Roberto Ruspanti története a mai napig sok tanulsággal szolgál. A legfontosabb, hogy annak ellenére nem adta fel szenvedélyét, a magyar nyelvvel való foglalkozást, hogy negyvenöt évvel ezelőtt még az országból is kitiltották. Bár később felterjesztették Pro Cultura Hungarica díjra, amit el is fogadott, a magyar állam a mai napig nem kért tőle bocsánatot.

Történetünk kezdődjön itt, mert minden fájdalom ebbe a tettbe sűríthető: Roberto Ruspantit kitiltják Magyarországról, és azt sem engedik, hogy visszatérjen. Több mint tíz évig. 

Roberto Ruspanti 1978. szeptember 30-án kocsijával a hegyeshalmi határkelőnél áll, értetlenül. Fogalma sincs, hogy mi történik vele, s miért. 

Aztán eltelik 45 év, és  Roberto Ruspanti Budapesten, a Vörösmarty téren ül egy széken, az Ünnepi Könyvhét forgatagában. Az Agrigentói sétány című regényét dedikálja, ami most magyarul is megjelent.

A fiatalok, idősek, akik odamennek hozzá, mindannyian olaszul akarnak beszélgetni vele, mire egyszer csak megszólal:

Hiába tanultam meg magyarul, most mindenki olaszul akar beszélgetni velem.

Jobban örülne, ha magyar szót hallana, ha magyarul szólalhatna meg. Különben az ő magyartudása nem derül ki. Merthogy ő hungarológus, egyetemi tanár, író, költő, meg műfordító. A magyar nyelvet műveli, tudományos szinten – művészien.

Mi az ő sztorija?

Roberto Ruspanti 1971-ben 24 éves olasz fiatalember. Rómában él, ott született. A helyi egyetemen jogot hallgat. A barátaival közös nyaralást terveznek, és úgy döntenek, megnézik, mi van a vasfüggöny mögött. A célállomás Budapest. Magyarországon érdeklődéssel fogadják őket. A fiút mindvégig nagy szeretet és figyelem övezi. Beszélgetni kezd helyi fiatalokkal, idősebbekkel is. Egyszer pedig azon kapja magát: idegesíti, hogy egy szót sem tud magyarul, ezért vesz egy olasz–magyar turisztikai szótárt, a sorsa pedig itt dől el:

HUNGAROLÓGUS LESZ.

Amikor visszatér Rómába, a jogot ugyan befejezi, de a véghajrá érdekesre sikerül. Témavezetője a szakdolgozat védésekor tájékoztatja a vizsgabizottságot, hogy a jövendőbeli jogász – igen, az, aki ott áll előttük – a magyar irodalom nagy kedvelője, kutatója. És mivel a legtöbb olasz könyvtár polcán Körmendi Ferenc és Zilahy Lajos művei is ott hevernek, ám nem porosodnak, hanem viszonylag gyakran beléjük lapoznak, az ítészek kíváncsivá válnak. Roberto Ruspanti így Petőfi Sándorról kezd beszélni, az értékelés pedig pozitív.

ogász lesz, de nem akar a pályán maradni, igazából sosem akart. Az édesapja akarta, kérésének engedett, de most a saját útját akarja járni. Diplomáját zsebre vágja, bekeretezve kiteszi szobája falára, mindegy is, a lényeg, hogy beiratkozik a római La Sapienza Egyetem magyar szakára. Ott megismerkedik Szauder József professzorral, elmélyül a magyar–olasz kapcsolatokban, rengeteget tanul. Felnéz mesterére, tiszteli. Szauder műveit mai napig olvassa. Akinek lehet, úton-útfélen ajánlja, azóta is. Nagy kedvence A kövek és könyvek című kötet. Szerinte alapmű.

Roberto Ruspanti akkora elánnal áll bele a magyar nyelv tanulásába, hogy négy helyett három év alatt végzi el a bölcsészkart – egy tanévet egy hónap alatt teljesít –, és summa cum laude minősítéssel diplomázik.

