„Ezen az ünnepen nemcsak azt ünnepeljük, hogy a Boldogságos Szűz Mária teste nem volt alávetve a romlandóságnak, hanem azt is, hogy ő a halál felett diadalt aratott, és egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak példájára az ő teste is megdicsőült a mennyben”.

A legnagyobb Mária ünnep

A Mária ünnepek közül időben és térben, Keleten és Nyugaton egyaránt messze kiemelkedik a másfélévezredes ünnep, mely az ortodox Keleten a Koimeterion - Dormitio, a latin Nyugaton pedig az Assumptio nevet viseli. A keresztények valójában közös nevezővel azt ünneplik, hogy az Isten méltó módon gondoskodott Fiának Édesanyjáról, földi élete végén is. A rátekintés más, de a lelkület és a tisztelet ugyanaz, sőt meg tanulhatunk is egymástól. A részletek előtt elég legyen az általános megállapítás, hogy a teológiai megfontolások mellett a hitigazság felismerésében elsődleges szerepet játszott az egyház liturgikus élete, melyben a Lélek indíttatására rajzolódott ki egyre világosabban Isten Anyja földi életének vége. Ezúttal is igaz az ősi törvény: lex orandi lex credendi est, az egyház megélt liturgiája egyúttal a hite is, másképpen: a liturgia ünnepi tartalma hitigazság.

Visszafogott korai hagyomány

Az első háromszáz év hallgat a témáról és az első egyházatya aki ír róla, az a Szalamiszi Epiphaniosz, aki 315-ben egy kis júdeai faluban született és aki 403-ban Cipruson hunyt el. Megtérése után végiglátogatta Egyiptom híres kopt monostorait, majd visszatérve hazájába maga is szerzetes lett és kolostort alapított a falujában, ahol 30 éven át élt, tehát közelről és jól ismerhette a helyi hagyományt. Innét nevezték ki Szalamisz metropolitjává. Epiphaniosz alapvetően konzervatív ember volt, elutasította a filozófiai fejtegetéseket és csak a hitet tisztelte, ahogy azt a hagyomány megőrizte. A hagyomány lehető leggondosabb, pontos összefoglalására törekedett, tartózkodva attól, hogy a saját felfogásából valamit is hozzáadjon. Számunkra tanúságtétele ezért fontos, mert a tiszta forrású tradíciót kereste és adta tovább. Ezek után érdekes, hogy mit is mond Mária élete végéről: Először is megállapítja, hogy „a Szentírásban nem találunk semmit sem Mária haláláról, sem arról, hogy meghalt vagy eltemették, de arról sem, hogy nem temették el. A Szentírás teljes csöndet őriz ebben, a csoda nagysága miatt, hogy az ne okozzon túlzott meglepetést az emberek lelkének”. Majd személyesen így szól: „Ami engem illet, arról nem merek beszélni. Megőrzöm azt az elmémben és hallgatok” – írja Panarionjában, vagyis az eretnekségek ellen írt „Orvosságos szelencéjében”. A Lukács evangéliumában szereplő simeoni jövendölést vizsgálja – „a te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,35) – Mária lehetséges vértanúsága után kutatva, majd a Jelenések könyvében az „elevenen égbe elragadtatást” elemzi, míg végül megállapítja: „Lehetséges, hogy az megtörtént Máriával. Mindazonáltal nem állítom azt teljes bizonyossággal, és azt sem mondom, hogy Mária halhatatlan maradt. De arra sem következtetek, hogy halandó lenne. A Szentírás ugyanis az emberi szellem fölött áll és ezt a pontot bizonytalanságban hagyta, hogy tiszteletben tartsa ezt a semmihez sem hasonlítható Szüzet és hogy ezzel rövidre zárjon minden alacsony és testi gondolatot ebben a tekintetben. Meghalt? Nem tudjuk”.

