Teljes cím: „Engem a Jóisten anyának teremtett” – 98 éves Édesanyját köszönti Vértesaljai László

1926. január 4-én a budapesti Bábaképzőben kislányka született, Mária névre keresztelték. Nagyon gondját viselte a Jóisten, mert olyan drága Szülőket adott neki, akik a múlt század harmincas éveiben féltő gonddal szerették őt és megtanították járni, beszélni, imádkozni és Jézus módjára élni, minden körülmények között. Jöhetett világháború, kitelepítés, üldöztetés és szegénység, ám ez a hivatás mindig megmaradt, ma is él, a belőle kipatakzott nemzedékek egyre bővülő sorával, immáron ötödíziglen.

Gyermekeként a címbéli vallomást – ebben a formában – ugyan én faragtam, de a lényeg Tőle ered, s hozzá forrásként életem egy pontján megjött a „tanú” is. 1972 őszén Hódmezővásárhelyen katonáskodtam és egyik kimenőm során a szomszédos Tápén meglátogattam „Jutka nénit”, Édesanyám fiatalkori barátnőjét, akivel együtt jártak Budán Tanítóképzőbe. A Tisza partján sétálgatva kart karba öltve beszélgettünk, ami kioldotta belőle egy másik folyópart ugyancsak karöltős beszélgetésének az emlékét: „Tudod, amikor egyik délután Anyukáddal a Duna-parti Halász-bástyán sétálgattunk, ő egyszer csak váratlanul hozzám fordult, komolyan rám nézett és ünnepélyesen így szólt: «Te, Jutka, én úgy érzem, hogy a Jóisten engem arra választott ki, hogy sok gyermek édesanyja legyek…»”. 

Emlékszem, hogy ez a „Hírvétel” egyfajta Angyali üdvözletként ért engem, forrón megöleltem Jutka nénit és nagyon boldog voltam. Soha nem volt kétségem, hogy szüleink „akartak” bennünket, ám ez a vallomás megerősítette a tapasztalatomat, amit testvéreim nevében is nyugodtan fogalmazhatok így: „Egyikőnk sem született véletlenül, hanem Szüleink gyermekszeretetének megtestesülése vagyunk”. 

Édesanyánk aztán a lánykori vallomása jegyében tíz gyermeknek adott életet, közülük ketten-ketten ikrek. Nekem a család ősképéhez most is sok ágy és egy nagy tölgyfa étkezőasztal tartozik, s körötte a Szüleim mellett bátyáim, nővéreim és a kisebb testvéreim. A mi kicsi Nagycsaládunk!

A Szentírás egyik alapigazságáról, a Tízparancsolat negyedik, a második tábla kezdő isteni rendeléséről szóló „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj…” (Kiv 20,12) parancs legjobb magyarázatát Édesanyámtól kaptam. Finom, tapintatos, hűséges és gondoskodó szeretettel tisztelte Szüleit. Hogy nekünk milyennek is kellene lennünk Őiránta és Édesapánk iránt, azt a Mama példáján láttuk és aztán – ahogy szépen, a maguk medrében jöttek az évek – bele is nőttünk ebbe a szülő-tisztelő gyermeki szeretetébe. Mamikánk ma már nem olyan sudáran magas, mint fiatalasszony korában volt, de most is éppúgy „felnézünk rá”! 

Hogyan is érte meg ezt a szép kort? – kérdezhetnéd. Azért, mert „úgy” szerette a Szüleit, hogy azt mi is láttuk és most nekünk is ez lett iránta – mintegy viszonzásképpen – a legszentebb kötelességünk. Próbáltuk és máig törekszünk rá, hogy visszaadjuk Neki, amit Ő a Szüleinek és persze, amit nekünk is adott. A Biblia Istenének igazsága így kerekedik ki, amikor az egy család életében fényes igazolást nyer. Ez a „fölfelé szeretet” nem tud nem visszatérülni! Körüljár és a helyére kerül. Ez az Élet Istentől akart szent Rendje!