Látja, hol van a kocsi feneke?

Ezután visszatér Budapestre, ahol olasz nyelvi lektorként és szerkesztőként dolgozik három éven át a Corvina Kiadóban. Jól tudja, hogy az olaszokat a magyar kortárs irodalom érdekli, ezért a kollégái figyelmébe ajánlja Kardos G. György, Esterházy Péter és Spiró György műveit fordításra. De nem tudja meggyőzni őket. Somló György és Tóth Éva költő kollégáit amúgy nem sűrűn látja. Csak arra figyel fel, hogy a havi egyszeri jelenlétük mindig a fizetés napjával esik egybe. 

Roberto nem ilyen, ő bejár, az épületet is szereti. Azért is, mert az első emelet egyik termében a Lokomotiv GT is próbál. A büfében rendre összefutnak, sztoriznak, röviden, kedvesen.

Amikor a kiadónál lejár a szerződése, a rendőrségtől keresik, és közlik vele, hogy az országban való tartózkodását nem hosszabbítják meg. Vagyis megteszik, feltéve, ha a hegyeshalmi határátkelőhöz fárad. 1978. szeptember 30-án odavezet. Teszi ezt úgy, hogy minden holmiját, ruháktól a könyvekig a Meredek utcai lakásában hagyja. A határátkelőnél egy fiatal tiszt várja, aki ezt mondja neki: nem fordulhat vissza, nem mehet vissza Magyarországra.

De uram, kérem, nem Ausztriából jövök. Látja, hol van a kocsi feneke?

A fiatal tiszt elolvassa az olasz fiatalember igazolását, amelyben a Corvina Kiadó szerint Roberto Ruspanti munkájával minden szempontból elégedettek, majd lefagy. Mindezek után még Roberto Ruspanti kezdi őt nyugtatni. Két órát beszélgetnek, mígnem jön egy másik tiszt, aki közli vele, mit közli, parancsolja:

Hagyja el Magyarországot!

Nincs más lehetősége, kénytelen kocsijával átgurulni a határon. Másnap a bécsi magyar konzul fogadja, aki szerint nyugodtan visszatérhet Magyarországra. Megpróbálja, de a korábbi tapasztalatok miatt nem Hegyeshalom felé veszi az irányt. Máshol próbálkozik, de nem jár sikerrel. Nem csinál botrányt. Sóhajt, és elutazik Rómába.

Kitiltják az országból, ahová – akkor még nem tudja – több mint tíz évig nem térhet vissza.

Olaszországban hungarológusként kezd el dolgozni. Magyar irodalommal foglalkozik, publikál, esszéket ír, olasz nyelvre ülteti át többek között Petőfi Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Kaffka Margit műveit. Nevéhez fűződik Petőfi Sándor János vitézének olasz fordítása is. A magyar irodalom és a magyar olasz kapcsolatok kutatója, számos monográfia és tanulmánykötet szerzője. Ami megjelenik, rendre elküldi a Magyar Tudományos Akadémia igazgatójának, lássa, ő továbbra is a magyar kultúráért dolgozik.

Van, ami sohasem gyógyul be

Tanít az Udinei, a Bolognai, a Padovai és a Paviai Egyetemen. Egyetemi tanárként a hallgatóinak mindig elmondja: „Nem tudjátok, milyen nehéz a magyar verseket olaszra fordítani.” Amikor tanít, mindig az hajtja, hogy a hallgatóit ne szakirodalommal untassa. Regényekről, novellákról meg versekről beszél, arról, mi van mögöttük. Ady költészetének milyen a háttere. Mitől szenvedélyes. Ki volt ő, hogyan élt.

Azok az olasz hallgatók, akik beiratkoznak a magyar szakra, legtöbbször véletlenül kerülnek oda. De ha bekerülnek, nehezen szabadulnak. Többségében annyira beszippantja az egész őket, hogy nem csak megtanulják a nyelvet, elmélyednek az irodalomban, a magyar kultúrában, egy részük a tanszéken marad.

