Július 16-án ünnepelte hetvenötödik születésnapját Madarassy István Kossuth-díjas, nemzetközi hírű ötvös- és szobrászművész, akinek hitből és élményből táplálkozó műveiben harmonikus, természetes egységben jelenik meg a föld és az ég, az ember és Teremtője.

Ars poéticája is lehet az alkotással kapcsolatos következő vallomása: „Úgy gondolom, csak akkor válik a kép képpé, a szobor szoborrá, a szoborkép szoborképpé, ha a tűz és a láng által a lelket is sikerült beléjük olvasztanom.”

Madarassy Istvánnal a sasadi házában lévő műtermében beszélgetett Bodnár Dániel.

– Édesapja, Madarassy Walter szobrászművész volt, s Ön szinte a műtermében nőtt fel. Magától értetődő volt, hogy képzőművész lesz? Hiszen kora gyermekkorától kezdve ebben a világban élt, nevelkedett…

– Ez természetes volt. Nagyon szerettem a műterem atmoszféráját, illatát. Sokszor láttam édesapámat munka közben, megfigyeltem, hogyan készít érmet, reliefet, kisplasztikát, nagy szobrot vagy kicsit... Ez beleivódik a gyerek lelkébe. Kissrác korom óta úgy éreztem, semmi mást nem akarok csinálni, mint amit a műteremben láttam. Meg kell említenem anyai nagyapámat is, Kaveczky Zoltánt, aki festőművész és grafikus volt. Tehát két oldalról is örökölhettem a tehetséget, amit aztán igyekeztem a legjobb tudásom szerint kamatoztatni. Nyolcadik osztályos koromban előkészítőre jártam a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, majd sikeresen felvételiztem. Sok olyan tanár tanított ott, aki ismerte édesapámat. Ennek megfelelően kezeltek engem, s közölték: tőled háromszor annyit várunk el, mint mástól, mert tudjuk, melyik műteremből kerültél ide, kinek a felügyelete alól. Érettségi után nem vettek fel a képzőművészeti főiskolára, egy évig restaurátorként dolgoztam a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ott is ismerték édesapámat az érmein, kisszobrain keresztül. Az éremosztály vezetője Huszár Lajos volt, a múzeum igazgatója pedig Mihalik Sándor, mindketten jóban voltak édesapámmal. Ismerősként tekintettek rám, ami egyrészt természetesen jó érzés volt, másrészt éreztem a jó szándékú „nyomást”, többet követeltek tőlem. Amikor bekerültem az Iparművészeti Főiskolára, a mestereim Engelsz József és Illés Gyula voltak, apám valamikori kollégái, korábban tanította is őket. Ezért a velem szemben támasztott követelmény itt is a többszöröse volt annak, mint amit azoktól vártak el, akik nem ilyen közegből kerültek ki.

– Édesapját nagyon sok mellőzöttség érte. Ön mellett az öccse is művészi pályára lépett, restaurátor lett. Soha nem fordult elő, hogy az édesapjuk megpróbálta volna lebeszélni Önöket a választásukról, arra hivatkozva: az ő példája bizonyítja, mennyire nehéz hivatás a művészeké?

– Ez soha nem fordult elő. Az akkori szocialista kultúrpolitika nem igazán támogatta, hogy újabb orvos, színész- vagy művészgenerációk vigyék tovább a felmenőik hivatását, én azonban akkor semmit sem érzékeltem ebből. Csak azt éltem meg, amit az előbb említettem, hogy másokhoz viszonyítva tőlem mindig többet vártak el a tanáraim. Amikor lediplomáztam, és a mesterem azt mondta: mától kezdve kollégák vagyunk és tegeződünk, megköszöntem neki a szigorúbb követelményeket.

– Ifjú művészként egész sorozatot alkotott vihar pusztította domboldalakról, új életre támadó fákról. Mi vonzotta ehhez a témához?

– Nagyon egyszerű: a természet szeretete. Kertes házban nőttem fel, emellett a szüleimmel sokat kirándultunk, nyaranta a Balatonhoz utaztunk. Mindig olyan helyen éltük az életünket, ahol sok volt a fa, a virág, a zöld. Rengeteget számított nekem, hogy mit látok. Amikor elkezdtem rézlemezzel dolgozni, előjött, hogy mi az, amit a természetből el lehet lesni, hogyan tudom egy képen vagy egy szobor mellett megjeleníteni a fát, magát a természetet, ami nemcsak nekem, de másoknak is örömöt szerez.

