Még 2008-ban ígérte meg Róma polgármestere az Ara Pacis múzeumának lebontását.

Gianni Alemanno akkor, eltüntetendő szégyenfoltnak titulálta Richard Meier múzeumépületét.  Az Augustus-kori szobrászat főművének, a kétezer éves Ara Pacis-oltárnak otthont adó épülettel 1995-ben kezdett foglalkozni az amerikai építész, a múzeumot csak tizenegy évvel később adták át, s ezután élénk vitát váltott ki. A rómaiak idegennek érezték a modern épületet, sőt volt, aki benzinkúthoz hasonlította.

Most mégsem a bontanak, hanem a környezetet rendezik. A gépkocsikat a föld alá terelik, kitágul a tér a gyalogosok számára. Eltűnik a fal, mely elválasztotta a folyóparttól a sétálókat.

---------------------------------------------------------------------------

http://tv.repubblica.it/edizione/roma/

http://roma.repubblica.it/cronaca/2011/09/15/foto/ara_pacis_il_sottopasso_della_discordia_italia_nostra_difendiamo_i_platani-21717606/1/

http://urbanfile.blogspot.com/2010/11/roma-ara-pacis-la-sovrintendenza-boccia.html

http://roma.corriere.it/gallery/roma/04-2010/ara/1/si-abbatte-muro-ara-pacis_5c170be4-424c-11df-a011-00144f02aabe.shtml#1

Tiltakoznak a környéken lakók az aluljáró építése ellen

2011.10.04.

---------------------------------------------------------------------------------------

Az Ara Pacis felfedezése

2014.03.05.

Az ókori Rómában az augustusi építkezések egyértelműen a város birodalmi jellegét voltak hivatva megteremteni – ebbe illeszkedett bele, az augustusi Mauzóleummal együtt, az Ara Pacis felépítése a Mars-mezőn, mint az új rendet megteremtő császár (princeps) politikai örökségének rögzítése a városképben. A birodalom bukásával a Béke Oltára is elsüllyedt – a szó szoros értelmében. 1536-ban került elő egy hattyút ábrázoló kődarab a Via di Lucina egy palotája alól. 1566-ban az oltár egy részét sikerült kiemelni a föld alól. Aztán újra nem tudunk róla semmit egészen 1859-ig, amikor a korábban a Peretti család birtokában álló palotát átveszik a Fianók, és ennek kapcsán meg akarják erősíteni a palota alapzatát. Ekkor újra felbukkant az oltár, de a feltárás veszélyeztette volna a fölötte álló épületet, így csak a fríz kiemelhető darabjai kerülnek felszínre. Csak 1903-ban nyújtottak be végül ásatási kérvényt a közoktatási minisztériumhoz. Az új tulajdonos, Edoardo Almagià mindennemű támogatását felajánlotta az ügy érdekében. Ekkor azonban – technikai nehézségek miatt – még mindig csak félig sikerült kiásni a földből az oltárt, bár a pontos alaprajzot már képesek voltak rekonstruálni.

Bővebben a múzeumról:

2014.03.05.

1995-ben Francesco Rutelli, Róma akkori polgármestere pályázat kiírása nélkül egy konferencián egyenesen Richard Meierhez, a Pritzker-díjat legfiatalabban elnyert New York-i építészhez fordult a kívánsággal: tervezzen új védőépületet az Ara Pacis, Augustus híres, i. e. 13 és 9 között épült, az általa megteremtett politikai és kulturális „aranykort”  jelképező békeoltára számára. Nem ez volt az első eset, hogy sztárépítészek álmodhatták tovább az örök várost. Csak éppen Renzo Piano Parco della Musicája, Zaha Hadid Maxxija vagy Massimilano Fuksas felhő alakú konferenciaterme, hogy csak néhányat említsek, mind külvárosban épült. Maga Meier is nyert már pályázatot egy lakótelepi háztömbök közé építendő római templom megtervezésére. Ez lett a Jubileumi templom, amelyet 2003-ban adtak át Tor Tre Teste városrészben (hivatalos neve Chiesa di Dio Padre Misericordioso). Meier temploma a maga fehér „vitorláival” kivívta a rómaiak szeretetét és a nemzetközi elismerést. Ezzel szemben Rutelli és Meier közös álma már nem aratott ilyen egyértelmű sikert.