Apokrif iratok Mária élete végéről

Nem sokkal később, pontosabban már meg nem állapítható, úgy a 4. század vége és a hatodik század eleje közt feltűnnek olyan apokrif iratok, melyek megemlékeznek Szűz Mária „dies natalis”-áról, vagyis mennyei születésnapjáról, elbeszélve a halálát és később egyre inkább mennybevételét is. Az elbeszélések színesek és sokfélék. Elsőként a Szűzanya haláláról és temetéséről szólnak, majd beszélnek a halál utáni életéről is. Két típus alakul ki köztük. Az egyik elmondja, hogy „Mária teste mennybe vétetett, lelkével való újraegyesülése nélkül, így halandó teste a Paradicsomban az élet fája alatt várja az utolsó ítéletet”. A másik típus már helyesebb ráérzés, amikor így fogalmaz: „Nagy mozgolódás támadt az Egyházban, amikor elközelgett Mária életének a vége, amit az Ég magasából tudtak meg. Az apostolok csodásan összesereglettek, és egymással versengve beszédeket tartottak. Ekkor Krisztus eljött, hogy magához vegye Anyjának a lelkét, amit a bizánci ikonográfia bepólyázott gyermek formájában ábrázol. Végül az Istenszülő teste dicsőségesen feltámadva eléri a lelkét a mennyben”.

XII. Piusz pápa hittétele

XII. Piusz pápa 1950 november elsején, Mindenszentek ünnepén tette közzé Munificentissimus Deus kezdetű apostoli rendelkezését, melyben röviden összefoglalja a dogmafejlőés legfontosabb állomásait: „A szent egyházatyák és nagy hittudósok az Istenszülő mennybevételéről úgy beszéltek ünnepi homíliáikban és szentbeszédeikben a néphez, hogy az a keresztény hívők előtt már ismeretes és elfogadott igazság, s azt még érthetőbben ki is fejtették. Az ünnep értelmét és tartalmát mélyreható érvekkel tárták hallgatóik elé. Főként azt igyekeztek világosan kifejteni, hogy ezen az ünnepen nemcsak azt ünnepeljük, hogy a Boldogságos Szűz Mária teste nem volt alávetve a romlandóságnak, hanem azt is, hogy ő a halál felett diadalt aratott, és egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak példájára az ő teste is megdicsőült a mennyben.

Ennek az egyházi hagyományban levő igazságnak a legkiválóbb hirdetője Damaszkuszi Szent János. Amikor a Boldogságos Istenanya test szerinti mennybevételét párhuzamba állítja az ő többi kiválóságával és kiváltságával, lángoló ékesszólásával azt mondja: „Illő volt, hogy ő, aki szüzességét a szüléskor is sértetlenül megőrizte, halála után is megőrizze testét minden romlástól. Illő volt, hogy ő, aki Teremtőjét gyermekeként hordozta méhében, Isten hajlékába jusson. Illő volt, hogy a jegyes, akit az Atya jegyzett el, a mennyei otthonban lakjék. Illő volt, hogy ő, aki szülésekor a fájdalom tőrétől mentes maradt, de amikor Fiát a keresztfán látta, a szívét döfte át a fájdalom tőre, ott lássa Fiát az Atya mellett trónolni. Illő volt, hogy az Isten Anyjáé is legyen az, ami a Fiáé, és hogy minden teremtmény tisztelje őt mint Isten Anyját és szolgálóleányát.”

Konstantinápolyi Szent Germánosz kifejti, hogy az Istenszülő Szűz Mária testének romolhatatlansága és mennybe felvétele nemcsak annak a következménye, hogy ő Istenanya, hanem szűzi testének egészen különleges szentségéből is következik ez: „Te – miként a Szentírás mondja – nemcsak szépségben (Zsolt 44, 3) tündökölsz, de szűzi tested egészen szent, egészen tiszta, egészen az Isten otthona; ebből az is következik, hogy nem porlad el, hanem ez az emberi test romlás nélkül a romolhatatlan dicső életbe való. Élő és fölséges, sértetlen, és részese a tökéletes életnek.”