– Művei egy jelentős részében hitbeli, vallásos témákat dolgoz fel, ó- és újszövetségi eseményeket, személyeket ábrázol, vagy szenteket. Hogyan alakult ez Önnél?

– A szülői ház, a neveltetés, a hitbéli elköteleződés magával hozta, hogy a bibliai, a vallásos témák erőteljesen jelenjenek meg az alkotásaimban. Több évvel ezelőtt Gyergyádesz László művészettörténésznek, a kecskeméti Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennále alapító kurátorának meghívásos pályázatai mind tematikusak voltak, ó- és újszövetségi témákból merítve. Így született meg a Noé bárkája, a Gábriel arkangyal vagy a Krisztus-torzó.

– A 2000-es év nagyon jelentős volt az életében. A Vatikánban fogadta II. János Pál pápa, akinek odaajándékozta a Szent Istvánról és feleségéről, Gizelláról készített szobrát. Mit jelentett Önnek ez a találkozás emberileg, művészileg?

– 2000-ben volt egy kiállításom a Stefánia-palotában, ahová elvittem mindkét szobromat. A Szent István korábban, 1988-ban készült, a Gizella 1999-ben. A tárlatot Gyurkovics Tibor nyitotta meg. A frissen megválasztott köztársasági elnök, Mádl Ferenc, akit régóta ismertem, ott volt az eseményen. Elhangzott, hogy első hivatalos útja a Vatikánba vezet, és elvinné magával ezt a két szobrot II. János Pál pápának. Mádl Ferenc felkért, hogy legyek a küldöttség tagja, így jelen lehettem a két szobor átadásán. Felemelő érzés volt ott lenni. Akkor már másodszor találkozhattam Őszentségével. Az első alkalom 1991-ben volt, a magyarországi látogatásakor. Akkor fejeztem be a Szent István-bazilika szentélyében lévő kandeláberek restaurálását. II. János Pál pápa az elutazása előtt szentmisét mutatott be, utána körbement, és kezet fogott azokkal, akik a padban a közelében álltak. Én is kezet foghattam vele, és találkozott a tekintetünk. 2000-ben, a szobrok átadásakor már nem volt olyan egészségi állapotban, mint a magyarországi látogatásakor, de a szeme semmit sem változott. A tekintetében ugyanaz volt benne, mint amit 1991-ben láttam, az első találkozásunkkor. Nagyon nagy kitüntetés volt számomra, hogy három napon keresztül ott lehettem a Vatikánban, és részt vehettem a küldöttség programjaiban. Valahányszor Rómában járok, mindig felidéződik bennem ez az emlék.

– Egyik leghíresebb műve Szent Mihály arkangyal szobra. Beszélne a megszületéséről?

– Minden opusnak megvan a keletkezéstörténete, véletlenül nem történik semmi, de legtöbbször csak később jön rá az ember, hogy nincsenek véletlenek. 2015-öt írunk. A veszprémi Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény igazgatója, Udvarhelyi Erzsébet meghívott, hogy vigyem el a munkáimat a várbeli piarista templomba egy kiállításra. A tárlatot Márfi Gyula érsek és Korzenszky Richárd bencés, tihanyi perjel nyitotta meg a múzeum igazgatónője kíséretében, igen szép beszédekkel. Szobraim, képszobraim voltak kiállítva. Nagy Károly apát, kanonok, a templom plébánosa nem tudott jelen lenni a megnyitón, de egy közös barátunkkal üzent, hogy örömére szolgálna, ha meglátogatnám. Amikor találkoztunk, már az első percben úgy éreztem, kölcsönös rokonszenv alakult ki közöttünk. „Arra gondoltam, személyesen kérdezlek meg, elvállalnád-e Szent Mihály arkangyal szoborkompozíciójának megtervezését és kivitelezését” – mondta. Majdnem földbe gyökerezett a lábam, örömteli bizsergés hatott át a fejem tetejétől a lábam ujjáig. „Megnéztem a szobraidat a kiállításodon – folytatta –, tetszésemre voltak, s tíz éve dédelgetett tervem, hogy Veszprém főterére megalkottassak egy Szent Mihály-szobrot. Úgy gondoltam, eljött az, akire ezt rábízhatom, ha vállalod.” Hallatlan megtiszteltetésnek éreztem a felkérését, és most, hogy beszélgetünk róla, újra átélem azokat a perceket.

