Járom az utat…, s immár 25 éve Róma útjait járom. Ez a példátlan lehetőség kötelez is, hogy nyitott szemmel járjak és az arra érdemes látnivalóról beszámoljak és át is adjam, ha lehet írásban és hangban a Rádiónk adta fórumokon.

Múlt vasárnap délelőtt nyakamba szedtem a Várost és a Via del Corsón betértem a Cipolla palotában kialakított új múzeumba, hogy megálljak Marc Chagall híres Fehér feszülete előtt. Csodálatos volt közvetlen közelről szemlélni az eredeti alkotást és megint csak hálát adtam a Teremtő Istennek, hogy ezt a nagy művészt ilyen nemes lelkülettel áldotta meg, mert a népét támadó brutális pogrom után nem ítélkezik, nem vádol, hanem a keresztre szegezett názáreti zsidó Jézusban fölemeli mindenki fájdalmát a Magasságbelihez.

De még volt valami a tarsolyomban, amit ismeretlen feladatként kellett becserkésznem.

Évekkel ezelőtt vettem egy különleges olasz nyelvű római útikönyvet, melynek címe „Di qui passò, Erre járt…”, alcíme pedig „Róma utcai feliratainak nyomában”.

A mostani szentév kezdetének lelkes hangulatában emlékeztem, hogy valahol a város közepén van egy utca – a könyv ezt pontosan említi – ahol egykori szálloda falán emléktábla őrzi Lisieux-i Kis Szent Teréz római zarándokútjának állomását. Róma utcái tele vannak ilyen emléktáblákkal, melyek megemlékeznek a történelem különféle időpontjain ideérkezett híres emberekről. Valahogy úgy, hogy kicsikét „kiírják” a történelmet a házfalakra és ilyeténképp egy ártatlan kis séta máris elemi erejű történelmi lecke. A magyar embernek megható felnézni a márványtáblára a Via Veneto 24. száma alatt és olvasni a sorokat, hogy „Itt lakott e szállodában Ady Endre, a Magyar Nemzet vágyainak és álmainak sors-költője”. De sorolhatnám Michelangelo, Thomas Mann, Mozart, Verdi, Stendhal, Keats, Ibsen, Gogol, Andersen, Dante… neveit. Hjah – mondhatod –, ha egyszer minden út Rómába vezet!

Éppen ezért is kell időnként utána eredni a dolgoknak és hagyni, hogy elmondják a magukét. Mint most a Kicsi Terézkének. Jóllehet ismerős a történet, de azon a helyen még nem jártam, ám mint kiderült, jártam én, csak épp észrevétlen haladtam el Terézke szobra alatt. Induláskor a táskámba kanyarintottam Teréz önéletrajzát, s mint kiderült, ezt nagyon is bölcs sugallatra tettem.

Via del Capo le Case – hívják az utcát furcsa névvel, s talán affélét jelent, hogy Házfok utca. S hogy merre is van? Bent a római belváros sűrűjében, arányos távolságra a Spanyol lépcső és a Trevi kútja közt, a sarokról – mert Terézke háza saroképület – éppen rálátni a Spanyol tér hatalmas oszlopra emelt Szeplőtelen Fogantatás szobrára. S mert az utca lejt, fölfelé a Barberini térre lyukadnánk ki Bernini mester kagylóból vizet köpő Tritonjának szobrával, lefelé pedig az olasz miniszterelnökség Chigi palotájába futnánk bele, ha hagyná azt az állig fölfegyverzett olasz csendőrség.

Ötemeletes elegáns palota második és harmadik szintje közt lebeg a falon egy nagy ablak alatt Teréz emlékfülkéje, melyben a karmelita szent bronz mellszobra látható, Teréz kezében tartott feszületet szorít a szívéhez, arca pedig fölfelé, az Ég felé néz, a gyermekek határtalan bizalmával. Feje fölött díszes majolika füzér húzódik, alatta pedig a felirat: „Ebben a házban, az egykori „Dél Szállodában” lakott a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz 1887 novemberében. Állították 1925. május 17-én”. Éppen az emléktábla centenáriumára érkeztem, köszönöm is nagyon a kicsi dolgok nagy Mesterének, Teréznek!

Akkor hát itt lakott?! – kérdem és egyszerre erőst ki is jelentem. Igen, méghozzá édesapjával, és kishúgával! Dél is járja már, amiért ilyenkor egyébként is imádkozni illik, így hát szépen nekifogok, én az utcaszélről, Teréz pedig Oda-föntről. Együtt dicsérjük az Urat.