Az Ara Pacis modern kori történetének kezdőpontja 1937 februárja: ekkor döntött úgy a Benito Mussolini olasz kabinet, hogy Augustus születésének 2000. évfordulójára teljes egészében kiássák az oltárt a föld alól (az előzményekről lásd keretes írásunkat). Az 1938 júniusától szeptemberig tartó ásatás során a legmodernebb technikákat használták. A Duce Giuseppe Morettit, Róma és Lazio régészeti főfelügyelőjét bízta meg az Ara Pacis teljes feltárásának felügyeletével, az építész Vittorio Ballio Morpurgót pedig az oltár védőépületének megtervezésével. De a védőépület és az oltár csak az ideológiai koronát jelentette a – szintén Morpurgo által tervezett – nagyszabású épületegyüttesen. Mussolini ugyanis újraterveztette az Augustus mauzóleuma körüli teret, és ide hozatta a darabjaiból újra összeállított oltárt. 1936-40 közt zajlott a tervezés és az építkezés, illetve az építkezést megelőző bontás, hiszen ahhoz, hogy a mauzóleum körül a zérópontig, azaz időszámításunk nulladik évének rétegéig lehatolhassanak, valamint hogy az azt körülvevő teret az új terveknek és céloknak megfelelően átalakíthassák, ezer négyzetméteres körzetben – két barokk templom kivételével – le kellett bontani az addig ott álló házakat. A bontás a folyópart és a Corso közötti teljes városrészt – a maga évszázadok alatt kialakult, nőtt városszövetével – eltüntette a föld színéről. A Róma belvárosán ejtett súlyos sebet azóta sem sikerült megnyugtató módon „befoltozni”.

1938. szeptember 23-án avatta fel Mussolini az oltárt. A tér közepét a mauzóleum romja foglalta el, az Ara Pacis a tömb szélére, a folyópartra került. A teret két oldalról eredetileg kétemeletesre tervezett, ám négyemeletesre sikerült modernista háztömbök homlokzata határolja. Mussolini olyan rövid határidőt szabott a tervezésre és a kivitelezésre, hogy maga a védőépület travertin mészkő és márvány helyett porfírból és cementből, tehát rövid életű anyagokból készült. Először még szó volt arról, hogy a hivatalos avatási ceremónia után Morpugo megvalósíthatja az eredeti terveket, de pénzszűke és Morpurgo zsidó származása miatt a Berlin-Róma tengely létrejötte után ebből semmi sem lett.

A Duce pontosan felismerte az augustusi alkotásban rejlő propagandalehetőségeket. Ahogy György Péter írja az Élet és Irodalomban megjelent cikkében¹: „Mussolini a látványpolitizálás, a múlt kihasználásának-kisajátításának avantgárd megoldásai iránt hevesen érdeklődött, ugyanis komolyabb és részben komorabb tervei voltak vele, mint hogy egyszerű műemlékként állítsa ki az oltárt.” Az üvegfalú ház, oldalán egy kőfalra felvésve a Res Gestae Divi Augusti (Augustus politikai végrendelete) teljes fennmaradt szövegével, tökéletesen megfelelt a funkciónak: megvédte és láttatta a római birodalom fénykorának legnagyszerűbb szobrászati alkotását. Mussolini annyira fontosnak tartotta az oltárt, hogy római látogatása során – részletes kommentár kíséretében – Hitlernek is megmutatta.

A háború után kisebb állagmegóvási és felújítási munkálatok következtek, de a városi közlekedés okozta szennyezés gyakorlatilag szétmarta az épületet, és a védőpavilon  alkalmatlanná vált az Ara Pacis megóvására. A helyzetet tovább rontotta, hogy a folyópart és az épület között egy forgalmas út húzódik. Végül a politika újabb fordulatának köszönhetően eldőlt: Morpurgo épületét le kell bontani. A 24 millió dollár értékű új védőépület megtervezésével Rutelli polgármester tehát a Richard Meier & Partners  irodát bízta meg. Nem véletlenül. Meier 1965 óta tervez klasszikus modern stílusú, jellemzően hófehér színű, transzparens épületeket nagy üvegfelületekkel. Az ő nevéhez fűződik az atlantai High Museum of Art, a Museu d’Art Contemporani de Barcelona, a frankfurti Museum für Angewandte Kunst vagy a Los Angeles-i Getty Center.