De szeretnék még szólni arról a hozzánk elérő anyai szeretetéről, melynek forrása 1948-ban nyílott meg testében-lelkében, amikor világra hozta első gyermekét. Engedjétek meg, hogy erről egészen személyes hangon valljak. Kisgyerekkorunkban Édesanyánk mindig egyenként ébresztett bennünket. Csendesen az ágyunk szélére ült és addig puszilgatott, míg fel nem ébredtünk, aztán továbblépett a következő gyermekéhez. Aki világra ébred az édesanyja puszijával, annak nyert napja van. Fölötte a legdrágább arc, aztán cirógatás és puszi! És ebben felnőni, az nagy kegyelmi ajándék, benne egy eleve jóra hangolt élet tág lehetőségével!

Ez a gyermekkori kapcsolat – Isten kegyelméből – valamiképp ma is él, csak egy kicsit fordítva, bár a lényeg ugyanaz. Nyaranta a nyári szabadságomat együtt töltjük ketten, ugyanazon Antaltelepen (Fövenyesen), ahol kislányként felnőtt és ahol a háború utáni kitelepítés jegyében életem első öt évét töltöttem én is a testvéreimmel együtt. Minthogy a napomat reggelente hatkor egy kiadós úszással kezdem a házunktól három percre eső Balatonban, hazatérve a tisztálkodás után – úgy hét óra tájt – csendben kinyitom a szobája ajtaját és lábujjhegyen hozzámegyek. Úgy kap tőlem a homlokára egy puszit, mint ahogy én kaphattam annak idején. A válasz sem marad el, mert az anya még álmában is megérzi a fiát és Édesanyám ilyenkor elmosolyodik.

S hogy mi a folytatás? Hát a legszebb dolog! Nyolc órakor megszólal a csengő a Páduai Szent Antal kápolnában és kezdődik a szentmisém, majd utána otthon reggeli a teraszon a mogyorófa árnyékában...

És még egy rövidke szó a Mama legszebb karácsonyi ajándékáról. Együtt látogatták meg alig pár napja Mary nővérem és egész családja, lányaival és azok gyermekeivel, vagyis a dédunokákkal. Ezek egyike, a nyáron házasodott Johanna hozta az örömhírt: Mamszi, fogadd szeretettel a bennem lakó első ükunokádat…! Íme, az Anyának a Dédunokájába öntött szíve!      

Édes jó Uram! Köszönöm Testvéreim és egész Családunk nevében Édesanyánkat, a Mamit, a Dédit és most már lassanként – hogyan is kell mondani? – az Ükmamát, akit Te ajándékoztál nekünk. Add, hogy derűs szívvel és jó egészségben legyen továbbra is köztünk, mi pedig ötödíziglen is tudjunk együtt élni azzal a szent örökséggel, aki Ő maga, a te kedves Mária lányod, a mi 98 éves Édesanyánk! Légy áldott, ámen!    

---------------------------------------------------------------------------------------

https://www.vaticannews.va/hu/egyhaz/news/2024-01/edesanya-szuletesnap-vertesaljai-maria-koszonto-anya-csalad.html

 -----------------------------------------------------------------------------------

2024.01.09.

„A szülés volt életemben a legjobb pihenés” - mondta nekem Édesanyám a ma esti telefonbeszélgetés során. „Akkor tudtam a legjobbakat pihenni, hiszen pár napig bent tartottak a kórházban. Nem volt semmi dolgom, csak szoptattalak szépen benneteket és közben gyakorta elaludtunk mind a ketten…”.

Ezeket az emlékeket az a levél váltotta ki Mamiból, amit ma kaptam és felolvastam neki, ez pedig egy, a nyári szabadságomra eső keresztelői felkérés. Másfél éve eskettem egy nagyon kedves párt, akiknek nemrég leánykájuk született. Júliusban megyek is keresztelni majd, miután vagy húszegynehány éve már az anyukáját is megkereszteltem.

