2012. június 04.

A Maternity Blues című filmben nyújtott alakításáért az olasz filmes újságírók díját kapja meg Osvárt Andrea - számolt ba az olasz Ansa hírügynökség.

Június 30-án adják át Osvárt Andrea magyar színésznőnek az olasz filmes újságírók által odaítélt Biraghi-díjat, amelyet a Maternity Blues című olasz filmben nyújtott alakításáért mint az év felfedezettje kapott. Fabrizio Cattani filmjének címe a szülés utáni depresszióra utal, a főszerepet játszó Osvárt Andrea egy gyermekét meggyilkoló nőt alakít benne.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

http://hvg.hu/kultura/20120604_osvart_andrea_filme_ujsagirok_dija#rss

http://www.lavika.it/2012/04/maternity-blues-madri-che-uccidono/

http://www.zabriskiepoint.net/node/14467

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 "Ne csak az akciócsirkét lássák bennem" - interjú Osvárt Andreával

2011. 09. 11.

Osvárt Andrea eljutott oda, hogy a velencei filmfesztiválon ugyanazon a vörös szőnyegen osztogathatja az autogramokat, mint néhány nappal korábban George Clooney és Madonna. Velencében a Maternity Blues című filmjét vetítették, amelyben megtört gyermekgyilkost játszik, de még ennél is nagyobb dolog, hogy pár hónappal ezelőtt megkapta a Luc Besson-féle Transporter-tévésorozat női főszerepét. A 32 éves színésznő velencei hotelszobájában elárulta az [origo]-nak, hogy a családja is aggódik, amikor megkínozza magát egy-egy szereppel, egyre valószínűbb, hogy elkészül a Viszkis-film, valamint talán még magyarul is megszólalhat a Transporterben.

- A Maternity Blues-ban gyerekgyilkos nőt játszol, aki egy intézetbe kerül. A valóságban is létezik olyan intézmény, ahol kizárólag olyan nők vannak, akik megölték a gyereküket?

- Igen, Olaszországban is van egy ilyen, ott is volt az igazgatója a film sajtótájékoztatóján.

- Meglepően udvariasan bánnak ezekkel a nőkkel ahhoz képest, hogy gyerekgyilkosok.

- Igen, mert megkérdőjelezik az épelméjűségüket. Pontosan azért, mert ez az egyik legembertelenebb tett, amelyet valaki elkövethet. Ők páciensek, nem bűnözők. Miután gyógyultan kikerülnek az intézményből, nincs rá példa, hogy visszaesők lennének, vagy más bűncselekményt követnének el később. Az esetek nagy részében ez depresszióról szól, hormonális vagy egyéb mély lelki válságra visszavezethető problémákról.

- Milyen kutatásokat végeztél? Beszéltél olyan nővel, aki megölte a gyerekét?

- Személyesen nem találkoztam ilyen nővel, de néztem dokumentumfilmeket igazi gyerekgyilkosokról. A YouTube-on is vannak fenn ilyen videók. Amúgy mind a négy főszereplő története a valóságból származik. Pont az intézmény igazgatója mondta tegnap, hogy ő tudja a nevét annak a gyerekgyilkosnak, akit én játszom a filmben. Öngyilkos akart lenni, és a két gyerekével elindult a tóba, hogy majd belefulladnak, de ő túlélte.

- Ezek a nők tényleg újra be tudnak illeszkedni a társadalomba? Ez olyan dolog, amelyet fel lehet dolgozni?

- Nyilván elfelejteni nem lehet, de az emberi lélek és az agy fantasztikus teljesítményre képes, ha védekezésről van szó. Nem azt mondom, hogy megmagyarázzák maguknak, de elfogadják és megbűnhődnek. Nem kell őket külön büntetni, mert épp elég büntetés számukra, hogy amikor már gyógyulnak, tisztán látják, hogy mit tettek.

- Korábban már dolgoztál a Maternity Blues rendezőjével. Felkért a szerepre, vagy volt meghallgatás?

- Nagyon szerettem volna ebben a filmben játszani, és mondtam neki, hogy hívjon nyugodtan, bármelyik szerepet szívesen eljátszom, a legkisebbet is. Egy híresebb olasz színésznő akarta ezt a filmet megcsinálni, hozott is volna sok pénzt a produkcióba, de annak fejében, hogy ő játszhatja a főszerepet. Ennek a rendező nem örült, mert nem látta ebben a színésznőben a lehetőséget. Aztán nézeteltéréseik támadtak még a forgatás előtt, és elváltak útjaik. Ami azt jelentette, hogy a rendező elvesztette azt az egymillió eurós hozzájárulást, amelyet a nő hozott volna, és ott maradt színésznő nélkül. Akkor azt mondta, hogy csináljam én, mert úgy gondolta, hogy meg tudom csinálni. Az egyetlen kétsége az volt, hogy még mindig van egy pici akcentusom, de aztán beleírt egy mondatot a forgatókönyvbe, amellyel ez is meg lett magyarázva.