Nagyon inspirált a feladat. Eszembe jutottak azok a Szent Mihályt ábrázoló szobrok, képek, melyeket addigi életem során láttam. Egy nemzetközi művésztelep résztvevőjeként több éven át a francia Alpok egyik kis települése, Bessans vendége lehettem. Többek között az ottani, Szent Mihálynak szentelt templom arkangyal-ábrázolását is megcsodáltam, bár akkor még nem tudtam, miért van bennem valami különleges érzés Szent Mihály iránt. (Egyébként e városka polgármestere felkért, hogy készítsek az általam alkalmazott technikával egy nyolcvan centiméter nagyságú Krisztus-szobrot, amelyet a templom középpontjában helyeztek el.) Sok-sok vázlatrajz alapján megalkottam a Veszprémbe szánt Szent Mihály-szobor kicsinyített, egy a tízes léptékű mását. Megmutattam Károly atyának, tetszett neki az elképzelés. A tervet a dokumentációval együtt bemutattuk az érsekségnek és a városvezetésnek, illetve a kulturális osztály vezetésének is. A művet természetesen egy zsűrinek is jóvá kellett hagynia. A tér nagysága megszabta a szoborkompozíció méretét. Szentendrén, a Pap Lajos által vezetett kőfaragó műhely udvarán találtam egy svéd fjordgörgeteg gránittömböt, amely alkalmas volt a szobor talapzatának. A súlya akkor derült ki számomra, amikor a darus kocsi beemelte a kertem azon részébe, ahol a szobron dolgozhatok. Öt tonnát nyomott. Károly atyát megkértem, jöjjön és áldja meg a követ, mielőtt belekezdek a munkába. A szoborkompozíció avatóünnepségére 2017. szeptember 29-én, Szent Mihály napján került sor a királynék városának főterén, a városházával szemben. Beszédet tartott Navracsics Tibor, a város kultúrájáért felelős akkori vezető, és Bőzsöny Ferenc, a Magyar Rádió főbemondója volt a narrátor. A papok élén természetesen ott volt Nagy Károly kanonok apát úr, méltató beszédet mondott, és megáldotta a szoborkompozíciót. Szent Mihály jobb kezében kardot tart, baljával pedig dárdát döf az ördög testébe, amelyet a lábával tapos.

Ez év pünkösdjén először lehettem részese a csíksomlyói búcsú miséjének. Az oltártól balra ültem, elmélkedtem, s hálát adtam a Jóistennek, hogy ott lehetek. Mielőtt megkezdődött volna a szertartás, egyszer csak megállt előttem Nagy Károly kanonok úr, azt hittem rosszul látok. Ő is most volt ott először, az oltárnál szolgált … Nincs véletlen, a Jóisten akarta így, hogy ott is találkozzunk.     

– Kidolgozta a tűzecsettel festés technikáját. Beszélne erről nekünk?

– Ez különleges eljárás. Rájöttem, hogy amikor a rézlemezt hegesztem, egy adott helyen, a hegesztett ponton túli részen egy szín, színskála mutatkozik. Arra gondoltam, ha a rézlemezt felpolírozom, akkor ezek a színek a melegítéstől talán erőteljesebben jönnek elő. Így is volt. A szivárvány összes színe benne van a rézlemezben, s a melegítéssel elő tudom hozni, mikor melyiket szükséges. Eleinte még nem tudtam ezt koordinálni, később aztán a sok gyakorlat során rájöttem arra, hogy mikor melyik szín jön elő a rézlemezből. Tűzecsetnek a hegesztőpisztolyt nevezem. Örömmel csinálom ezt. Különleges az eljárás, már csak azért is, mert nagyon, de nagyon tudni kell, hogy mennyi ideig hagyhatom hő alatt az anyagot.