Előkerül persze az önéletrajz is és emlékszem, hogy aprólékosan beszámol római zarándokútjáról, melynek útvonala: Párizs, Svájc, Velence, Pádua, Bologna, Loréto, Róma…

De hát mit is keresett a mi Terézünk Rómában és éppen 1887-ben?

Először is a római rendkívüli szentévről. XIII. Leó pápa (1878-1903) papszentelése 50. évfordulójára rendkívüli szentévet hirdetett meg 1887-ben, hogy az olasz állam létrejöttével hátrányos helyzetbe került egyház tagjainak lelki megújulási lehetőséget adjon. Ebből az alkalomból az egész katolikus világ megmozdult és főleg Európából indultak immár vonatokon Róma felé a zarándokok. A normandiai Lisieux sem maradt kivétel, ahonnét a Szent Jakab plébánia szervezett zarándoklatot, melynek 197 tagja közt ott találjuk a Martin család három tagját: az özvegy Louis papát és két lányát, a 15 éves Therese-t és a kicsi Céline-t. A Martin család lányai közül akkor már ketten, Pauline és Marie beléptek a lisieux-i kármelbe, és Teréz is ide kapott meghívást. Fiatal kora miatt elutasították, de ő a zarándokút lehetőségeit felhasználva – szívében olyan pál-apostolosan a „pápához fellebbezett”. Leghőbb vágya az volt, hogy a Szentatyától elérje a kármelbe belépését. Ezt meséli el ő maga az „Egy lélek története” könyvében, melyet már fogadalmas karmelita nővérként írt.

Hallgassuk a nem is csak „első kézből”, hanem egyenesen a „lelkéből” eredő naplórészletet. Könyvét rendje elöljáró Anyjának ajánlja, neki meséli el a vele történteket.

Hat napot töltöttünk el azzal, hogy sorra látogattuk Róma főbb csodáit, s a hetediken láttam közülük a legnagyobbat: „XIII. Leót” … Óhajtottam is ezt a napot és ugyanakkor féltem is tőle, mert tőle függött a hivatásom, miután a válasz, amelyet a Püspök úrtól kellett volna kapnom, nem érkezett meg s önnek egyik leveléből tudtam meg, Anyám, hogy már nem nagyon készséges irányomban, így egyetlen mentődeszkám a Szentatya volt … de ahhoz, hogy azt elnyerjem, kérni is kellett, s az egész világ előtt merni kellett beszélni: „a Pápával”, ettől a gondolattól megremegtem. Hogy mit is szenvedtem én a kihallgatás előtt, azt egyedül csak a Jó Isten tudja, meg az én drága Céline-em. Soha nem fogom elfelejteni, mennyire részt kért minden megpróbáltatásomból, mintha csak az én hivatásom az övé lett volna. Kölcsönös szeretetünket a zarándoklat papjai is észrevették; egyik este, miután annyian voltunk egy társaságban, hogy kevés volt az ülőhely, Céline az ölébe vett engem s oly kedvesen néztünk egymásra, hogy egy pap felkiáltott: „Hogy szeretik egymást! Ó, ez a két nővér sohasem fog tudni elválni egymástól!” Igen, mi szerettük egymást, de szeretetünk oly tiszta és erős volt, hogy az elválás gondolata nem zavart meg bennünket, mert éreztük, hogy semmi de semmi, még az óceán sem tudna elszakítani bennünket egymástól … Céline nyugalommal nézte, amint az én kis sajkám a Kármel partjához közeledik, belenyugodott abba, hogy olyan sokáig marad az evilág viharos tengerén, ameddig csak a Jó Isten akarja, biztos lévén afelől, hogy ha rákerül a sor, ő is eléri majd vágyainak célját, a partot…