- Hogyan készültél fel erre a szerepre? Bele tudod élni magad egy olyan ember helyzetébe, aki ilyen szörnyű tettet követett el?

- Kemény volt. Ha nem Fabrizio Cattani a rendező, akkor lehet, hogy megijedtem volna, hogy úristen, képes vagyok-e ekkora színészi feladatra? Van egy nagyon kemény színésztanárom, akihez elmentem, ő öt napon keresztül kínzott. Az volt a célja, hogy az ötödik nap végére eljuttasson oda teljes kimerültségben és reménytelenségben, hogy hirtelen felindulásból szétromboljak valamit, amit nagyon szeretek. Ahogyan egy kislány földhöz vágja a Barbie babáját, amikor az anyukájával veszekszik.

- És te mit csináltál? A végén földhöz vágtad a Blackberrydet?

- Nem pont azt, de közel kerültem ahhoz a fajta érzéshez, hogy valaki annyira kétségbeesik, és annyira úgy érzi, hogy egyedül hagyták, és senkire nem számíthat, hogy azt gondolja, legyen vége mindennek és mindenkinek.

- A sajtótájékoztatón mondtad, hogy a felkészülésnél egészen egy gyerekkori élményig kellett visszanyúlnod.

- Úgy szoktuk a karaktereket felépíteni a tanárommal, hogy megkeressük, ötéves korától a mai napig milyen élmények érték a figurát, amelyek miatt olyan lett, amilyen. Ehhez megkeressük az analóg szituációkat az én életemben. Például sokat kellett dolgoznom a bűntudaton. Mély relaxációs gyakorlatokkal kerestünk olyan szituációkat a múltamban, amikor tettem valamit, ami miatt bűntudatom volt. Ilyenkor visszamegyünk abba az életkorba és abba az adott helyzetbe, mintha hipnózis lenne, és jelen időben újra átélem azt a szituációt. Ilyenkor olyan dolgok is feltörnek, amelyekről az ember azt gondolná, hogy rég megoldotta, vagy rég nem számít.

- A munkanap végén le tudtad rakni ezt a szerepet?

- Nem akartam letenni a szerepet, mert benne akartam maradni öt héten keresztül, amíg a forgatás zajlott. Szerintem látszik is az arcomon, hogy a fájdalom szinte elemészt. A külvilág szinte megszűnt. A többi színésznővel próbáltuk egymást támogatni, és nagyon sokat segített a filmnek, hogy végig együtt is laktunk abban az intézményben.

- Mit csináltál esténként abban az időszakban, amikor ezt a filmet forgattad?

- Közös vacsorák voltak. Általában egy produkciónál az a normális, hogy vacsorapénzt adnak, és mindenki ott eszik, ahol akar. Itt viszont úgy spóroltak, hogy menza volt. Szerintem érződik is a filmen, hogy kohézió van az emberek között.

Ez volt az a szerep, amely miatt a legtöbbet kellett szenvedned?

- Azt hiszem, hogy igen. Volt más olyan film, amelyben voltak nehéz jeleneteim, de azok egy napig tartottak. Ezt a karaktert pedig fel kellett úgy építenem, hogy harmóniában maradjon az elejétől a végéig.

- Mi az öröm számodra abban, hogy ilyen szörnyű lelkiállapotban kell lenned heteken át?

- Csak abban reménykedem, hogy lesz valami elismerés a végén. És lett is, mert hál' istennek színészileg jó kritikákat kaptam végre, ami nagyon rám fért. Olaszországban még mindig a legtöbben a sanremói dalfesztivál miatt ismernek, ami nem színészi teljesítmény, hanem műsorvezetői. Nagyon be akartam bizonyítani , hogy színésznő vagyok, úgyhogy nekem ez nagyon nagy lehetőség volt. Úgy néz ki, hogy jól reagált a közönség. Még azok is, akik bennem azt a csinibaba műsorvezetőt látják, csak olyan jelzőket írtak az alakításomról, hogy "megható", "intenzív" vagy "kiemelkedő". Pedig itt tényleg nagyon kemények az újságírók.

- Jó, de ez utána van. Miközben csinálod, fáj neked?

- Igen. A családom eléggé aggódik is ilyenkor. Nem értik, hogy miért csinálom ezt magammal, és hogy megéri-e. Én próbálom a személyes sérelmeimet, fájdalmaimat terápia jelleggel belerakni a szerepbe, és egy picit meg is oldom ilyenkor a saját problémáimat is. Ahelyett, hogy fizetnék egy pszichiátert, nagyon mély önismereti folyamatokon megyek keresztül a színészet által.