– A közeljövőben másodszor jelenik meg Oszvald Péter Ami az ABC-n túl van című könyve, amely tisztelgő főhajtás a koronavírus idején az egészségügyben hősiesen helytállt emberek előtt. A borítóképen a Covid–19 vírus című alkotása szerepel, és a kötet minden egyes fejezetét is az Ön képei, szobrai vezetik be…

– Dr. Oszvald Péter a Szent Imre Kórház intenzív osztályának volt a vezetője több mint harminc éven át. Altatóorvosként összeállított egy kötetet az előadásaiból. Mivel negyvenéves barátság fűz minket egymáshoz, megkérdezte tőlem: beleegyeznék-e, hogy az egyes fejezetek előtt egy-egy kép szerepeljen a munkáimról. Igent mondtam, hiszen a barátság kötelez. Így hetvenhét alkotásom fotója került be a könyvbe. Ott van köztük a Szent Lukács-szobrom, régi munkáim és újabbak is. Oszvald doktor válogatta őket. Eredetileg mást terveztek a borítóra, de a kötetet megjelentető Semmelweis Kiadó vezetője meglátta nálam a műteremben a Covid-19 vírus című munkámat, és azt mondta, ezt kellene a borítóra tenni. Amikor a könyvet összeállították, éppen javában tombolt a koronavírus-járvány.

– Oszvald Péter a könyv előszavában reményét fejezi ki, hogy együtt dicsérhetik Istent. Ön pedig úgy fogalmaz: „Az én ABC-m tűzzel és lánggal…” Mit jelent ez? 

– A tűzecsetet, azaz a hegesztőpisztolyt a kezemben tartva ámulattal figyelem, hogy a tűz, míg lángjával az anyagot elemészti, az elmúlás szinte minden fázisában maradandót alkot, csak meg kell örökíteni a pillanat varázsát. Ellestem, hosszan tartó keserves munkával megtanultam, hogy az adott pillanatban a tűznek azt tudjam parancsolni: „eddig és ne tovább”. S akkor ott áll előttem a hirtelen ellobbant tűz utolsó lángnyelveivel és azok hőjével mint utolsó „ecsetvonásokkal” megfestett, megalkotott mű: a szoborkép. A fém, a vörösréz a kihívóm. Nemes harcot vívtam és vívok vele, hol én győzök, hol ő, de minden győzelmemet

Isten ajándékának érzem, mert az élettelent feltámasztottam, életet leheltem belé.

Kórházakban is szoktak időközönként kiállításokat rendezni, s ez nem rólunk szól, hanem a képek esetleges gyógyító látványáról. Ilyen volt az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetben két évvel ezelőtt rendezett kiállításom, ami a római rajzaimból állt össze, az igazgató kérésére. Az utolsó pillanatban sajnos le kellett fújni, és csak másfél évvel később valósulhatott meg, a háttérben azzal a szándékkal, hogy a szépség gyógyító erejét a betegek is élvezhessék.

– Vallja, hogy alkotás közben a Teremtő fogja a kezét.

– Így van, ezt le is írtam. Életem egyik legnagyobb csodájának tartom a természetes megújulás képességét, azt, hogy mindig tudtam valami újat – hitem szerint jobbat – alkotni, adni. Éreztem, hogy a Teremtő vezet, fogja a kezem, és hogy vele és általa a tűzecsetem fényt gyújt az emberek lelkében: befogadják a műveimet.

– Kiket tekint a példaképeinek?

– Elsősorban az édesapámat. Mindaz, amit tőle láttam a műtermében, s amit ott tapasztaltam, éltem, kötelez. Példaképem az anyai nagyapám is, aki gyönyörűen rajzolt, grafikákat készített. Nemcsak a festészetnek, de a szobrászatnak is a rajz az alapja.

Hálát adok, hogy bejárhattam a világ nagy múzeumait, és megcsodálhattam a művészettörténet legnagyobb mestereinek alkotásait. Csodáltam egyéni látásmódjukat, önmegvalósítási képességeiket.

A híresebbnél híresebb szobrászok közül négyet neveznék meg, az olasz reneszánsz képviselőit: Verrocchiót, Donatellót, Michelangelót és Berninit. Mind a négyen megalkották a Góliátot legyőző Dávid szobrát, de csak egy közös bennük, a szobor címe: Dávid. A megvalósítás, a kifejezésmód, az egyéni látásmód, a belső késztetés, az arcok mimikája, a mozdulatok dinamikája vagy csendes nyugalma mindegyiküknél más és más. Ez az, amire azt mondják, hogy egyéni látásmód, világkép, ami egyben a művészet csodája is. Említhetem Dürert is, annak idején jártam a házában, múzeumában. Ott van aztán Cellini, aki ötvös volt, és olyan műveket alkotott, amelyekből ma már sajnos nagyon kevés van; de az érmei is híresek. Rengeteget inspirációt kaptam a reneszánsz művészettől. Az édesapám is a római iskolához tartozott, ez volt a fő oka az 1945 utáni mellőzöttségének. Gyerekként ebből semmit nem éreztem, csak később. A hatalom megbélyegezte azokat a művészeket, akik a két háború között a Római Akadémia ösztöndíjasai voltak, és a reneszánsz művészetből elsősorban a hittel, a vallással kapcsolatos alkotásokat tanulmányozhatták. Ez szinte bűnnek számított az ötvenes évek Magyarországán.

