2019.03.02.
Amolyan szuterén helyiségben lakom a római rendházunkban. Ablakom előtt domboldal, fölfelé kell néznem, hogy lássak valamit. Sokszor gondolok a gyerekekre, hiszen ez az ő világnézetük: alulról fölfelé! Így láttam immár öt éve az ablakomból azt a gyönyörű pinea tányérfenyőt, mely a szomszéd telken magasodott a Bíboros háza fölé. Íróasztalomnál ülve, egyre csak azt a fát láttam…, és az évek alatt összenőttünk. Én megszerettem őt, ő pedig hűséges állt a helyén. A fák mozdulatlan hűségével. Egyedül állt, olyan méltóságteljesen, mint Csontváry cédrusa.

November 19-én, Szent Erzsébetünk napján fűrészgép siránkozó hangjára riadok. Riadtan látom, hogy óriási emelődaru kosara tornyosodik a fa tányérja alá és egymás után metszik le az ágakat.

Egyszer-kétszer már láttam őket, amint a Bíboros sárga klinkertéglás palazzinója fölé nőtt ágakat lemetszették. De most szorongva látom, hogy ártatlan, zöld ágakat metszenek le egymás után. Csak neeeem…? – szorul össze a szívem és rémülten kiszaladok a kertbe, éppen csak magamra kapom a kabátomat.

Megállok a kertünk közepén és némán nézem, egyre csak nézem... Esik, sűrűn szitál a november végi eső, ami ilyenkor olyan természetes, mint egyébként a napfény. Sivít a fűrész, pottyannak az ágak, permetezik a reggeli eső és én födetlen fővel, öntudatlanul is csak araszolok előre, és állok némán, csendben, lassanként csuromvizesen. A fűrészes ember többször is rám tekint, de csak úgy futtában, hiszen megszokta, hogy bámulják őt ég és föld között. Az én bámulatom azonban riadt, kitartó és vergődő csodálkozás, könyörgő kérés és néma sírás.

Állok vagy negyed órán át, szótlanul. Végül a kosaras feladja, kikapcsolja sivító masináját. Mi van? – kiabálja le, mert érzi, hogy a néma ott-állásom, már régen túl van a csodálkozás árkain. Gombócos a torkom, csak lassan válaszolok: „Tudja…, én ott lakom – mutatok le az ablakomra – és öt éve ez a fa az én világom. Ott az én szobám – tizennyolc négyzetméter, gondolom magamban – és még hozzá ez a pineafenyő. Ez minden!” Megérez valamit rajtam, hiszen nem tiltakoztam, még csak nem is kértem, csak jeleztem, hogy szeretem azt a fát. Int a fa tövében álló távirányítós munkatársának. Lassan ereszkedik a kosár lefelé, majd átnyúlik a Bíboros kerítésén és fölém ér.

Már látjuk egymást, arcvonásainkat, talán még többet is. Leveszi a fejére erősített, félig-meddig félretolt vastag hangtompítóját. Nézek föl rá, mint egy kisgyermek, hozzá a jó hatvanas ősz hajammal.

„Mit gondol, nekem talán nem rossz…?” – kérdezi tőlem. Hallgatunk. Csendben és némán elsírom magam, mint egy gyermek. „Már két éve ki kellett volna vágni, de akkor még meg tudtuk menteni, valamennyire visszametszettük és kikötöttük drótkötéllel.

A pinea gyökerei nem mennek mélyre, éppen csak elterülnek a talajban és fölemelnek mindent, aszfaltot és házat. Ennek itt elkorhadtak a gyökerei, és ha eldőlne, rázuhanna a (Bíboros) házára”.

Értem én a szót és érzem az öregség lassan és csendben korhadó gyökereit is, de azért csak állok a kicsigyerek odacövekeltségével és csodában bízom. Hány éves? – kérdem, hogy mondjak is valamit a jószándékú magyarázatra. „Nyolcvan vagy száz éves”. Nem vagyok pinea szakértő, a szeretet nem szak-ért, csak szeret. A kosaras is csak néz, míg végül megértem, hogy vár valamire, ami nem kötelező, csak éppen emberi. Egy jó szóra, vagy effélére. „Megértem” – szólok, mert hát végül is nem kosarazhattam ki!

Hálásan néz rám, aztán felemelkedik kosarastul, fölteszi a fülvédőt, fölbúg a fűrész és pottyannak az ágak, aztán a törzs darabjai, arányos szakaszokban. Megfordulok, az ablakomra nézek, majd le a földre.