- Elhangzik a filmben, hogy vannak nők, akik számára nem természetes az anyaság. Te biztosra veszed, hogy számodra majd az lesz?

- Azt hiszem, hogy ez vagy megtörténik az emberrel, vagy nem. Velem még nem történt meg. Szörnyű lehet egy nőnek, ha akkor fedezi fel, hogy nem alkalmas az anyaszerepre, amikor már késő. Látunk is sok ilyet. Nem mindegyik fajul el gyerekgyilkosságig, de nagyon sok rossz anya van. Szeretnék jó anya lenni, és valószínűleg az leszek, mert jó példát mutatott az anyám, aki becsülettel felnevelt három gyereket úgy, hogy sose volt segítsége. Én is ilyen szeretnék lenni, csak még nem találtam meg azt a partnert, akivel családot alapítanék.

- Itt a fesztiválon legalább három olyan film volt, amelyben azt fogalmazták meg, hogy ha az egyik szülő elhagyja a családot, akkor az mindenképpen nagyon mélyen megsebzi a gyereket.

- Hát igen, nem titok, hogy az én apukám is elment, amikor négyéves voltam, és ez engem sokkal mélyebben érintett, mint például a nővéremet. Érdekes módon ez most jön ki felnőttkorban. Valószínűleg én is félek a kapcsolatoktól, mert az volt az első dolog, amelyet megtanultam életemben, hogy a férfiak úgyis otthagynak egyszer. Emiatt zárkózottabb vagyok. Freud szerint négyéves korig minden megtörténik az emberrel, ami a jellemét kifejleszti, a nővérem akkor már idősebb volt, tehát neki ezzel kapcsolatban semmiféle traumája nincsen. Többen mondták már, hogy olyan, mintha magamat okolnám azért, hogy a szüleim elváltak. Hogy nem tudtam megakadályozni, nem voltam elég jó, vagy elég szép, elég okos. Mintha valami miatt nem érdemeltem volna ki az apám szeretetét. Egyébként pont a Maternity Blues forgatása után megkértem apámat, hogy üljön le velem beszélgetni először tisztán, egyenesen, őszintén arról, hogy ő hogy élte meg, hogy otthagyott minket. Nyilván nem lehet már változtatni a tényeken, de kiderült, hogy apámnak is bűntudata volt, van és lesz is.

- Tehát akkor ez megnyugtató beszélgetés volt?

- Igen. Nyilván sokat nem változtatott a kapcsolatunkon, mert az már harminc év alatt kialakult, de már nem hibáztatom magam.

- Már jó néhányszor megfordultál a velencei filmfesztiválon. Milyen most úgy itt lenni, hogy egy filmedet vetítik?

- Sokkal szuperebb. Eddig mindig valami ürüggyel próbáltam itt lenni, mert ha csak itt van az ember, abból is tanul. De most végre itt vagyok hivatalosan, ami újabb lépcsőfok felfelé.

- Kényeztetnek rendesen?

- Nem mondhatnám. Kaptam ezt a hotelszobát, ami szerintem a minimum. De nem panaszkodom, csinálom a dolgomat.

- Hogyan kerültél bele a Transporter tévésorozatba?

- Tavaly küldtem egy üzenetet az Univerzumnak. Picit elegem volt Olaszországból, úgy éreztem, hogy több van bennem annál, hogy életem végéig olasz tévéfilmekben játsszak. Korban is eljutottam oda, hogy most vagy soha. Tavaly januárban kimentem Amerikába, találtam ügynököt, elkezdtem járni meghallgatásokra. Három részletben összesen hat hónapot voltam Los Angelesben. Tudtam, hogy ez hosszú távú befektetés, és ők is méregetnek, nem fognak csak azért munkát adni a messziről jött embernek, mert éppen aznap csöppent oda. Nagyon keményen tesztelik, hogy mennyire vagy kitartó, mennyire bírod a kudarcot, mennyire vagy megbízható, pontos, ha elküldenek egy meghallgatásra, akkor nem égeted le az ügynöködet azzal, hogy meg se jelensz. Elkezdtem kialakítani a kis kapcsolataimat, és másfél évvel később, körülbelül 50-60 casting után mentem el a Transporter válogatására. Az angolomat is felhoztam megfelelő szintre, a meghallgatási technikám is sokat fejlődött. Jó időben voltam jó helyen, és másnap felhívott az ügynököm, hogy enyém a szerep.

- Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy tiéd a szerep?

- Úgy éreztem, hogy az elmúlt tíz-tizenöt év kemény munkája most meghozta a gyümölcsét, és megérte. Persze, most is próbálok felkészülni arra az eshetőségre, hogy mi van akkor, ha nem lesz sikeres. Fontos lenne, hogy a sorozatból legyen majd második évad is.