Az ötlet, hogy ő tervezze az Ara Pacis új védőépületét, nem aratott osztatlan lelkesedést. Meier számára nem volt ismeretlen Róma, hiszen 1973-ban egy egész évet töltött a római Amerikai Akadémián, de sem ez, sem az a tény, hogy tizennyolc hónapig dolgozott a terveken, nem akadályozta meg Rutelli modernizációs kísérleteinek legnagyobb ellenfelét, Adriano La Regina regionális régészeti főfelügyelőt abban, hogy a minden lehetséges módon gátolni igyekezzen a projekt megvalósulását. Hozzá kell tenni, hogy az ebben a pozícióban 28 évet eltöltő La Regina nagyon erősen meghatározta Róma jelenkori arculatát – mindazzal, amit nem engedélyezett, vagy éppen visszaállított az általa eredetinek tekintett állapotába. Ez egy olyan mértékben egymásra épült rétegekből álló város, mint Róma esetében, nagy kihívás.

Amennyiben az Ara Pacis láthatóvá tétele és megóvása volt a cél, Meier teljesítette a feladatot. A tipikusan római travertin kőből és üvegből készült múzeum három nagy egységből áll. Az első szakasz az épület előtti lépcsővel és a lépcsőt a forgalmas Via di Ripettától és a Teverétől elválasztó fallal kezdődik. Ez előtt áll a Porto di Ripetta (Róma 19. században lebontott barokk folyami kikötője) emlékéül egy szökőkút, az augustusi obeliszkre való emlékezés jeleként pedig, annak az oltártól való eredeti távolságában egy oszlop. A téren álló két templom (a San Rocco és a San Girolamo dei Croati) felől nézve a fal szerepe erősen vitatható. Ahogy Nicolai Ourousoff írja kritikus hangvételű cikkében: „Az útról nézve a fal kettévágja a templomokat, így nem érezhetjük tökéletesen a váratlan kincsek előbukkanásának hatását. Mr. Meier projektje a tér fölé magasodva tiszteletlenül elnyomja azt, aminek következtében a templomok homlokzata szinte feszengve hőköl hátra.”²

A lépcsőn felérve egy napfénytől elzárt, nyolc méteres belmagasságú galériába érkezünk, ahol az oltár történetével ismerkedhet meg a látogató. Ebből az árnyékosabb térből érünk át az oltár – az 1500 négyzetméter üvegfelületnek köszönhetően – ragyogó nappali fényben úszó terébe. A hőtől kétrétegű edzett üveg védi az oltárt (a rétegek közt argongáz van), a napsugaraktól pedig egy ionos réteg óvja. Ugyanezt a célt szolgálja egy fúvókák segítségével képzett, hőszabályozott, az ablakokon lefolyó légfüggöny. A padló alatt sűrű polietilén háló húzódik, amelyben forró és hideg víz áramoltatható a megfelelő klíma elérése érdekében.

A harmadik rész a konferenciaközpont az irodákkal. Itt található a tetőterasz a kávézóval, amelyről tökéletes kilátás nyílik kelet felé a szomszédos mauzóleumra, nyugat felé pedig a folyóra. Ezen túl található még az épületben egy 700 m² alapterületű tér az időszakos kiállításoknak, valamint egy digitális könyvtár. A múzeum már csak alapterülete alapján – 4250 négyzetméter – is többre törekszik az egyszerű védőépület-funkciónál.

Ezt az ambíciót sokan inkább arroganciaként élték meg. Az épületet IKEA áruházhoz vagy benzinkúthoz hasonlító ellenzők nem értik, hogy miért nem olasz építészre esett a polgármester választása, és azt állítják, az új épület bántóan modern, legalábbis ebben a városi kontextusban, a római belváros szívében. Csakhogy a Piazza Augusto Imperatore nem átlagos római helyszín: itt utoljára pont Mussolini építkezett. Ennek fényében akár érthető is lehet, hogy Rutelli egy német-zsidó származású, amerikai építészt bízott meg a feladattal. A múzeum végül Walter Veltroni polgármestersége alatt nyílhatott meg 2006-ban. A jelenlegi jobboldali polgármester, Gianni Alemanno egyenesen azzal kampányolt, hogy megválasztása esetén lebontatja a belváros „szégyenfoltját”. Egyelőre ebből a tervből nem lett semmi, bár megválasztása utáni első nyilatkozataiban ismét jelezte ebbéli szándékát.

