Megnéztem az előrejelzést és mivel vasárnapra már csak délnek ígértek napsütést, így hát arra tartottam: ahol Nap és Tenger párásan „összehömbölögnek” (A rokon Ilon néném népiesen őszinte szófordulata a bibliai Ruth és Boász találkozására: Lacikám, nézd csak, az a Rút akármennyire is ronda volt, mégiscsak akadt valaki, akivel szépen összehömbölgött). A kis Marietta pedig éppen útba esik Nettuno felé. Legutóbbi látogatásom óta, úgy is annyi mindent szeretnék Neki megköszönni.

El is gondolkodom, hogy egy tizenkét éves Lányka - Goretti Szent Mária - hogyan is tud ilyen hathatós támasz lenni a lelkiéletemben és így aztán az egész életemben. Nem tudom a választ, de a fő, hogy megy az egész. A többi az Istenre tartozik. A titok egésze az Istené, miénk a belőle feltárt rész!

A házunk fehér Fiat Doblóját kötöttem el, nagydarab, rút és lomha jószág, de iparkodik becsületesen. Ahogy a Santa Maria del Cosmedin templom mellett felkaptatok a Circus Maximus mentén az Aventinusra, rózsás ujjakkal kibomlik a Nap a Coelio domb mögött. Lassítok, megállok, de nem fényképezek, hanem mélyen beszívom a látványt, mert ezt így még nem láttam. Ehhez korán kell kelni, semmit sem sejteni és akkor tiszta ártatlanságban ér a kép. Ismeretlen, soha nem látott villanás az időtlen Róma százezer arcából. Hálát old bennem, mely visszacsorog az öreg Lupa-Anyafarkas-szoptatta ősökig, Romulus és Remus koráig…, aztán a Porta Capena mellett ráfordulok a Caracalla termái felé vezető útra. Ilyenkor gondolatban bebújok az egyik caldarium gőzfürdőjébe, de jó is lenne apró mozaik-kockás padlóin járni!

Útközben evilági valóságra int tárgyilagosan a műszerlap sárga pontfénye, fogytán az üzemanyag! Kitart akár Nettunóig – vélem –, de azért majd veszek valahol útközben.

Az EUR-on – Róma két háború közt épült világkiállítási negyedén – keresztül haladva arra gondolok, hogy még soha nem sétáltam benne. Na, nem is vonz a birodalmi rend stílusa, de mégis valami folytonosságot érzek a múlt század harmada és akár az aureliánusi falak közt, melynek egyik likáján (Tamási Áron) csak kibukkan az ember az Urbsból a tenger felé.

Nagy békesség szunnyad bennem, kész a vasárnapi adás, szombat este leadtam az utolsó pillanatban, így szabaddá lettem, talán még egy utolsó, igazi októberi campagnai (Róma környéki) vasárnapra, hullámzó dombhátak között törött mauzóleumok, birkanyájak, aquaductus darabok szervesen összetartozó képével. Ardea előtt mindig a rutul Daunus-fia Turnusra gondolok, aki becsületes harcban vítt meg Aeneassal, valahol ezen a környéken, ahol Itália eredetmítosza testet öltött: befogadta a trójai menekülteket, de megőrizte „latin” nevét és úgy nagyjából kultúráját, vallását.

Aprilia városa előtt tábla jelzi jobbra a nettunói utat, s hamarosan benzinkútra is lelek. Fél nyolc van, alig jár ilyenkor errefelé autó. Egyedül tankolok s veszek a háznak is ötven euróért üzemanyagot.

Induláskor nem is reggeliztem, ezért a tankolás után beállok a benzinkút sarkán álló CasaFusco caffeteria elé. Még jár a motor, öregesen köhög, közben megnézem a Gps-térképet, hogy is tovább. Rángat az öreg motor, le is állítom, kicsit gyanakodva, hogy na most miért is döcög. Majd helyre jön…!, - gondolom, és kérek egy capuccinót, formás kis cornettóval. „Marmellata con burro, vajas lekváros” – mondja mosolyogva a kiszolgáló hölgy, nem is sejtve, hogy ebből még ismeretség lesz. Kiülök a teraszra, a Fiat elé és előveszem az Aeneist, errefelé mindig magammal hordom és már olvasom is, ahogy az öreg Tiberinus jósol a tölgyfa alatt pihenő fehér emséről, az isteni sarj hősnek. „A tölgyfa alatt…”, lódul a képzetem, de visszafogom, fizetek s indulok.

Indulnék, de a motor nem. Köhint, krákog, mire iszonyúan belém villan: Te Jó Ég, benzint vettem dízel olaj helyett! Ötven euróért, üres tankba! Naná, nem indul!