Egy hang súgja: Ide ültess egy fát! Szomorúságom elnyomja a hangot, de két hónappal később föléled. Február 4-én reggel, fergeteges tramontana-szelű éjszaka után kimentem a kertbe, valami kis tavaszi virág után. Megdöbbenve láttam, hogy a vihar, tövénél fogva kidöntött egy öreg fát. Korhadt volt, jobbadán száraz ágakkal, csak bujkált benne az élet mutatóba feltüntetett kósza zöld hajtásokkal. Belenézek a törésnél a belsejébe, az évgyűrűket szétette az enyészet. Azért megsimogatom szépen, amikor felzúg bennem, most már ellentmondást nem tűrve a korábbi Hang: Ültess fát oda! Odamegyek arra a helyre, ahol először volt „hallomásom”.

Azonnal kész a tervem: ide gingko bilobát veszek, s úgy elültetem, mint Pesten a Mária utcai kertünkben!
Azóta jártam már a vivaio-ban, a virágkertészet-faiskolában. Kinéztem egy velem egy’magas, takaros bilobát. A kertész már ismer, onnét hordom a palántákat a kertünkbe. Csak legyek tranquillo-nyugodt, ő majd ügyel. Az az olasz „ci penso io”, a megfelelő hangsúllyal, maga a megfellebbezhetetlen bizonyosság! Holnap délelőtt ültetem el, csütörtökön és senkinek nem szólok, mert abból csak baj lesz és papírengedélyek három példányban…!

Egyébként nyolcvan centi mély árok kell neki, az aljára réteg tőzeget kell helyezni, aztán óvatosan a helyére a csemete-gyereket, s lágyan rá a földet. Meg is kell áldani és végül rá kell bízni a Szűzanyára. Az ablakomból látni fogom… Én öntözöm, a növekedést az Isten adja!

-------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------

-------------------------------------------------------------------------

----------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------

-------------------------------------------------------------------------

https://www.vaticannews.va/hu/egyhaz/news/2019-03/fa-kivagas-ultetes-hala-elet-husvet.html

----------------------------------------------------------------------------

Sajnos nagyon sok fa kidőlt Rómában a február végi erős szélben:

 --------------------------------------------------------------------------

P. Vértesaljai László: Amire egy kiszáradt páfrányfenyő tanít, a jó gyökerekre!

2019.08.28.

Fát ültettem, mert a kertünkben kivágtak egy ősi tányérfenyőt és mert kiszáradt, majd kidőlt két másik fa.
Februárban ültettem a derék Ginkgo bilobát, tavasszal már rügyet fakasztott, majd leveleket bontott széles jókedvében. Lombos és formás kis fácska lett belőle, élettől duzzadó, legyező formájú páfrányfenyő levélkékkel. Öthónapos barátok voltunk, amikor elköszöntem tőle. Többek segítségét is kértem, hogy ne hagyják szomjan veszni, amíg odaleszek, de hiába is tettem. Egy hónap elteltével, alighogy megérkeztem, máris siettem hozzá, még aznap este...

Üres és kopasz ágaival fogadott, szava sem volt. Rozsdás barnára marta a kíméletlen napsütés a kis barátomat, aki a keményre kiégett tányérkájára hullajtotta szomorúan a leveleit. Nekem sem volt szavam, csak álltam oly bánatosan, mint november 21-én múlt évben, azon az esős napon, amikor felsírt a fafűrész és megszűnt létezni egy százesztendős fa, mely még susogni tudott X. Szent Piuszról is a múlt század elejéről.
Gondolatban már újat ültettem, mire elszégyelltem magam gyarló kicsinyhitűségem láttán. Azért megpróbálom, olyan bibliás módon, hátha kihajt mégis jövőre. Na de addig? – kérdeztem és csak sóhajtottam hozzá. Azért hoztam neki egy nagy vödör vizet. Meleg volt augusztus elején, azok a forró, negyven fok közeli napok egyre csak ismétlődtek, de én is, ismételten, napról napra kimentem a kicsi fámhoz. A locsolás után mindig maradtam, mert jó volt vele lenne. És jó volt keseregni neki, meghallgatta még a rádiós panaszaimat is. Csendben hallgatta, hogy a kertjeinkben a fű kipusztult, a virágok is kiégtek, de már vettem friss begóniát, vinkát és amolyan falusias kukacvirágot, vagy mi a csudát…

Egy hét elteltével kétség fogott el, hogy hiába hordom föl a vizet a Gianicolo északi lejtője tetejére, ahonnét pompás a kilátás ugyan a városra, de nekem nincs immár semmi kilátásom a ginkgóm jövőjét illetően.