Viszont ennek kapcsán leállt egy másik projekt, mégpedig a térrendezésé. Ugyanis amennyire ellátja egy valódi, élhető városi tér funkcióit például a Campo de Fiori vagy a Piazza Navona, annyira sikerületlen a fasiszta birodalmi reprezentációs célokra szánt Piazza Augusto Imperatore. Sokak egyenesen a Morpurgo-épületegyüttes lebontásában látnák a helyzet megoldását, mások az új múzeumot bontanák le vagy helyeznék át – persze ez utóbbival már csak az is a probléma, hogy akkor a milliós épület funkcióját vesztené, hiszen az Ara Pacis nincs mozgatható állapotban. Még Veltroni alatt született meg a pályázati kiírás, amelynek célja nem volt kevesebb, mint az egész tér újraalakítása, a lehető legkevesebb rombolással, az i. e. 28-ban épült mauzóleum rendbetétele, összekötése az S. Carlo al Corso templommal, valamint az új múzeum integrálása és összekapcsolása a két mellette levő barokk templommal. A pályázatot, és ezzel az 50.000 eurós díjazást az „Urbs et civitas” nevet viselő projekt nyerte el. A feladat így Francesco Cellini, a Roma Tre egyetem építészeti tanszékének vezetője és csoportja kezébe került. Természetesen ez a terep sem akadálymentes. Már az első fázisban találtak két ókori obeliszket, ami miatt a régészek vették át a területet egy időre. Közben megválasztották Alemannót, így a korábban tervezett 2009-es átadásról már szó sem eshetett.

Ennek ellenére a múzeum lebontását követelőknek csalódniuk kellett. Jelenleg minden ígéret ellenére úgy néz ki, hogy még a sokakat zavaró, templomokat eltakaró falat sem bontják le, pénzügyi és politikai okokra való hivatkozással. Mindenesetre a terv szerint a Cellini vezette csoport 2010-ben kezdheti el a munkát, amely előreláthatólag három évet és 17 millió eurót vesz majd igénybe. Ha elkészül, egy teljesen felújított mauzóleum és az azt körülvevő tágas zöld tér várja majd a látogatókat. A fal problémáját pedig úgy vélik áthidalni, hogy a jelenleg a Tevere és az épület között húzódó autóutat a föld alá vezetik, és annak helyén korzót hoznak létre.

Alapvető kérdés marad, hogy a Meier-féle új épület reflektál-e az őt körülvevő a térre, és ezzel a 20. századi múltra, amelyet az új rendezési terveknek is figyelembe kell venniük, másrészről magára az oltárra. A Duce korának legmodernebb építészeti irányzatait követve terveztette meg a Piazza Augusto Imperatorét, így próbálva meg összekapcsolni a dicső és progresszív múlt –  programjához illeszkedő – emlékét saját korával. A Res Gestae Morpurgo által a védőépületre álmodott szövege megmaradt, de ezen felül nehéz összeköttetést találni. György Péter szerint „Meier önmagában tökéletes épülete szinte megközelíthetetlen lett: nem egy, a tér egészének városi archeológiáját képviselő és segítő változássorozat része, hanem mintha épp a közelmúlt erőszakos lezárásához járulna hozzá.”³

Erre rímel Ferenczi Attila megjegyzése az Ókorblogon, miszerint „a hatalmas épület előtt fekvő eltolt lépcsősor és az ünnepélyes bejárat pikáns összjátékba kezd a körülötte fekvő ’37-es épületekkel, tőlük mintha az újnak is lenne némi »imperiális« zamata. Belülről ugyan élesen elkülönül a befogadott római építmény és az őt körülvevő modern, de kívül lehetne picit kisebb az egység.”⁴

A jelenkori viták csak hozzátesznek az Ara Pacis amúgy is gazdag politikai-szimbolikus történetéhez. Hogy Meier épületének mi lesz a sorsa; az utókor méltónak ítéli-e majd a külső és belső kontextusban betöltött hely elfoglalására: ez egyelőre kérdésként áll előttünk.

Verebics Petra

forrás:

http://regi.epiteszforum.hu/node/12590

---------------------------------------------------------------------------------------------