – már szinte olaszos, széles gesztusokkal – felidézi a borús múltat, félénk mosolyú kisfiú közeleg. Egyik kezével szorosan az apja ujját fogja, a másikban egyeuróst szorongat, majd a picit nedves pénzt bedobja a kis halom közepébe. A koldus olaszra váltva, pergő nyelven megköszöni az adományt, majd biztatja a gyereket, hadd simogassa a kutyákat. Feleslegesen, a kisember már az alvó vizslákat simogatja, nyúzza. A vizslák megadóan tűrik. Később feltűnik egy újabb olasz család, a helyzet ismétlődik, majd újabb aprópénz landol a műanyag tálkában.

Dürgő úr kisfiúként Egerben élt, apja jól menő ügyvéd lett, szép házzal, nagy könyvtárral, benne filozófiai írásokkal. Ezeket már gyerekként is szívesen olvasta, persze csak a mese, a kaland- és a történelmi regények után. De a filozófia, a létezés értelme mindig foglalkoztatta, néha ma, a flaszteren is ezen mereng.

Anno jól tanult, otthonról szinte számolatlanul kapta a pénzt, aranyifjúvá cseperedett. Először csak ivott, aztán jött a kábítószer. Már tizennégy éves korában rákapott, eleinte az extasi, aztán a heroin, végül a kokain jött. Amikor belőtte magát, mindig eszébe jutott a nagypapa, de inkább őt és nem az elveszett erdőt hiányolta.

Persze azt sem felejti el, hogy szüleitől kapott egy berendezett zuglói lakást. Munkája is volt, pincérkedett a fővárosban, de gyakran hazament Egerbe a régi haverokhoz. Akkoriban ital nélkül már nem sokáig bírta, napközben is gyakran a pohárhoz nyúlt. Szabadidejében idős cimborájával kiült a Dobó térre, az italozás vége mindig az lett, hogy az öreg álmodozott: jó volna már nyugdíjba menni, végre élvezni szeretné az életet. Amikor ennek is eljött az ideje, ugyanazon a padon, amelyen évekig erről beszélgettek, rosszul lett, szívinfarktust kapott, nem sokkal utána meghalt.

Ezen a ponton a mesélő magázódásból tegezésre vált:
– Tudod, ez nagyon megrázott!
Ráadásul a váratlan gyászát még ki sem heverte, amikor meggyilkolták az apját. Úgy tudja, az egri lakásmaffia tette el láb alól. Akkor a világ megfordult körülötte, még többet ivott, pár hónap alatt játékgépen elkótyavetyélte a lakását, a berendezéssel együtt. Egy nap arra ébredt, hogy nem maradt semmije, senkije, nem maradt ereje az élethez.

– Grazie mille! Arrivederci, arrivederci – integet szélesen mosolyogva az újabb adakozónak.

Másnapos hangja mély, erősen reszelős, de kérés nélkül mesél tovább. Amikor otthon, közvetlenül az éhhalál előtt végül összeszedte magát, kiült a Bosnyák térre, maga elé tette a sapkáját. Eleinte nem is kéregetett, mégis dobtak bele aprót. Ezen felbátorodott, nem is keresett tovább munkát. Amint összejött egy kis pénze, lelépett. Elege lett Magyarországból, pontosabban a saját nyomorából, abból, hogy aluljárókban alszik, kukákból eszik. Nápolyban kötött ki, ma sem érti, miért pont ott. Igaz, az olasz életszeretet mindig vonzotta, gondolta, hátha rá is ragad belőle. Öt évig koldult a kikötővárosban, tökéletesen megtanulta a nyelvet. Veszélyes életet élt, néha összeverték, elvették a pénzét, de életben hagyták. Közben nem jött le a kábítószerről, talán kevesebbet ivott, foga és haja megritkult. De erősebbnek érezte magát, mert megismerkedett jelenlegi feleségével, aki akkor Rómában koldult. A férfi vele tartott, a fővárosban vidámabbak és persze adakozóbbak az emberek. A költözés után a feleségét „kivette a munkából”, megszületett a lányuk, két gyönyörű nevet is adtak neki: Izabella Gyöngyvér már hároméves.

Az ő gyönyörű, szerelmetes lánya kedvéért végül abbahagyta a kábítószert. Aztán Budapestre is elutazott, hogy munkát nézzen magának, mert örökölt itt egy kis házat. Fontolóra vette azt is, hogy hazaköltözik. De kiderült, hetente legalább hat napot kellene pincérkednie mindössze hetvenezer forintért. Ezt a pénzt Rómában a járdán ülve két hétvégén megkeresi.

Újabb adományozó család érkezik, és miután megdögönyözték a kutyusokat, segítséget kérnek, mert eltévedtek. Emberünk kedélyesen útbaigazítja őket. Pontosan tudja, merre van a Vatikán, a Colosseum, az Angyalvár, imádja a Trevi kutat, a Pantheont, és még folytatná vég nélkül. Alaposan megismerte a várost, miközben megszerezte a megélhetéshez szükséges „lóvét” meg persze a kutyák kajájára valót. Hálás nekik, mert amikor nagyon egyedül volt, amikor azt hitte, hogy nincs tovább, ők tartották benne a lelket.

Ma már pici vidéki házat bérelnek, kert is van hozzá – a metró, a bejárás ugyan kicsit drága, de „megoldja”. Szabadidejében előveszi még a filozófiai írásokat, hogy legalább értelmesnek és fontosnak érezze magát. Tájékozódik az itthoni helyzetről is, ezért időnkét belenéz az RTL híradójába, de elborzad.

– Ez a Habony Árpi tényleg ingyenélő? – kérdi bizalmasan, de aztán legyint: a többi sem különb.

Nem vágyik haza. Koldusként él egy világvárosban, de nem érzi magát lecsúszott embernek. Filozófiát is kerít köréje: a kutyáival közösségi igényt elégít ki, hiszen adakozásra készteti az embereket, akik ha csak néhány centet adnak is, máris jobbnak érzik magukat. Ezt pedig neki köszönheti a világ. Végül is „egy sarokkal arrébb, a Vatikánban” a pápa sem képes sokkal többre.

-------------------------------------------------------------------------

http://www.168ora.hu/itthon/koldulas-roma-kabitoszer-135846.html

-------------------------------------------------------------------------