Két hét elteltével, a tűző napon, ki tudja véletlen volt-e, közelhajoltam az ágaihoz és megvizsgáltam az állapotát. Mert mintha valami duzzanatot véltem volna megpillantani, itt is ott is, az ágain! Zöld duzzanatokat! Kicsi zöld rügyeket!

Hogy újrakezdi az egészet? Most, éppen a nyár közepén? – erre nem gondoltam, csak arra, hogy jövőre azért mégis kizöldül. A maga idejében. De így? Ilyen gyorsan? Nem, ebben nem hittem.

Lázas napok jöttek, estenként a rádióból jövet a kertbe szaladtam és esti fáradt kabóca-cirpelés mellett fölujjongtam: Köszönöm, köszönöm, drága ki barátom! Gincuccio – dünnyögtem olaszos kicsinyítéssel becézve.

Most már biztos, hogy egy-két héten belül tavasz lesz itt a Gianicolón, a ferragostó végére! De hogy is csinálod Te ezt? – kérdeztem, mire szemlesütve csak hallgatott. A gyökereire gondoltam, a jó és erős gyökereire, melyen nem fogott még a hirosimai atombomba sem. Vagy hatvan évmillió bujkál Benned, te élő kövület, aki kibírtad a jégkorszakot, de a perzselő melegeket is. Mert jó a gyökered, mert jó a géned, mert jó a genezised, mert, halljad csak, mert jól megteremtettek. Azóta sem kellett Téged kezelni, úgy vagy jó, ahogy vagy!

Taníts hát bennünket, hogy mi se vesszünk ki, mert hiszen… és ekkor eszembe jutott a papi jelmondatom szentelésem, 1982 Sarlós Boldogasszony napjáról, melyet egykoron római diákként Szent Pál naná, a Rómaiakhoz írt leveléből vettem: „Ha szent a gyökér, szentek lesznek az ágak is” (Róm 11,16).

---------------------------------------------------------------------------------------------

https://www.vaticannews.va/hu/vilag/news/2019-08/vertesaljai-laszlo-jegyzet-ginko-fa-kiszarad-pafranyfenyo-gyoker.html

--------------------------------------------------------------------------------------------

A kudarcról, avagy a későbbi vereségről –

P. Vértesaljai László jegyzete

2024.01.05.

Sírtam az esős novemberben, amikor közel két éve az ablakommal szemközt kivágták a hatalmas tányérfenyőt, aztán februárban lelkesen hoztam az ölemben a már méter magas gingkó bilobát, egy ősrégi kínai páfrányfenyő kisgyermeket. Hoztam és ültettem szeleburdi lelkesedéssel a kertünkben, szemközt az ablakommal, és öntöztem a holnapok reményével, pótlásként és vigaszul az elvesztettért. Mindezt elmondtam már, a fényes örömöket, a duzzadt élet bőségét, a múlt ősz gyönyörű sárga páfrányleveleit. Híre is ment a fácskának, időnként rendtársak jöttek vendégeikkel és az ölnyi terebélyes levendula-sorom mellett ugyancsak lelkes szóval méltatták a Fát.

Miért, mi történt? – kérdezheted.

Meghalt. Elszáradt.

Becsülettel elismerem, hogy kudarcot vallottam. Valahogy vereséget szenvedtem. Nehéz volt elfogadni, küzdöttem is becsülettel s mindent megtettem, hogy megmaradjon a Fa, de legyőzött. Úgy jártam, mint az öreg halász, aki miután partra-vonta a húsa-vesztett óriás-halát, csendben így szólt a fiúhoz: „Legyőztek, Manolin. Alaposan legyőztek”. A fiú így felelt: „Ő nem győzött le, a hal nem”. Az öreg halász pontosított: „Az igaz, a hal nem. Csak később”.

Erről a későbbről szólnék.

Mert nem azonnal jön a vereség. Egy kicsit később. De egyszer csak megjön és ott van. Megáll és megmarad.

A vereséget ilyenkor kikerülhetetlenül el kell fogadni. Még ha csak később, de akkor is. Mert így lehet tovább menni. Az elfogadott vereséggel. Nem is ember az, aki nem ismeri ezt! A vereség teszi az embert. Pontosítok. Az elfogadott vereség teszi.

A tiéd hogyan történt a Fával? – kérdezhetsz ismét.

Tavasszal, a nagy esők után. Éppen egy éves volt a Gingko februárban, meg is locsoltam a születésnapján. Aztán minden nap kijártam hozzá, amikor egyre többet kezdtek beszélni egy bizonyos kínai vírusról. Rajtad úgysem fogna! – mondtam neki. Rajtad semmi sem fogna! – pontosítottam és megsimogattam a gyűrött, mérgeszöld levelecskéket, ahogy szépen kibontakoztak eredeti visszafogottságukból. A nagy esőket követően több napra nem is kellett utána nézni, mert elég nedves volt minden. Mindenfelé sarjadt az élet, bolondul nőtt a fű. Éppen ez lett a baj. Amiről nem tudtam.