Egy másik régi író pedig így bizonyít: „A mi Üdvözítő Istenünknek, Krisztusnak, az élet és halhatatlanság adományozójának boldogságos Anyja Krisztus által él romolhatatlan testben mindörökké, ő támasztotta fel sírjából, ő vette fel magához a mennybe, hiszen egyedül csak ő tudta ezt megtenni.”

A szent egyházatyáknak minden bizonyítéka és megfontolása, mint végső alapra, a Szentírásra támaszkodik, amely Isten szent Anyját úgy állítja szemünk elé, mint aki isteni Fiával a legszorosabb kapcsolatban van, és az ő emberi sorsában mindig részesedik.

Főként pedig arra kell nagyon figyelnünk, hogy a szent atyák már a második századtól kezdve Szűz Máriát úgy említik, mint új Évát az új Ádám mellett. Bár alá van neki rendelve, de mégis a legszorosabb kapcsolatban van vele még abban a harcban is, amelyet az ősevangélium előrejelzése szerint az alvilági ellenséggel szemben a bűn és halál feletti teljes győzelem fejezett be. E kettő feletti győzelmet a nemzetek Apostola mindig összekapcsolja írásaiban. Mivel pedig Krisztus dicsőséges feltámadása ennek az említett győzelemnek a lényeges része és egyben végső győzelmi jele, azért ebből arra is kell következtetni, hogy Mária szűzi teste is megdicsőült, hiszen Fiának ez a harca közös volt a Boldogságos Szűz harcával. Ugyanez az Apostol ugyanis ezt mondja: Amikor ez a halandó test halhatatlanságba öltözik, akkor teljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált (vö. 1 Kor 15, 53-54).

Ezért tehát Isten fölséges Anyja Istennek ugyanazon egyetlen, előre elhatározott akarata szerint titokzatos módon egybekapcsolódott Jézus Krisztussal: szeplőtelen fogantatásában, istenanyaságában és sértetlen szüzességében, és azzal, hogy oly nemes társa volt Megváltó Istenünknek, aki teljes diadalt aratott a bűn és annak minden következménye felett, így Szűz Mária végül is mintegy kiváltságainak legfőbb koronájaként elnyerte a mentességet a sírban való romlástól, és – szent Fiához hasonlóan – legyőzve a halált, testével és lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe, ahol szent Fiának, az örökkévalóság halhatatlan Királyának a jobbján mint Királynő tündököl.

Damaszkuszi Szent János tanúsága

XII. Piusz pápa szerint az egyházi hagyományban rejlő igazságnak a legkiválóbb hirdetője Damaszkuszi Szent János, aki 645 körül a szíriai Damaszkuszban született és 750 tájt halt meg a Jeruzsálem közelében fekvő Mar Saba kolostorban. Ő egyúttal az ortodox és a katolikus egyház utolsó közösen tisztelt egyházatyja, akit XIII. Leó pápa 1890-ben az egyháztanítók sorába emelt. Jól ismeri a helyi hagyományt az Istenanya életének a végéről, mely szerint az apostolok isteni intésre gyűltek össze a Jeruzsálem melletti Getszemáni kertben, ahol Mária háza állott. E források alapján verset ír, mely meghatározó lett az ikonográfia fejlődése szempontjából. A vers az Istenszülőt a halálos ágyán mutatja, aki így szól a köréje sereglő apostolokhoz, szent Fia tanítványaihoz: „Vegyétek gondba az én testemet!” – kéri tőlük, majd nagy tisztelettel egyszülött Fiához fordul: „És te, Fiam és Istenem, vedd magadhoz a lelkemet!”.