– Ön Dante Alighieri Isteni színjátékának három énekéhez – Pokol, Purgatórium, Paradicsom – vörösréz lemezből tűzecsettel festett szoborképeket alkotott, összesen százat. A Pokol kapuja 1994-ben aranyérmet nyert Ravennában, a Nemzetközi Dante Biennálén. A Pokol 2011-ben, a Purgatórium 2013-ban látható volt a firenzei Dante Múzeumban. A teljes művet a Párbeszéd Háza mutatta be először, 2016-ban. Hogyan alakult azóta a szoborképek sorsa?  

– Az utolsó firenzei Dante-kiállításom 2016-ban volt, majd egy évre rá, 2017-ben Pármában is szerepeltek ezek a munkáim. 2019-ben meghívást kaptam a Római Magyar Akadémiára, hogy állítsam ki ott is a Színjátékot. Ez meg is történt. A tárlaton megszólított egy magyar származású hölgy, a Medici nagyherceg kulturális nagykövet asszonya, azt mondta, nagyon szeretne megismertetni a nagyherceggel. Elutaztam hát Firenzébe, ahol találkoztam vele. A nagyherceg megkérdezte, mi a szándékom a száz képpel. Azt mondtam: szeretném, ha rendeznének Firenzében egy olyan kiállítást, ahol egyben lehetne látni az egész anyagot. 2011-ben és 2013-ban a Dante Múzeum terme alkalmatlan volt még erre. A nagyherceg megígérte, hogy megszervez egy kiállítást, amely bemutatja a száz képet és a száz rajzot. Erre minden valószínűség szerint 2024 tavaszán kerül sor, a Palazzo Vecchióban. Azt tervezem, hogy az anyagot kiegészítem néhány firenzei művészről, Botticelliről, Brunelleschiről készült szoborral, és még gondolkozom másokon is, akiket meg tudok formázni rézlemezen, nem nagy, egy méter huszonöt centis méretben.

– A beszélgetésünk elején említette, hogy a szocialista kultúrpolitika nem támogatta művészdinasztiák létrejöttét. Önöknél viszont ez megvalósulni látszik, hiszen fia, Madarassy András a fiatal festőgeneráció kiemelkedően tehetséges alkotója. 

– Ez akarva-akaratlanul így adódott. Amit a műteremben látott, az a fiamat is arra inspirálhatta, hogy a rajzot és a festészetet válassza magának hivatásul. Így került a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium rajzszakára, majd elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát festőszakon. Ma pedig az esztergomi ferences gimnázium rajz- és művészettörténet-tanára. Volt már közös kiállításunk Budapesten, és minden valószínűség szerint Kolozsváron is lesz augusztus 13–20. között; meghívott bennünket az ottani konzulátus. Apában és fiában tovább él a felmenők hivatása.

– Az ember életében a hetvenötötödik születésnap alkalmas a számvetésre. Milyen érzések vannak most Önben?

– Az Iparművészeti Főiskolától kaptam egy értesítést, hogy idén az egykori évfolyamtársaimmal együtt megkapom az aranydiplomát. Ez emlékeztetett arra, hogy a hetvenötödik év egy stáció. Úgy érzem, nagyon gyorsan elszaladt ez a háromnegyed század. Ma is töretlenül dolgozom, és örülök, hogy az egészségi állapotom lehetővé teszi, hogy szép feladatokat valósítsak meg. Ezek között egy sor az én egyéni tervem, de sok a megrendelés is. Jól vagyok.

A célom továbbra is csak egy lehet: az Istentől kapott talentumot nem elásni, hanem sokszorosan kamatoztatni, s odaadni az általa teremtett világnak, kiszélesítve azt a művészeti horizontot, amelynek megismerésére, meglátására földi életem során még lehetőséget kapok.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila    

Magyar Kurír

-----------------------------------------------------------------------------------

https://www.magyarkurir.hu/kultura/a-teremto-vezet-fogja-kezem-beszelgetes-75-eves-madarassy-istvan-otvos-es-szobraszmuvesszel

---------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------------