Manapság Triesztben van a leghíresebb tolmács- és fordítóiskola egész Olaszországban. Ruspanti szerint ott érdemes lenne egy magyar nyelvi tanfolyamot indítani, de pénz nélkül sajnos nem megy.

Úgy véli, hogy a magyar állam az ügy mellé állhatna.

1989-ben, a berlini fal ledőlése után felhívják a magyar nagykövetségtől. Problémája megoldódik, ismét jöhet Magyarországra. Ennyit mondanak neki, bocsánatkérés nélkül. Visszatér Budapestre, majd jóbarátja, Szörényi László irodalomtörténész révén 1993-ban – aki római nagykövet ekkor – felterjesztik őt a Pro Cultura Hungarica díjra. Elfogadja, de nem mint kártérítést – hangsúlyozza. És van még valami, amiről eddig sehol nem beszélt:

A magyar állam soha nem kért tőlem elnézést a történtek miatt. 76 éves vagyok, de ez a mai napig egy nyílt seb, ami soha sem gyógyul be.

----------------------------------------------------------------------------------------

https://index.hu/kultur/2023/07/10/roberto-ruspanti-iro-hungarologus-olasz/?fbclid=IwAR0cm3mETJz20-6c72KWEtL4M3aI_QDiezuKoukUnuZMRVg-E1RnDJNQwZ4

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/agrigentoi-setany

https://www.facebook.com/roberto.ruspanti

.............................................................................................................

 --------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

Gulyás Péter Pál: Roberto Ruspanti – A pesti vonat 2019

2023.07.11.

E szürkeségében is barátságos karcsú kötet borítóján egy félig-meddig elmosódott fiatal női arc, csaknem sziluett mered a semmibe egy homályos koszos vonatablak mögött. A tekintet haloványsága, a magába hullt testtatás elárulja, hogy ez a szerelvény a boldogtalanságba tart. A könyvborító azért mégsem teljesen szürke, mert a Parlamentet ábrázoló hátsó borítón, katicabogárnyi, vagy inkább vércseppnyi vörös csillag ragyog…

Roberto Ruspanti ezt az 1956-ba torkolló szerelmi történetnek induló drámát oly eleven ecsetvonásokkal tárja elénk, hogy elfoghatja az olvasót egy elfeledett szorongás, azokat legalábbis, akik egykor éltek a korszakban, vagy az utórezgését megtapasztalhatták. A szerző csaknem szociográfus szemmel leltározza a néha tébolyító apróságokat, a hiánytársadalmat, s felidéződik az akkoriban köztünk lebegő félelem — Bacsó Péter filmjével szólva a kommunizmus kísértetétől.

Kettétört, megnyomorított sorsokon át bontakozik ki előttünk, miként szorgoskodik a Rákosi-korszak a nép ellen a nép nevében. Ízelítőt kapunk a szocializmus lázas, esztelen építéséről, látjuk a „totalitárius poklot”, melyet csak frázisok tartanak össze, ahol még a maguk módján a haszonélvezők is reszketnek, hisz lehetett-e valaki ott és akkor biztonságban egyáltalán? Látjuk, amint e nyomasztó politikai képletektől vezérelt vakrepülés miként torkollik az 56-os forradalomba, majd annak elképzelhetetlenül brutális leverésébe. Olasz írói szemmel is követhetjük, hogy a haladó világ, a Nyugat, kikben reménykedtünk, ehhez miként asszisztál… Szoronghatunk hőseink mindennapjait követve, de inkább szorongjunk, mintsem részévé váljunk a kollektív amnéziának.