November 20-án, vasárnap, miután felöltöztünk a Vatikán szertartásrendjének megfelelően, vagyis feketébe, a fejünkön vállra-hulló csipkekendővel, s miután egy nagy, kék-fehér szalagon függő XIII. Leó-medaillonnal ékesítettük fel magunkat, beléptünk a Vatikánba, a Szentatya kápolnájába. Nyolckor mély megindulás vett erőt rajtunk, látva, amint belép, hogy elmondja a Szentmisét … Miután megáldotta a köréje gyűlt sok zarándokot, felment a Szent Oltár lépcsőin és Krisztus Helytartójához méltó pietásával mutatta meg nekünk, hogy valóban „Szent Atya”. A szívem erősen vert és az imáim forróak voltak, mialatt Jézus leszállott Főpapjának a kezébe; e mellett telve voltam bizakodással, hiszen az napi Evangélium ezeket az elragadó szavakat foglalta magában: „Ne félj, te kisded nyáj, mert az én Atyámnak tetszett, hogy neked adja a királyságát”. Nem, nem féltem, reméltem, hogy hamarosan enyém lesz Kármel királysága, nem gondoltam akkor Jézusnak ezekre a másfajta szavaira: „Úgy készítem el nektek királyságomat, ahogyan Atyám nekem készítette el azt. Vagyis keresztet és megpróbáltatást tartogatok a számodra, így leszel méltó arra, hogy birtokba vedd ezt a királyságot, amely után áhítozol; miután szükséges volt, hogy a Krisztus szenvedjen s ezáltal menjen be az ő dicsőségébe, ha az ő oldalán akarsz helyet foglalni, idd ki a kelyhet, amit Ő maga is kiivott … Ezt a kelyhet a Szentatya nyújtotta nekem és könnyeim összevegyültek a keserű itallal, amellyel megkínáltak. A hálaadó mise után, amely Őszentségéét követte, kezdődött a kihallgatás. XIII. Leó nagy karosszékben ült, egyszerű fehér reverendába s egy ugyanolyan színű camagliába öltözve és a fején csak egy kis pileólus volt. Körülötte voltak a kardinálisok, az érsekek és a püspökök, de csak úgy nagyjában láttam őket, mert a Szentatyával voltam elfoglalva; sorban elmentünk előtte, mindegyik zarándok letérdelt, mikor rákerült a sor, megcsókolta XIII. Leó lábát és kezét, áldást kapott tőle és két nemes testőr megérintette őt a szertartáshoz tartozóan, tudtára adva ezáltal, hogy felkelhet (mármint a zarándok, oly rosszul fejezem ki magam, hogy úgy hihetné valaki: a Pápáról mondtam ezt). Mielőtt a főpásztori szobába léptem volna, feltett szándékom volt, hogy beszélek, de meglátva „Révérony főtisztelendő urat” a Szentatya jobbján, éreztem, hogy alábbhagy a bátorságom … Csaknem ugyanabban a pillanatban adták át nekünk az üzenetét, melyben megtiltja, hogy beszéljünk XIII. Leóhoz, mert már amúgy is túlságosan elhúzódik a kihallgatás … Drága Céline-emhez fordultam, hogy megtudjam véleményét: „Beszélj!”, mondta ő nekem. A következő pillanatban a Szentatya lábainál voltam; miután megcsókoltam a papucsát, Ő a kezét nyújtotta nekem, de ahelyett, hogy megcsókoltam volna, összekulcsoltam az enyémet és arcára emelve könnyben úszó szememet, így szóltam: „Szentatyám, nagy kegyet szeretnék kérni Öntől! …”

Ekkor a Szentatya fölém hajtotta fejét, oly módon, hogy az arcom csaknem arcához ért, s láttam, hogy fekete és mély szemei rám szegeződnek s mintha egészen a lelkem mélyéig hatolnának. – „Szentatyám, mondtam, jubileuma örömére engedje meg, hogy 15 éves koromban a Kármelbe lépjek! …”

A hangom kétségtelenül remegett a felindulástól, a Szentatya pedig Révérony főtisztelendő úr felé fordulva, aki csodálkozással vegyes bosszúsággal nézett rám, ezt mondta: „Nem egészen értem.” Ha a Jó Isten megengedte volna, Révérony főtisztelendő úr könnyen elérhette volna számomra, amire vágytam, de ő keresztet és nem vigasztalást akart adni nekem. – „Szentatyám, mondta a nagy Helytartó, egy gyermek akar a Kármelbe lépni 15 éves korában, az elöljárók éppen most vizsgálják meg a kérdést.” – „Nos, gyermekem, felelte jóságos pillantással a Szentatya, tedd azt, amit az elöljárók mondani fognak neked.” Kezeimet a térdére téve, erőm utolsó megfeszítésével, esdeklő hangon mondtam: „Ó, Szentatyám, ha ön igent mondana, mindenki úgy akarná!” Merően nézett rám, s minden szótagot külön hangsúlyozva, ezeket a szavakat mondta: „Ugyan … ugyan … Akkor fogsz belépni, ha a jó Isten is úgy akarja! …” (Hangjában volt valami magával ragadó és meggyőző, szinte még most is hallom.) Mivel a Szentatya jósága felbátorított, szerettem volna még beszélni, de a két nemes testőr udvariasan megérintett, hogy keljek fel; látva, hogy ez nem volt elég, karon ragadtak és Révérony abbé segített nekik felemelni engem, mert én úgy maradtam, XIII. Leó térdére tett, összekulcsolt kézzel és erővel vittek el a lábaitól…