Vissza a caffeteriába, de most nem jön be a „Marmellata con burro”. Segítséget kérek, de csak igazi, őszinte részvét és együttérzés jön. „Vasárnap van! – mondja a hölgy, mintha karácsonyi éjféli mise idején kérnék – mondjuk – sárga angyalt. Az most erre nem jár. „Korán van!” Olyan meggyőzően mondja, hogy elhiszem. Azért a biztonság kedvéért a lassan tankolni érkező autósokat is a lehető segítség felől faggatom. Részvét és együttérzés zsákravaló van, csak hát „vasárnap van”. Megadom magam, de azért telefonálni kezdek. A kórusba ők is mind beszállnak: „Vasárnap van!”. „Hű de vallásosak lettetek!” – gondolom és Paolóval, rendházunk kocsifelelősével megegyezek abban, hogy hétfőn korán reggel kijön ide egyik barátjával és „megnézik majd”. Na, ha kijön ide nekem a keresztapjával és „megnézik”, akkor itt nem is tudom, mi lesz!

Hej, most segíts meg Mária! – imádkozom, eleinte kicsit kétségbeesetten, de érzem, hogy ez a legjobb megoldás. Sétálni kezdek az üres benzinkútnál és a közeli nettunói Goretti Máriára gondolok, akit testvérileg csak Mariettának, kis Máriának szólítok. „Bocsáss meg, hogy ilyen nagy szamárságot csináltam…” és beleizzadok már csak a gondolatra is, hogy a benzin megrontotta a motor dízeles gyomrát, mert azt ezer euró alatt itt nem hozzák rendbe.

Most segíts meg Marietta, hiszen Hozzád indultam, csak úgy, köszönetképpen! Mire körbejárok a rózsafüzérrel, megnyugszom. Bűntudat terhel, elfogadom, vállalom, most egyebet nem tehetek.

A Fiatomnál pedig várnak rám, mégpedig egy olyan ember, akit mi otthon szaki-nak mondanánk. Már régóta figyel és sokat telefonál. Hasztalan, mert vasárnap van és reggel nyolckor még az amatőr és önkéntes autószerelők is alszanak, akik egyébként leszívnák a tankból a rossz üzemanyagot, remélve, hogy a motor nem ivott még túl sokat az idegen folyadékból. Egyébként ő, a szaki mindenre kész! Megható a készsége: tiszta és őszinte, gyermeki. Hogyan megyek haza? – kérdi, mert ő elvisz a közeli vasútállomásra, ahonnét bevonatozhatok a római Terminire. Megköszönöm és már visz is, beszélgetünk, egészen másról és közben úgy összemegy a gondom, mint mosott gyapjú. Paolo riaszt ki a telefonjával a menetjegy automata elől: „Korán reggel megyek az ismerősömmel”, ezért adjam le a kulcsot és a forgalmit a közeli kávézóban.

Visszagyalogolok a benzinkúthoz, már kilencre jár, lassan benépesedik a bár, egyre több autó jön, tankolnak és kávéznak. Hjah, vasárnap van! Keresem a lekváros-vajas kiszolgálót. Adjam csak oda neki a kulcsot a „patenttel” (forgalmi) együtt nyugodtan, ő ezt már előre érezte, hogy így lesz! – és mosolyog kedvesen. Hétfőn már reggel ötkor nyitunk! – mondja. I-i-i-igen – gondolom, mert hétfő az ugye nem vasárnap.

Kulcs és forgalmi tehát a helyén, én vissza az állomásra, az immár kedves ismerős úton. Automata jegyváltó, aztán jön az emeletes vonat, közel fél óra alatt be is visz Rómába. Ringat a vonat, kezemben a jegy, s olvasom, hogy bizony konvalidálni, azaz érvényesíteni kellett volna a peronon. Te Jó Ég, Marietta! Fölfohászkodom, de most már nyugodtan, hiszen vasárnap van, még a kalauznak is. Az örvendetes titokra zendítek és csodálom az emeletről a pompás vasárnap délelőtti tájat Róma környékén.

Tizenegyre érünk be, kalauz segít le a lépcsőn, kedvesen rám mosolyog és szép vasárnapot kíván! Marietta, Goretti Szent Marietta! Álom ez vagy valóság? Aznap éjjel jól aludtam, a valóságra másnap derült fény. Estefelé, a rádió után kerestem Paolót, mire kurtán felelt: „Nézzem csak meg!”. Megnéztem. A Fiat Dobló a helyén állt, rendházunk parkolójában. Nagydarab, rút és lomha jószág, de továbbra is iparkodik becsületesen. Csak egy szerény kikötése van: Per favore, non benzina!

Nekem azonban van még egy feladatom. Gyalog, kocsival vagy vonattal – végül is mindegy – de elmenni Nettunóba és megköszönni Goretti Szent Marietta segítségét. Állok elébe!

PS: A fénykép Paolo – rendházunk kocsifelelőse – külön kérésére készült, „per ogni caso”, „minden esetre föl”. Én most akkor föl-tettem!

https://www.facebook.com/vaticannews.hu/photos/a.526165314061760/5988018831209687/

------------------------------------------------------------------------------------