Mert kertészek jöttek, alkalomra fölfogadott ukránok, vagy románok, akiknek kávét szoktam vinni. Hogy kedvük legyen a kerthez, benne a Fához.

S egyszer csak fölsivított a benzinmotoros kerek fűkasza és elkezdték a fűnyírást. Alaposan dolgoztak, csak éppen szakértelem híján. A kis gingko tövét is körbe kaszálták, körbe és körbe. A sárga műanyag drót, mely ilyenkor szédülten körbeforog, feltépte a kicsi fa kérgét, belemart a testébe, hullott a fűszál és a gingko kéreg-bőre, szabályos mélyedést vájva körbe és körbe.

Ezt csak pár nappal később láttam. A lombja még susogott, nem is sejtettem semmit. Csak amikor megjelentem a 16 literes kannámmal és öntözni kezdtem, vettem észre a bajt. Nagyon megijedtem, de aztán fölbátorodva felcsaptam fa-felcsernek. Házunk betegápolóitól fehér gézt kértem és bekötöttem a gingko sebét. Feltétlen jószándékomban hoztam volna valami kenőcsöt is, de éreztem, hogy a gingko másként működik. Hagytam és rábíztam a saját nedveire, ami ott középen azért tovább áramolhat alulról fölfelé és abban bíztam, hogy a kötés alatt előbb-utóbb friss kéreg sarjad.

Egy beteget nem lehet csak úgy magára hagyni. Esténként a rádióból megjövet azonnal kimentem hozzá, vízzel vagy anélkül, de mindig valami jóféle szóval. Mert hát beszéltem hozzá és bíztatgattam. Nem is hiába, mert egy-két nap elteltével egyre jobban sarjadtak a levelek és én ujjongtam.

Ekkor jött hozzánk a jezsuita kúria új delegátusa, akit a generális atya nevezett ki hozzánk. Holland és ráadásul botanikus: P. Johan Verschueren. Éppen a kertben találkoztunk. Odajött a fához, megszemlélte és kíméletlen keménységgel kijelentette: „Ennek a fának vége!”.

Majdnem gorombán elkergettem, de helyette csak álltam, csak álltam, valahogy úgy, mint ahogy egy anya hallja a rossz hírt a beteg gyermekéről, egy pokróc, de őszinte orvostól. P. Johan meg is magyarázta tudományosan, mint egy igazi jó holland botanikus.

Ekkor kezdtem igazán harcolni a gingkoért. Reggelente is kimentem hozzá, délután is, tébláboltam körülötte és ügyetlenkedve egyre csak bíztatgattam. Nem is hiába, mert összeszedte magát. A kötést hagytam és a botanikus elöljárómnak sem engedtem meg, hogy hozzányúljon. Aztán a kezdeti siker után lassan feladta a Fa. Rügyei visszahúzódtak, levelei töpörödni kezdtek, majd fonnyadtan leperegtek. Még ekkor sem hagytam abba, pláne nem az imádságot. Mert imádkoztam érte az Élet Urához, aki nagy jóságában a teremtés harmadik napján mindenféle zöldellő növényeket sarjasztott. Először meglehet, éppen ilyen gingko bilobát.

Ennek a kudarcnak immár két hónapja. Mert jött a félelmetes római nyár és nagyjából két hónapja nem esett, csak zuhog és éget a napfény.

A szobámból nézve az egyetlen vigasz, hogy időnként kicsi madárkák szállnak rá és onnét csiporásznak mindenfélét. Ma délután alaposan szemügyre vettem. Állja a nagy meleget, de már nem hajlik, hanem roppanva törik. Úgy száraz, mint a korhadt öreg fák.

Csendben kérdeztem tőle: Hozhatok neked egy kistestvért? A kerti szél sürgetésére mintha bólintott volna. Most már csak az égető nyár múltát várom. Bocsánatot kértem tőle, s tudom, nem haragszik. A fűkaszás kertészekre sem.

Amikor az öreg halász negyednapra hazavetődött a csontváz halával, otthon arcra borulva aludt el és oroszlánokkal álmodott. Én most fákról álmodnék. Páfránylevelű fákról…

2020.08.30.

----------------------------------------------------------------------------------------

https://www.facebook.com/vaticannews.hu/photos/a.526165314061760/3591950500816544/

------------------------------------------------------------------------------------------