Róma mindannyiunk közös hazája – idézik gyakran hazánk és az örök város kapcsolatára utalva. Sorozatunkban a magyar vonatkozású egyházi intézményeket járjuk végig helyszíni riportok segítségével, amelyek betekintést adnak a római magyar élet legfontosabb színtereibe. Harmadik állomásunk az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek magyar rendtartományának római zarándokháza, a Villa Mater Redemptoris. – Amellett, hogy „Róma mindannyiunk közös hazája”, e sorok írójának a megváltós nővérekhez érkezni külön otthonosságot jelent, hiszen az általuk alapított és fenntartott Szent Margit Gimnáziumban nevelkedett hat éven át.

Autóval mindenképpen, de alighanem más járművel és gyalog is kalandos út vezet föl a via Francesco Tamagno utcába, ahol a nővérek frissen felújított zarándokháza áll. A szerpentin tetejére húzott épületben három magyar szerzetesnővér él „békeidőben”, amikor éppen nincs építkezés és bővítés: az idős Kinga nővér, aki még saját kezével hordta a téglát ehhez a házhoz, Teodóra nővér, a házfőnök és Fausztina nővér, aki jelenleg még a Szent István Ház lakói számára teszi otthonossá főztjével a munkát és a pihenést. Ők hárman szinte „lefedik” a Kárpát-medencét: Teodóra székelyföldi, Fausztina alföldi jász, Kinga nővér pedig a Nyugat-Dunántúlról származik – akárcsak nagynénje, aki nélkül ma nem lépdelhetnénk a ház folyosóin. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a megváltós nővérek között itthon felvidéki és kárpátaljai is akad, tényleg úgy érezhetjük, hogy az egész magyarság képviselve van: nem csak a rend, de Róma is mindannyiuk közös hazája lett.

Két kézitáskával disszidálni

Kinga nővér nagynénje, Galavits M. Geraldine (1910–1989) a zarándokház és a rend legendás alakja volt. A budapesti Margit Intézet, a mai Szent Margit Gimnázium egykori igazgatója az államosítást követő meghurcoltatások után – és elől… – költözött ki Rómába. Döntése nem volt teljesen önkéntes: elöljárója, a generális anya, egyben magyar tartományfőnöknő bízta meg azzal, hogy a kommunizmus miatt ellehetetlenült hazai hitgyakorlásnak teremtse meg a római alapjait, amely a mintegy negyven nővért – aki Hollandiába, Franciaországba, Ausztriába, Németországba, Olaszországba költözve elhagyta Magyarországot 1945 után –, képes legyen összetartani. Legalább addig, amíg a vörös csillagtól meg nem szabadul a világ.

Geraldine nővér egyébként Rózsa keresztnévvel látta meg a napvilágot, maga is a Margit Intézetben tanult, ahol már korán kitűnt nyelvtehetségével. Az itt tanult német, francia és angol nyelven kívül beszélt és írt olaszul, spanyolul, továbbá megtanult oroszul, és természetesen értette-művelte a latint is.

Két kézitáskával, hatalmas kalandok után lépte át 1949. január 13-án az osztrák–olasz határt. Rómában nyelvtudásával a Nemzetközi Karitásznál kapott munkát, miközben a Vatikánhoz közel egy kicsi házat bérelt magának és zarándokoknak.

A bevételnek minden fillérét félretette, akár saját állandó nélkülözésének árán is. Kegyetlen élete volt! – meséli Kinga és Teodóra nővér. Az első időkben kiment a piacra, és ami gyümölcsöt meg zöldséget már kidobtak az árusok, mert rohadt volt, ő összegyűjtötte, kivágta belőle, ami ép, ezt fogyasztotta. Emellett gyalog járkált Rómában, hogy ne kelljen buszjegyet vásárolnia, 1954-ben pedig, amikorra XII. Piusz pápa rendkívüli szentévet hirdetett, már szállásadóként tűnt föl. Geraldine nővérnek addigra sikerült még két rendtársát kicsempésznie Rómába, így hármasban béreltek egy házat a Via Aurelián, amit aztán zarándokoknak adtak ki. A teljes kihasználtság érdekében a teraszon aludtak, még saját szobájukba is vendéget fogadtak. A fegyelmezett spórolás mellett Geraldine a városban élő magasabb rangú egyháziak anyagi támogatását is meg tudta nyerni az ügynek.

Mindehhez persze kellett egy jó adag temperamentum, amelyről a házban bennünket körbevezető Kinga nővérnek élénk személyes élményei, Teodóra nővérnek pedig szinte anekdotává sűrűsödött emlékei vannak. „Jó kapcsolatot ápolt mindenkivel, akivel közel egyszerre disszidált, beleértve a Szent István Ház fölépítésében élen járó Mester Istvánt és Zágon Józsefet is, akik szinte „rettegve tisztelték” a fáradhatatlan nővért.  „A munkások gyakorlatilag féltek tőle, egymásnak mondogatták, ha fölbukkant, hogy jaj, jön a Madre! És még a leglustábbak is ijedten kaptak a szerszámaik után. Tudták, hogy nincs mese, nagyon leteremti őket, ha a munka nem halad” – idézik föl a karizmatikus apáca alakját, akit egyébként a Margit Intézetbeli egykori tanítványai évtizedek múltán is szigorú, következetes, de bűbájos és ragyogó mosolyú, fiatal, energikus teremtésként írnak le.