A csatolt képeket pedig ma kaptam Jutka húgomtól, és így láthatom Édesanyámat, ahogyan a köszöntésünket fogadta. Még csak annyit, hogy Mamink „nagyon szépen köszöni a sok-sok üdvözletet és imát, amit kapott Tőletek”.

Vértesaljai László

https://www.facebook.com/photo/?fbid=865628068904636&set=pcb.865628218904621

--------------------------------------------------------------------------------------

P. Vértesaljai László édesanyjának, Vértesaljai Antalné Bizey Máriának, aki népművész is, és Magyar Örökség díjas hímző, volt egy nagyon szép kiállítása még 2017-ben, ami 2017 május 19-én nyílt a Vollnhofer ArtStudióban Budapesten az AZ IDŐ FONALÁN címmel.

Köszöntőt mondott Prof. dr. Prokopp Mária

Megnyitotta: Pázmány Ágnes

Közreműködött az Apor Vilmos Katolikus Főiskola HANG-ÁR Kamara Együttese

A kiállítás fotóit nagyon köszönjük a Stúdió vezetőjének Vollhofer Máriának.

2024.01.06.

https://photos.google.com/share/AF1QipMdEWVn3j3mCrgEIj_c5yK_z7PhYC2ysQzyusJLsfja35D-6I82J-w-iy9GP-gEVA?key=ZEZiTjNNalZudHc2QnJpYWJJSXo0TFNQOUZZc3d3

------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------

--------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

P. Vértesaljai László SJ elmélkedése egy időntúli temetői párbeszédről 2022

2024.01.05.

Évente ellátogatok Ádám-Éva ikertestvéreim zalavári sírjához, egyúttal pedig vissza-visszatérek iskolás gyermekkorom világába, hiszen ott jártam elemibe. Szívesen megyek, egyáltalán nem szomorúan. Ők ketten – sor-záró kilencedik és tizedik testvérek– nagyon is hozzánk tartoznak. Szívesen várnak ők is, leginkább Józsi öcsénkhez ragaszkodnak, aki egy évvel idősebb náluk, így ő a legerősebb összekötő kapocs Köztük és a Nagyobbak közt. És valóban, ő jár ki hozzájuk a leggyakrabban.

„Vértesaljai Ádám és Éva 1961. Éltek egy napot. Aludjatok csendesen!” – szól az írás a fejfán, ám ők elég éberen pihennek, hiszen beszélgetek velük.

Idén éppen a nyár egyik legmelegebb napját fogtam ki július közepén, szinte a déli harangszóra értem Hozzájuk. Virágot vittem, naná ültetni-való gyökeres virágot, ami azért „bírja” a napot és „elvan” valahogy víz nélkül is. Szerszámok, munkásruha, locsolókanna, virágföld és a négy cserép virág... „Menyecskeszem, Coreopsis!” – mondom nekik: Kicsi Éva, remélem tetszik majd! És Neked is Ádám! Kettő fejhez, kettő lábhoz! – beszélek hangosan és tervezgetek.

A rekkenő hőségben egészen nekivetkőzöm, hiszen csak mi magunk vagyunk a tágas Kertben, én és a jó Lelkek. Alaposan gyökértelenítem a gazokat, nehogy megint felüssék a fejüket, ezért a szép fehér folyami kavicsokat egyenként leszedve halomba rakom, közben mesélek Anyuról, aki most otthon maradt Antaltelepen, de csókol Benneteket. Szakad rólam a veríték, mintha fürödnék, de értük teszem és ők látják ezt, már csak ezért sem ülök pihenésképpen az árnyékba, hanem a napsütötte sírkőre, közel Hozzájuk. Milyen kicsik voltatok akkor, kicsi lábatokkal, kicsi kezetekkel…! Családi emlékezetünkben „kicsi Angyalok” ők, de most valóságosak. Tudjátok, évente csak egyszer tudok eljönni Hozzátok, de igazán, szívből köszönöm, hogy Ti annál inkább velem együtt jártok, kísértek Rómába, vigyáztok rám, bárhová is megyek. Amikor Ti világra jöttetek, éppen csak nyolcéves voltam, és csak sürgő-forgó, érthetetlen szomorúságra emlékszem, és Szüleink nagy bánatára. Erre el is sírom magam, oda a nagy izzadságom mellé. Rózsafüzér is kerül kezembe és ilyenkor mindig a Születés titkait imádkozom, a Hírvételét, a Látogatásét és a Napvilágra jöttét…