- Tapasztalatom szerint, ha az ember nagyon akar valamit, és végül megkapja, annak már nem tud annyira örülni, mint korábban hitte. Te is éreztél ilyesmit?

- Nem, én sírtam. Anyukámat hívtam fel, és mondtam neki, hogy sikerült, megcsináltam. Még anyukám is tudja, ki az a Luc Besson, úgyhogy nem kellett magyaráznom, hogy ez mekkora dolog. Végre elértem egy olyan szintre, ahova el akartam jutni.

- Találkoztál Luc Bessonnal?

- Még nem.

- Ő mennyire tartja rajta a kezét a dolgokon?

- Párizsból követi az eseményeket, remélem, egyszer azért majd személyesen is tiszteletét teszi a forgatáson. Ő delegál, mi pedig a munkások vagyunk, akik reggel bemennek a gyárba, és este kijönnek.

- Korábban ismerted a Jason Statham-féle A szállító-filmeket?

- Nem.

- Azóta megnézted őket?

- Húha, lehet, hogy hazudnom kéne. Egy haveromnak pont megvolt a második rész, és azt elkezdtük nézni. Nem néztem végig, mert azt mondtam, hogy oké, értem, hogy miről van szó, milyen ízű a dolog. Egyébként soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy láttam-e a filmeket.

- Mondhatjuk, hogy ez nem a kedvenc műfajod?

- Nem szoktam akciófilmeket nézni, de csinálni más dolog. Nekem ez megint egy újfajta szerep, új szín, és természetesen hatalmas lehetőség.

- Milyen lesz a szereped?

- Remélem jó. Most úgy döntöttek, hogy kicsit megnövelik a szerepemet, mert kissé elnagyoltan volt megírva. Az én figurám és a szállító együtt viszi ezt a céget. Ő szállít, én pedig a kliensekkel tartom a kapcsolatot, és megmondom neki, hogy hova kell vinni a csomagot. Eddig az első két epizódot forgattuk le, és a harmadik résztől kezdve kicsit többet megtudunk az én karakteremről is. Fel fog bukkanni valaki a múltamból, aki elárul rólam valamit, és szépen lassan kiderül, hogy ki vagyok, honnan jöttem, miért van egy kis akcentusom. Remélhetőleg beszélhetek majd egy pár szót magyarul vagy olaszul.

- Lesz "összejönnek vagy nem jönnek össze" típusú feszültség közted és a szállító között?

- Muszáj, hogy legyen.

- Te is fogsz akciózni?

- Remélem. Eddig még nem forgattam ilyen jelenetet, vagyis csak olyan apróságokat, hogy leütöttem valakit. De már felajánlottam, hogy nagyon szeretnék.

- Mondtad, hogy már két részt leforgott. Idén leforgatjátok az egész évadot?

- Igen, november végéig tizenkét részt. Amerikában január végén, február elején kerül adásba, Európában pedig tavasszal.

- Ha sikeres lesz a sorozat, kész vagy rá, hogy akár évekre odakösd magad?

- Igen, mert akkor a sors nem adta volna nekem ezt a feladatot, ha nem tudnék vele megbirkózni. Inkább a másik felétől tartok: mi lesz, ha nem jön össze, mi lesz, ha megbukik? Az a veszélyes Amerikában, hogy egy pillanat alatt eltűnhetsz. Szeretném majd ott is valami mással kiegyensúlyozni az imidzsemet, hogy ne csak az akciócsirkét lássák bennem, aki magas sarkúban tökön rúg pár embert. Most például kértem az amerikai ügynökömet, hogy más jellegű filmekhez ajánljon ki. Nehogy beskatulyázzanak.

- Tehát ez egy szexi figura?

- Igen, nagyon.

- A kettővel ezelőtti kérdés igazából arra vonatkozott, hogy ha odakötöd magad ehhez a sorozathoz, akkor nyilván egy csomó egyéb munkáról le kell majd mondanod. Ezt nem bánod?

- Igazából ez csak négy hónap elfoglaltság lenne évente, vagy akár még annál is kevesebb.

- Beszéltél korábban a Grace Kelly-filmről. Az haladt valamit előre?

- Sajnos nem, mert február végén elhunyt a producer. Nem tudom, hogy a cég mit akar vele csinálni, de egyelőre jegelték a dolgot.

- Szerinted valaha el fog készülni a Viszkis-film?

- Egyre valószínűbb, hogy igen.

- Februárban a Filmunió hírlevelében az jelent meg, hogy Jack Huston (Boardwalk Empire) fogja játszani a Viszkist. Ez még mindig áll?

- Van most más elképzelés is, így tudnék fogalmazni.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------