Mikor a Szentatya látta, hogy elvisznek, kezét az ajkamhoz emelte, majd felemelte, hogy megáldjon, a szemem akkor megtelt könnyel és Révérony abbé legalább annyi gyémántot láthatott benne, mint akkor, Bayeuxben … A két nemes testőr a szó szoros értelmében vitt az ajtóig, és ott egy harmadik közülük XIII. Leó-érmet adott nekem. Céline, aki utánam jött, tanúja volt az imént lejátszódott jelenetnek, majdnem annyira megindult volt, mint én, e mellett azonban volt bátorsága ahhoz, hogy a Szentatya áldását kérje a Kármel számára.

Révérony főtisztelendő úr bosszús hangon mondta: „Hiszen már meg van áldva a Kármel.” A jó Szentatya szelíden felelte: „Ó, igen! meg van már áldva.” Mielőttünk Papa járult XIII. Leó lábaihoz, a férfiakkal. Révérony főtisztelendő úr őhozzá kedves volt, úgy mutatta be, mint két karmelita nővér édesapját. A Szentatya különös jóindulata jeléül az én drága Királyom, az Édesapám tisztes fejére tette a kezét, mintha valami misztikus jeggyel jelölné meg így, Annak a nevében, akinek valóban a helytartója …

Az én drága Papámnak sok fáradságába került, amíg a kihallgatásról eljövet megtalált engem, minden tőle telhetőt megtett, hogy megvigasztaljon engem, de hiába… A szívem mélyén nagy békét éreztem, mert tökéletesen mindent megtettem, ami csak módomban volt, hogy megfeleljek annak, amit a Jó Isten tőlem kívánt, de ez a béke a mélyben volt s a lelkemet keserűség töltötte el, mert Jézus hallgatott … Úgy látszott, hogy messze van tőlem, semmi jelét nem éreztem a jelenlétének … Ezen a napon még a Nap sem mert kisütni és Itália szép kék ege, sötét felhőktől terhesen, szakadatlanul együtt sírt velem … Ó, mindennek vége volt, az utazásomnak nem volt már varázsa, hiszen a célja hiányzott. Ezzel szemben a Szentatya utolsó szavai mintha vigasztalók lennének: s valóban, nem voltak valósággal prófétaiak? Minden akadály ellenére, az, amit a Jó Isten akart, beteljesedett. Nem engedte meg a teremtményeknek, hogy azt tegyenek, amit akarnak, hanem az Ő és csakis az Ő akaratát …

Idáig Kicsi Teréz naplója.

A Szentatya nem teljesített azonnal az ő kérését, hanem azt átutalta az elöljárók akaratába: Akkor fogsz belépni, ha a jó Isten is úgy akarja! Mire Teréz hazatért a római zarándokútból, otthon várta az engedély és így pár hónappal később 1888. április 9-én végre beléphetett a Kármelbe. A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nevet kapta beöltözésekor. Az a kicsi labda, maga Teréz, a Gyermek Jézus kezébe került, aki megnézte, szívéhez szorította és soha, soha el nem engedte. Lelkét kilenc év szolgálat után 1897. szeptember 30-án fogadta magához. 1923-ban avatták szentté, majd az 1925-ös szentév keretében XI. Piusz pápa avatta szentté és tette a missziók és a Franciaország patrónájává. Szent II. János Pál pápa 1997-ben egyházdoktorrá avatta, és lett így társa Sziénai Szent Katalinnak és Avilai Nagy Szent Teréznek.

Igen, ha olyanok lesztek, mint a gyermekek, akkor bemehettek Atyám országába.

(vl)

----------------------------------------------------------------------------------------

https://www.facebook.com/vaticannews.hu/posts/pfbid023JJYSSkUowMiaYruBQf7gu9KVYwSNBL4rYQzjarDfCdi8JtSGg9drYXkZrKv84tVl?rdid=23wHNDKIiLTSztza

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Lapide_e_busto_su_casa_dove_pernott%C3%B2_santa_teresa_di_lisieux,_roma,_via_capo_le_case.jpg

https://www.rerumromanarum.com/2015/05/targa-commemorativa-santa-teresa-del-bambino-gesu.html

-------------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------