A keleti Elszenderedés ikontípus

Ahogy az Úr Jézus az ő „óráján” a keresztről a mennyei Atyja kezébe ajánlotta a lelkét, úgy az Istenszülő Anya is a mennybement Fia kezébe ajánlja a lelkét. Ez az a mozzanat, mely meghatározó eleme lett a keleti ikonográfiának, mind a Szentföldön, mind Konstantinápolyban. A Mária elszenderedése ikon közepén, apostoloktól körülvéve fekszik a Szűzanya, amikor a mennyei dicsőség mandorlájában megjelenik a Fia és pólyába csavart kis gyermek formájában kezébe veszi szülőanyja lelkét. Ez az ikontípus nemcsak Keleten terjedt el, hanem főként Konstantinápoly 1204-es visszafoglalása után, az ott tapasztaltak jegyében megérkezett Rómába és megjelent a Mária elszenderedése ikon a pápai bazilikákban apszismozaikjain is. Elég csak a Santa Maria Maggiore bazilikát szemlélni, a főoltár mögött ragyogó szentélymozaik nagy képe – melyet Jacopo Torriti készített a 13. század második felében – Mária mennyei trónra-vételét és megkoronázását mutatja, míg az alatta húzódó jelenet a Szűzanya életének végét mutatja, pontosan a keleti ikonográfia előbb említett hagyománya jegyében. Egyidős ezen alkotással Pietro Cavallini hasonló mozaik-ikonja az ugyancsak római Santa Maria in Trastevere bazilikában. Lám, Kelet hagyománya a legjelesebb helyeken otthonra lelt a nyugati kereszténység fővárosában is!

Szűz Mária életkoráról

Érdemes felidézni a már korábban említett aprólékosan hagyománytisztelő, negyedik századbeli júdeai egyházatya, Szalamiszi Epiphaniosz értesülését Szűz Mária koráról. Eleink éppen olyan természetességgel voltak kíváncsiak hitük alakjainak az ismeretére, mint ahogy azt napjainkban tesszük, de immár sajnos nem annyira a hitünk alakjaival. Az Epiphaniosz közvetítette hagyomány szerint Máriát a szülei hét éves korában ajánlották fel a jeruzsálemi Templomnak, ahol a kislány hat és fél évet töltött, majd további fél évet József házában. Ebben az időben történt Názáretben az Angyali üdvözlet, a tizennégy éves fiatal lány feltétlen Igen-jével. A hagyomány szerint ezután együtt élt a Fiával a názáreti házban harminc éven át, majd elengedve a nyilvános működését megkezdő Gyermekét, a szolgálólány-anya alázatával követte időről időre három éven át a Messiás-gyermeket, mígnem ott állt a keresztje tövében. Ekkor már 48 éves volt Mária. Fia mennybemenetele után 24 éven át együtt maradt az Úr szeretett tanítványával, ahogy János evangéliuma is említi: „Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány” (Jn 19, 27). Összegezve az említett adatokat, adódik, hogy Mária hetvenkét éves volt, amikor eljött az „ő órája”.

Az Istenanya búcsú-Magnificatja

A keleti hagyomány megőrizte azt az éneket, mely bizonyos értelemben a Magnificat örömhírvételének a megfelelője: „Isten Anyja pedig, amikor eljött az ő órája, felujjongott a lelkében: Áldalak Téged, aki mindenkinek áldást osztasz. Áldást mondok dicsőséged hajlékára. Áldalak Téged, aki a Világosságot teremtetted és aki lakást vettél az én méhemben. Áldom kezed minden művét, melyek teljes alávetettséggel engedelmeskednek Neked. Áldalak Téged, aki megáldottál minket. Áldom az Életnek ajkadról fakadó minden igéjét, melyeket nekünk adtál. Mert hiszen megígérted nekem, hogy amikor kilépek e testből, köröttem összegyülekezik minden apostol. És íme, itt vannak, én pedig köztük, mint a gyümölcshozó szőlőtő, éppúgy, mint amikor Te velem voltál. Áldalak Téged, minden áldással. Váljon valóra a másik ígéreted is, midőn engem arról biztosítottál, hogy amikor kilépek a testből, meglátsz engem”.