Az imádságtól immár könnyebb szívvel keresem a másik két cserép virág számára a helyet. Elültethetném a sarki kövirózsák mellé, épp ezen töprengek, amikor hallani vélem a csendes szót, együtt mondják, félénken, de nagy szeretettel: Vidd, vidd el Laci, ezt a másik kettőt, Anyunak! Felsóhajtok – De hát… – és alig bírom, hogy erős maradjak. Igen, igen, persze, elviszem Neki! Eszembe jut, hogy a kertészetben, tudva a sír kicsi méretét, eleve csak kettőt akartam venni, mégis, érthetetlen módon, négy lett belőle. Most eszmélek, hát ezért, igaz, „angyali intésre”.

Amikor később sok-sok kanna bő vízzel belocsolom a sírt, mélyen, még a gyökerek alá is, kezdek magamban számolni: Most 2022 van, Ti akkor 1961-ben mentetek el…, éppen hatvanegy éve. És most először virágot küldtök Anyunak. Igen, Édesanyánknak, hiszen a Ti egynapos földi emlékezetetek nem is más, mint Anyu meleg teste. Erre emlékeznek ők, a drága Ikrek, egy örökkévalóságon át.

Lemosdottam, rendesen meg is fürödtem a temetőkútnál, de még egyszer visszamentem Hozzájuk. Ekkor vettem észre a sír egyik rejtett hajlatában azt a két kicsi karéjos levelet. Lehajolva láttam, hogy nem gaz, hanem egy tölgyhajtás. Egészen friss, nem is tudom, hogy kerülhetett ide. Később körüljártam a temetőt, nem találtam benne tölgyfát.

Ti tudjátok, hogy mennyire szeretem a tölgyet? – kérdem őket, mire ők örömmel hallgatnak, de még inkább bólogatnak: Tudod mit, vidd el Rómába, a kertedbe, a kertünkbe!

Hazafelé betérek még a falu templomába, ahol elsőáldozó voltam, az iskolába is, ahol Katus néni tanított írni és olvasni, és végül persze a Kis-Balaton sem maradhat el, ezer madarának ezeregy lápi hangjával.

Haza, Antaltelepre csak későn érek, de még a sötétben – igaz csak úgy találomra – elültettem az Ikrek virágait a kertbe Édesanyánknak. Másnap, a reggeli nyolcas mise után a teraszon reggelizünk Mamival, amikor elmesélem neki részletesen a zalavári zarándokutamat. Amikor a legkisebb gyerekeinek az ajándékához érek, kértem, forduljon a terasz melletti kiskert felé. A háromtöves ottani kicsi szőlőlugas előtt – egy jól átaludt éjszaka után – feltapsikolnak Ádám és Éva kicsi virágjai. Mama persze, örömében elsírja magát: Virág a Kicsiktől, Istenem, a Kicsiktől….

És még egy szó, a tölgyről. Pár napig vízben áztattam, aztán elültettem rendes cserépbe, jóféle földbe. Magammal is hoztam Rómába, kint volt ama fölemlített fonákos szüretkor is, ott gyarapodik most a kicsi Jézus szobor előtt. Hetente két-két karéjos levelet sirít ki magából, csupa derűvel és életerővel. Minden reggel megnézem, rendtársaim csak mosolyognak rajtam. Látják a kis hajtást, éreznek engem, csak épp az Ikrek szavát nem értik, mert azt csak az Édesanya és az édestestvétek értik. Amikor körülnézve nem látnak mások, meg is cirógatom őket, bennük Ádámot és Évát. Legkisebb Testvéreimet!

 --------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------