Per favore, un caffé doppio! Egy duplát kérek szépen! – szólok a pulton át az idősebb kiszolgálóhoz, aki már rég túl van a nyugdíjas korhatáron.

Un doppio caffé! – pontosítja lassan, dallamosan magának és tesz-vesz, begyakorlott mozdulatokkal. Nem is tudni miért, csak úgy ösztönösen érzem, hogy jó kezekben van a kávém.

Vasárnap van, augusztus közepén, a ferragosto derekán, ami rendszerint az olasz nyár csúcs kánikulája. Egyúttal minden olasz évi szabadsága. Megszokták ezt: együtt veszik ki a pihenés idejét és noha sokan vannak a tengerparton és az éttermekben, esténként lépdelni is nehéz a lámpafényes korzókon, de éppen ezt szeretik, hogy sokan vannak együtt. Ilyenkor – Istennek legyen hála – leáll a politika, bezár a parlament és a szenátus, csak a kávézók és a templomok vannak nyitva.

Közben elkészül a kávém. Bőséges dupla adag, méretes forró csészében, benne már látszatra is a gorombán erős kávéval. A bácsi elém fordítja a csészét, hogy a kanálka a kezem ügyébe essen. Rám néz, annak a biztos tudatában, hogy ízleni fog.

Az olasz kávé, bár szapora dolog, megéri a figyelmet. Föl is lehetne hajtani egy hörpintésre, de jobb várni vele. Barna nádcukrot teszek bele és lassan kevergetem. Ez is a rítushoz hozzátartozik, sőt annak szerves része. A bácsi visszavonul tapintattal, talán érzi, hogy tisztelem és becsülöm a keze munkáját. Nem esek neki azonnal. Várok…

Hajnalban, indulás előtt ittam egyet még a rendházunkban, azóta megjártam az Abruzzókban L’Aquila fölött a Szent II. János Pál pápa menedékházat, ahol vagy negyven éve nyaralt egyszer, majd leereszkedtem az adriai partra. Egy órás úszás után indultam vissza, csak úgy találomra, ahogy a madarak húznak Nyugat felé. Így kerültem Nereto kisvárosába. Tábla jelzi benne, merre is van egy románkori San Martino templom. Nem várom, így nem is zavar, hogy nyitva legyen, elég a tiszta abruzzói szögletes homlokzatát megnézni és hátulról az apszis cilinderét megcsodálni. Ekkor kívántam meg a kávét és hogy mit is lehet tenni érte? Irány a centro, a belváros! De itt – akármennyire is kicsi ez a Nereto – három főtér is áll benne, szépen háromszög formában. Minthogy az egyik közepén Szent Mártonnak, a városka védőszentjének bronz lovasszobrát látom, becserkészem és figyelmesen megnézem. Igen, az a gesztus, ahogy a köpenyét megszabja a koldusnak, Európa majd két évezredes figyelmeztető öröksége. Onnan veszem észre a kávézómat, éppen a szemben az Asssuntával. Ez a szép szó a mi mennybe felvett Nagyboldogasszonyunk olasz megfelelője: Assunta! A Fölvett!

A kávé után ide térek be és a mély templomos csend, bennem a dupla finom ízével, egy padra ültet, majd le is térdelek, mert itt nem lehet hálát nem adni. Édesanyámra gondolok, akinek másnap lesz a szemműtétje és csak úgy patakzik az Ave Maria…

Egy dupla kávé és egy rózsafüzér ima, majdnem a teljesség! – szökik föl bennem a gondolat, s a templom ajtajából éppen a kávézómra tekintek. Látom a címerét, rajta az alapítás éve: 1970.

Igaz hát! – gondolom diadalmasan és most folytatom a kávézásom elbeszélését. Mert végül csak megittam becsületesen azt a duplát és meg is köszöntem, tisztességgel.

Era un doppio molto-molto buono! Ez egy nagyon-nagyon jó dupla volt! – mondom neki és hálásan meg is köszönöm.

Lo so! – Tudom! – mondja lakonikusan, de kedvesen. Minthogy fölkapom erre a fejem, meg is magyarázza, hogy mit is tud ő annyira. 53 éve csinálom – mondja – akkor kezdtem. Itt ezen a helyem. Együtt a feleségemmel. 1970-ben.

Annyira meglep az őszinte vallomása, hogy elhallgatok. Szótlan csodálom a hűségét és a tapasztalatom szerint, ahogy tartotta és most is tartja a szintjét. Mert most is jó a kávéja.

A templomból kijövet, látva az alapítás évét, visszamegyek hozzá. Most már mindketten kíváncsiak vagyunk egymásra. Én feltétlenül, de ahogy látom, ő is. Ki ez az őszhajú vendég, aki visszajön hozzá az Assuntából kijövet.

Io vorrei ringraziare soltanto questi 53 anni! Csak szeretném megköszönni önnek ezt a 53 évet és az összes jó kávét benne!

Fényes lesz ettől a szeme, elfordul, aztán elővesz egy diplomát, az alapításét. 1970-et írtak akkor, én éppen másodikas középiskolás voltam. Aztán egy másikat mutat, a Segafredo Zanetti nagy és híres olasz kávécégtől: A kávézót Francesco és Giuseppe Bacá alapították 1970-ben. 53 éve.

Francesco most is a helyén van, mint az alapításkor, amikor Róma székében VI. Pál ült. Az évek múlnak, a pápák is jönnek-mennek, de lám, Francesco, és a felesége maradt. Hűség és színvonal. Nem beszél róla, csak teszi a magáét. A fényképet is engedi, hogy közöljem és a végén, tán megszokásból, egy puha ruhával megtörli a Cembali kávégépet. Szereti amit csinál és tartja a szintet…

------------------------------------------------------------------------------------

https://www.facebook.com/photo/?fbid=763996702401107&set=pcb.763997822400995

 ------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------