Nyugat: Szűz Márai személyes felvétele testben és lélekben

Nyugat ikonográfiája egy leegyszerűsített utat követett, mely Mária mennybevételét ábrázolja, ahogy elhagyja ezt a földi életet. A képek az angyali seregektől körülvett és a mennyei dicsőségbe költözött Máriát mutatják, aki ugyanúgy a szolgálólány bizalmával és alázatával fogadja a sorsát: Legyen nekem, a te akaratod szerint! Magyarország első templomát, az esztergomi bazilikát – az alapító Szent Király példáját és szándékát követve – a mennybe fölvett Nagyboldogasszonynak szentelték. Michelangelo Grigoletti velencei művész festette meg Tiziano Assunta képe nyomán Mária menybevitelét. Tiziano eredeti képe Velencében a ferencrendiek Frari templomának oltárképe és szerencsére ott szemlélhető ma is, ahová teremtették és ahol imádságos tisztelettel övezték mind a liturgiában, mind az egyszerű templomlátogatás idején. 1516-ban bízta meg a templom ferences perjele az akkor 26 éves Tizianót, hogy egy óriási, közel hét méter magas képet fessen. Két év múlva felavatták a képet, igaz, a ferencesek nem csekély csalódottságával, mert túlságosan újszerűnek találták azt. Pedig igazi mesterművet kaptak. Igaz, Tiziano változtatott a hagyományos modellen: A mennybe fölvett Máriát nem a Fia, hanem az örök Atya fogadja. Belőle sugárzik Fiának Anyjára az arany fény, mely a mennyei dicsőség ruhájába öltözteti azt, „akit boldognak mond minden nemzedék”. Száz évvel később még tovább lép és tovább egyszerűsödik a téma a harmonikus és mély hitű Guido Reni festményén, amikor már csak a Mennybe fölvett Szűzanyát ábrázolja, aki a földi vörös színű köntösére égszínkék palástot kap és keze hálás mozdulatával egyszerre marad hálás teremtmény és választott közbenjáró.

Zárjuk elmélkedésünket Nagyboldogasszony szentmiséjének könyörgésével: Mindenható, örök Isten, te a Szeplőtelen Szűz Máriát, Fiad édesanyját testével-lelkével az örök dicsőségbe emelted. Add, hogy mindenkor az odafönt valókra törekedjünk, és egykor vele együtt részesei lehessünk dicsőségednek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Dante az Isteni Színjáték Nagyboldogasszonyáról: „Oh szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak”

„Óh, szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak, teremtményeknél nagyobb és szerényebb, ős célja az örök határozatnak” – kezdi Dante nagy Opusa záró tételének, a Paradicsomnak utolsó énekét. Teszi ezt, mert a római Santa Maria Maggiore és Santa Maria in Trastevere bazilikákban a Mária elszenderedése mozaikjelenetein Krisztust pillantotta meg, aki úgy tartja kezében Anyjának lelkét, ahogy gyermekként a Szolgálólány ringatta egykor az Idők Urát. Jacopo Torriti és Pietro Cavallini mozaik-képein valóban „fordul minden”: a gyermekből anya, az anyából kislányka lesz! De ez egészen természetes a Költő számára, kinek a „Szeretet mozgat napot és minden csillagot” – ahogy a Szeretet, a világmozgató legfőbb erőnek e képével lezárja a Színjátékot.

1300 Húsvétján – nagyjából „életútjának felén” – a római zarándokok közt ott imádkozik a 35 éves Dante Aleghieri, a firenzei Költő. A Nagyhét liturgikus drámája az Úr Passiójával és Resurrectiójával mélyen megérinti a lelkét és meghatározó lesz számára legnagyobb műve, a Színjáték megírásához, amihez 1307-ben fogott hozzá és 1321-ben fejezte be.

A 13. század második fele már az internacionális gótika kora, Itáliában pedig bontakozik már a latint újra-felfedező humanizmus, de Dante mégis volgare-ban, köznyelven ír, ahogy Assisi Francescója is megírta a Naphimnuszt.

https://www.facebook.com/photo/?fbid=1028472775953497&set=pcb.1028479965952778

-------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------------