Fekete Klára, történetünk főszereplője, aki egyszerű földműves család gyermeke — s kinek szülei épp ekkoriban járják a paraszti lét Golgotáját –, látszólag sikeres ember, amennyiben ellenszélben is sikerül felszínre vergődnie, s elvégezheti az ideológiával átitatott egyetem olasz szakát. Szerelme, Nádasdy Péter a társadalom túlfeléről érkezik keserű mesénkbe, történelmi család sarjaként. Ő osztályidegen a javából, s az egyetem filozófia szakát pusztán azért végezheti el, mert kiváló úszó, s az élsport megkülönböztetett figyelmet és támogatást élvez ezekben az időkben…

A szerelem kiszakítja őket az időből: Csopakon, a füredi-tihanyi boldogság-öböl közelségében merítenek örömöt, erőt a tájból, s egymásból, mert mi másból meríthetnének? Nem is sejtik, hogy Pesten felpörögtek az események, kitörőfélben a forradalom. Látjuk, hogy e lavina fősodrába Pestre visszatérve miként keverednek, s válnak nemsokára a szabadság, szerelem eszméjének hétköznapi mártírjaivá.

A kötet első része egy szinte galapagoszi társadalom megidézése Klára és Péter sorsa prizmáján keresztül, ám mindez a könyv második részének az előkészítése csupán. Arra szolgál, hogy megismerjük, átérezzük a közeget, a robbanni készülődő nyomást, amit a rendszer fenntartói képtelenek lesznek féken tartani. A politikából kijózanodott társadalom tagjai nem vállalják a folytatást, akkor sem, ha ez az életükbe kerül. Követik egymást az események, s hőseinket nemsokára a tankok közt találjuk fegyverrel a kézben. Még fel sem eszmélhet Klára, hogy végiggondolja, megértse a történteket, Péter ott fekszik holtan egy Andrássy úti fának támasztva, holtan, megannyi ifjú sorstárssal egyetemben a forradalom mártírjaként. S eztán következik a legizgalmasabb fejezet, mely Roberto Ruspantit A pesti vonat megírására ihlette. Egy olasz újságíró, Sergio Perucchi visszaemlékezése a forradalomra, amit személyesen is alkalma nyílt megismernie. Sergio Perucchi — ki e kötetben Franco Taparelli néven szerepel –, a Vie Nuove olasz képes kommunista hetilap tudósítójaként lényegében azzal lett megbízva, hogy a forradalmat horthysta, reakciós restaurációs kísérletként igyekezzen beállítani, bemutatva a lincselő csőcseléket, a szovjet katonák emberiességét hangsúlyozva, mivelhogy geopolitikai szempontból az olasz kommunisták — sokan mások is, kik biztatták a forradalmárokat — összességében szükségesnek ítélték a szovjet beavatkozást Európa stabilitása szempontjából. A forradalmárok akrobataként ugrottak a semmibe a Nyugat beavatkozása reményében, hogy elkapja őket egy kéz a trapéz túloldalán…

A Pestre érkező Franco Taparelli nem is sejthette, miféle csetepatékba keveredik, de végül a tapasztalat és a lelkiismeret a forradalom oldalára állítja át. Olyannyira, hogy végül megpróbálja Fekete Klárát, akivel e tébolyító utolsó napokat Pesten végigéli, a megtorlás elől diplomáciai segítséggel valahogy kicserkészni  az országból. Ám a lányt hosszas önmarcangolást követően nem engedi át a határon a lelkiismerete hazájából, melynek szabadságáért szerelme, Péter, az életét áldozta. És visszafordul a pesti vonatot választva az örök fényben úszó Olaszország helyett, oda indulva vissza, ahol börtön, vagy tán a halál várja.

Kinek ajánlanám ezt a kötetet? Kik könnyen felejtenek. És a fiataloknak, kik még nem éltek ebben a dermesztően szürke „vaskorban”, melyet a csalfa emlékezet hajlamos kiszínesíteni.

A szerző, Roberto Ruspanti az udinei egyetem magyar nyelv és irodalom tanára, a CISUECO igazgatója, aki a magyar irodalom, költészet alighanem legjelentősebb itáliai tolmácsolója, ezt a keserűségében katartikus kötetet olasz szemmel, magyar szívvel írta.

--------------------------------------------------------------------------------------

http://www.naputonline.hu/2019/02/11/gulyas-peter-pal-roberto-ruspanti-a-pesti-vonat/

https://kultura.hu/56-os-pesti-vonat/

 ------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------------