2012.11.03.

Rómában november 4-én a Fegyveres erők napját ünneplik, november 12-én pedig az Elesett hősökre emlékeznek.

Sajnos a nekünk fájdalmas napot ünneplik november 4-én az olaszok, számukra ez az első világháborús győzelem évfordulója.

Az osztrák-magyar csapatok felett aratott egykori győzelemről Olaszország majdnem egy évszázad elteltével nagyszabású ünnepléssel emlékezik meg, Rómában a központi ünnepség helyszíne a Haza Oltára, így a Viktor Emánuel emlékmű felett újra nemzeti színű csíkokat húzó repülök fognak suhanni.

A ma is közmondásként emlegetett caporettoi vereség ellenére, ez a háború teremtette meg az igazi olasz egységet, mert első alkalommal harcoltak egymás mellett a hazáért a milánóiak és szicíliaiak, északi- és déli olasz csapatok.

Rómában Haza Oltáránál az Ismeretlen katona sírját nagy ünnepségek közepette szokták megkoszorúzni, de én most egy másik, november 12- i meghittebb ünneplésre szeretném felhívni a figyelmet.

Ez a megemlékezés a Capitoliumon lesz a Palazzo dei Conservatori melletti Piazza Caffarellin.

Az Ismeretlen katona sírját a polgármester koszorúzza meg.

A turistáknak érdemes ide betérni a kilátás kedvéért a Capitoliumi Múzeumok megtekintése után.

A Quirinale palotánál 15.30 -kor kezdődő őrségváltás zenei repertoárja a következő:

Lacerenza: Fanteria;
G. Verdi: Ernani;
J. P. Sousa: Stelle e Strisce;
J. P. Sousa: The Thunderer;
G. Puccini: Nessun Dorma.

--------------------------------------------------------------------------------------------

-------------------------------------------------------------------------------------------

http://www.difesa.it/Pagine/default.aspx

http://www.comune.roma.it/wps/portal/pcr?contentId=NEW384440&jp_pagecode=newsview.wp&ahew=contentId:jp_pagecode

http://www.funweek.it/roma-eventi-e-news/eventi-roma/quirinale-domenica-4-novembre-cambio-della-guard.php

http://www.mr1-kossuth.hu/hirek/kulhon/november-4-e-olaszorszagban-a-fegyveres-erok-napja-.html

-----------------------------------------------------------------------------------------

-----------------------------------------------------------------------------------------

Olaszország és hadserege

A katonák története a risorgimentótól napjainkig

„A mai naptól kezdve a Királyi Hadsereg az Olasz Hadsereg nevet viseli, egyben eltöröljük a régi Szárd Hadsereg elnevezést” – olvasható a hadsereg hivatalos közlönye, a Giornale Militare 1861. május 4-i számában, az egységes Olaszország kikiáltása után néhány héttel. Manfredo Fanti tábornok, hadügyminiszter e szavai az Olasz Királyság hadseregének megszületését jelentették. A hivatalos elnevezés 1879-ben Olasz Királyi Hadseregre módosult, amely egészen 1946-ig, a köztársaság kikiáltásáig érvényben maradt.

A könyv szerzője, Massimo de Leonardis, a milánói Szent Szív Katolikus Egyetem hadtörténeti kérdésekben is igen jártas, neves történész professzora nagy ívű összefoglalását tíz fejezetre osztotta: Az olasz hadsereg: a kezdetek, Királyi háború és a nép háborúja (1848–1861), A hadsereg az Olasz Királyságban háború és béke között (1861–1914), Az első világháború: a nagy győzelem, A királyi hadsereg a két világháború között, A második világháború, A királyi hadsereg a felszabadító háborúban, A köztársaság kikiáltásától a békeszerződésig, A hadsereg a NATO kötelékében a hidegháború idején, A harmadik évezred professzionális hadserege.

Közismert tény a Savoia-ház Itália egyesítésében játszott vezető szerepe, amit több tényező együttes jelenléte tett lehetővé. Ezek közül a legfontosabbakat az 1849-es alkotmány megőrzésében és Cavour nemzetközi mércével mérve is jelentős diplomáciai ügyességében jelölhetjük meg, továbbá abban, hogy a Szárd-Piemonti Királyság volt az egyetlen olasz állam, amely vitathatatlan katonai hagyománnyal rendelkezett. Ennek ismeretében nem lehet meglepő, hogy az olasz hadsereg nem az egyesítés előtti államok hadseregeinek fúziója útján, hanem a különböző tartományokból érkező reguláris és önkéntes alakulatoknak a piemonti hadseregbe való betagozódása révén alakult meg. (A Német Birodalom hadserege is az országot egyesítő Poroszország katonai erejének mintájára jött létre.) A katonai helyzet egyértelműségét kitűnően jellemezte az egyébként firenzei születésű Carlo Corsi tábornok: „Mindazok, akik semmi áron sem akarták, hogy az Olasz Királyság egy megnagyobbított Piemont legyen, minden további nélkül elfogadták, hogy az olasz hadsereg a kibővített piemonti hadsereg legyen.”

Ami az előzményeket illeti, az első olasz függetlenségi háborúban (1848–1849) élesen megmutatkoztak az akkor még nem egyesült hadsereg gyenge pontjai: alkalmatlan parancsnoki struktúra; az erők szétforgácsolása stratégiailag haszontalan hadműveletekben; védhetetlen állások megvédésének kísérlete; széthúzás, kölcsönös gyanakvás a regurális erők és az önkéntesek között, illetve nézeteltérések a nemzeti mozgalom egységének hiánya miatt; végezetül az önkéntes csoportok szétszórtsága (több mint 200 egység!). A felsorolt hiányosságok és hibák közül az idők során néhányat sikerült pótolni, illetve kijavítani, egy részük azonban a későbbiekben is nem kevés gondot okozott.