Másfél évtized alatt két ház

Geraldine nővérnek tizenegy év kellett, hogy teljesítse a rá bízott feladatot. Előbb kialakította kongregációjának római központját, majd 1960-ban megvette a telket, amelyen 1964-re fölépült az utcanév után „Tamagnónak” emlegetett zarándok- és rendház. Ugyanettől az évtől a generális anya megbízottjaként a szabad világban élő nővérek vicetartományának elöljárója volt. Tevékenysége bőven túlterjedt saját rendjének ügyein: 1971-től a bécsi Pázmáneumban Mindszenty József bíboros nyelvi titkára volt, a szentéletű főpap 1975-ös halálát követően pedig kéziratának kiadásán dolgozott. Haza nem jöhetett, mert börtön várt volna rá – világosít föl Kinga nővér, aki elárulja azt is, hogy szülőfalujában, a Sopron megyei Lövőn második szomszédjuk volt Geraldine és családja, mégsem találkoztak otthon sohasem. Rómába viszont már úgy került ki, hogy elvégezve az Iparművészeti Főiskola freskórestaurátor szakját, és tudva, hogy szerzetesnővér szeretne lenni, írt a nagynénjének, hogy szeretne „továbbképződni”. Talányos üzenete természetesen a Magyarországon lehetetlen noviciátusra vonatkozott elsősorban, Geraldine pedig rokonként és elöljáróként meghívólevéllel segítette ki Rómába.

Kinga nővér egyébként emlékszik arra, hogy az 1970-es években maga Mindszenty bíboros is járt a Tamagno utcai házban. „Szívmelengető élményként” idézi föl a bíborossal való találkozást, hiszen „egy ilyen szent emberrel találkozni nem mindennapi esemény”. „Aki kétségbe vonja az életszentségét, próbálja meg utánozni csak egyetlen napját, még nem is kell, hogy pont a börtönévekből…” – summázza Kinga nővér, akit egyébként disszidálásáért az 1960-as években távollétében öt év börtönre ítéltek, és megfosztották magyar állampolgárságától is.

Megújult szálláshely

Miközben beszélgetünk, a házat járjuk: csupa felújított emelet, modern szobák, tágas terek, letisztult felületek, és a Szent István Házból már ismert akadálymentes szobák fogadnak bennünket. A tűzlépcsőn a nyolcvanhárom éves Kinga nővér olyan sebességgel lépdel fölfelé, mintha korábban hegymászó lett volna. Csak nevet, amikor ezt szóvá is tesszük neki.

A kilátás fentről igazán pazar: látszik nem csak Róma – az elmaradhatatlan Szent Péter bazilikával –, de a kertben álló sok-sok leanderbokor, a babérfa, és a kert dísze, egy fehér kőből faragott Szűzanya-szobor is. Ideális helyszín a kikapcsolódásra, akár kint, a teraszon, akár bent, az épületben töltik az időt a vendégek. A megújult recepció mellett a szürke-drapp színű kápolna kapott helyet, aprócska sekrestyével, és szemben vele, de ugyanezen az emeleten a nővérek otthonával. Hárman vannak most, de a klauzúrában négy nővérnek alakítottak ki lakószobát – talán nem alaptalan reménység, hogy egy-egy új hivatás számára. Ugyanitt kapott helyet a könyvtárszoba is.

A ház befogadóképessége már az 1960-as évek közepén több mint negyven fő volt, de a mostani felújítással ez tovább nőtt. Az egyszerű bútorzatú, kényelmes helyiséghez minden esetben önálló vizesblokk tartozik már, sőt, az épület legfelső szintjén családi apartmanokat is kialakítottak. Az ebédlő a szuterénban kapott helyet.

A házat még a világjárvány előtt,2019-ben vásárolta meg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK), rajtuk keresztül folyósította az állam azt a támogatást, amelynek köszönhetően a helyszín megújulhatott. A tulajdonjog rendezése után a nővéreknek majd bérleti szerződést kell kötniük – ezzel kapcsolatban tréfásan meg is jegyzik: ezentúl vendégek lesznek a házban. Az MKPK titkára, Tóth Tamás, a Pápai Magyar Intézet korábbi rektora ugyanakkor az első pillanatban megerősítette, hogy továbbra is épp úgy otthonuk lehet a hely, mint eddig volt.

A helyszínnek kicsit más a profilja, mint a Szent István Háznak – avatott be bennünket ezzel kapcsolatban még korábban Terdik Sebestyén, a Szent István Ház igazgatója, akivel a sorozat első részében beszélgettünk. A „Tamagno” rendkívül jó elhelyezkedéssel bír, hiszen közel van a metró Battistini megállójához, ezért várhatóan nagy lesz majd az érdeklődés a helyre. Zarándokok ugyanakkor még nem vehetik birtokba: nem csak a felújítás utolsó simításai hiányoznak, de meg kell várni azt is, hogy a hírhedten lassú és kényelmes római bürokrácia ráüsse az utolsó pecsétet is az engedélyekre. Terdik Sebestyén most úgy számol, talán ősztől már megindulhat a forgalom. Ezzel kapcsolatban hozzáteszi: a nővérek új színt hoztak a Szent István Ház életébe, vissza- és hazaköltözésükkel mindnyájuknak hiányozni fognak.

-------------------------------------------------------------------------------------

https://www.magyarhirlap.hu/kultura/20220723-tamagno-a-megvaltos-noverek-romai-haza

--------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------