Mindenestre 1848–1849 legfőbb tanulsága az volt, hogy az olasz egység saját erőből nem érhető el, nagyhatalmi támogatásra lesz szükség. Ezt az igazságot legjobban Cavour ismerte fel. Első lépésként az olasz kérdést nemzetközi szintre kívánta emelni, amihez a krími háborúban való részvételen keresztül találta meg az utat. Alfonso La Marmora tábornok parancsnoksága alatt 18.058 szárd-piemonti katona vett részt a harcokban, ahol különösen a Csornaja menti csatában tüntették ki magukat. Az oroszországi csatatéren visszaszerzett katonai presztízs és Cavournak a párizsi kongresszuson mutatott diplomáciai ügyessége jó előjeleknek ígérkeztek a jövőre nézve, különösen akkor, amikor széttört a konzervatív front. Ausztria ugyanis szakított a Balkánon rivális Oroszországgal, amely aztán „jóindulatú semlegességet” tanúsított a második olasz függetlenségi háború idején.

1859-ben már egy jól szervezett piemonti hadsereg sorakozott fel a francia mellett, hogy együttes erővel vereséget mérjenek az osztrák csapatokra. Az északi sikereket a következő évben Garibaldi dél-itáliai győzedelmes menetelése teljesítette ki, ami lehetővé tette az egységes Olasz Királyság kikiáltását.

A politikai egység megvalósulása után fájdalmas feladatok elvégzése várt az immár Olasz Hadsereg név alatt működő katonaságra. 1865-ig a sokféle forrásból táplálkozó dél-olaszországi banditizmus, az ún. brigantaggio letörésére vetették be őket, bizonyos években akár 90 ezer katonát is, tehát a teljes hadsereg felét! Még szomorúbb volt az a tulajdonképpen polgárháborús helyzet, amikor 1862-ben Garibaldi Róma felszabadítására induló önkénteseit kellett megállítaniuk Aspromonténél. Az összecsapás halálos áldozatokat is követelt, sokan megsebesültek.

Az 1866-os porosz–osztrák háború mellékhadszínterén lezajló harmadik olasz függetlenségi háború során az olasz katonai vezetés a már korábban megismert hibákat (rivalizáló parancsnokok bizonytalan­sága, erők megosztása s a többi) ismét elkövette, ami mind a szárazföldön (Custoza), mind a tengeren (Lissa) osztrák győzelmet ered­ményezett. A porosz győzelemnek megfelelően Olaszország ugyan megkapta Veneto tartományt, de az olasz katonai becsületen súlyos csorba esett. Mindenestre a háború során elkövetett súlyos vezérkari hibák arra ösztönözték a kormányt, hogy gondoskodjanak megfelelően képzett tisztikarról, ezért a következő évben Torinóban megalapították a Háborús Főiskolát.

A risorgimento utolsó áldozatai Róma 1870. szeptember 20-i bevételekor estek el: 49 olasz és 20 pápai katona maradt holtan a városfalaknál vívott harcokban.

Az olasz hadsereg következő próbatételét az 1885-ben kezdődő és évtizedekig elhúzódó gyarmati harcok jelentették, amelyek során eleinte Eritreában, később Líbiában harcoltak több-kevesebb sikerrel.

Időközben a hadsereg, különösen az 1870-es években bevezetett reformok következtében, jelentős átalakuláson ment keresztül. Létszámát békeidőben 224 ezer, háborúban 800 ezer főben határozták meg, a korábbi tíz helyett pedig tizenkét hadtestet állítottak fel. A monarchikus berendezkedéshez kötődő, de már nem dinasztikus hadsereggé vált. A trónörökösök hagyományosan a gyalogság sorai között szolgáltak, ugyanakkor a tiszteknek csak kis része verbuválódott a nemességből. Mindnyájukat a monarchiához való feltétlen hűség jellemezte, de nem alkottak „királyi pártot”, a tábornokok sem „udvari pártot”. A hadsereget – okkal – a „nemzet iskolájának” is nevezték: különös figyelmet fordítottak a testnevelésre és a sportra, továbbá az 1871-ben létesített és egészen 1991-ig működő ezrediskolák igen jelen­tős szerepet játszottak a XIX–XX. század fordulóján még igencsak nagymértékű analfabétizmus leküzdésében.

Az I. világháború (olasz terminológiával: nagy háború) az olaszok számára a nemzeti egység kiteljesítéséért Ausztria ellen vívott független­ségi háborúk folytatását jelentette. A súlyos veszteségeket is hozó küzdelem az egész ország mozgósításával egységbe forrasztotta a nemzetet. Az első tábori püspök és a több mint kétezer tábori lelkész kinevezése a Róma elfoglalása óta élesen szembenálló államot és egyházat is közelebb hozta egymáshoz. Az itáliai hadszíntér hadműveleteinek lezárulása, november 4. a győzelem ünnepe és a fegyveres erők napja lett.

--------------------------------------------------------------------------------------

-------------------------------------------------------------------------------------

http://www.c3.hu/~klio/klio072/klio013.htm

----------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------

-------------------------------------------------------------------------------------------