2023.07.04.

A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága Anyanyelvi Konferencia oldalán 2020 szeptember 9-én Balázs Géza kérdezte Sárközy Péter egyetemi tanárt a külföldi magyar tanszékek küldetéséről.

Mióta létezik a római La Sapienza egyetem magyar tanszéke? Kik jártak, járnak oda, milyen az érdeklődés, mi a jövője?

-Az 1303-ban alapított római La Sapienza Tudományegyetemen a klebelsbergi kultúrpolitika szellemében 1930-ban alakult meg a máig működő magyar nyelv és irodalom tanszék. Ezt 1935-ben követte a padovai, majd a milánói magyar tanszék mind magyar vendégtanárokkal. 1930–1948 között a magyar–olasz kultúregyezmény keretében a Római Magyar Akadémia egyetemi tanár igazgatói kaptak kinevezést a római egyetem magyar tanszékének vezetésére (Miskolczy Gyula, Várady Imre, Koltay Kastner Jenő, Genthon István, Kardos Tibor), míg az Akadémia olasz–magyar szakos tanár titkára (Tóth László, később a Nápolyi Keleti Intézet magyar tanszékének alapítója és tanszékvezető tanára) látta el a nyelvtanári és lektori feladatokat. 1949–1965 között a hidegháború éveiben az államközi egyezmény keretében magyar vendégprofesszorokkal működő padovai és római egyetemen megszűnt a magyar oktatás. Ez idő alatt az Olaszországból haza nem tért („disszidens”) tanárok biztosították az egyetemi magyar oktatást Olaszországban (Bologna: Várady Imre; Firenze: Pálinkás László; Milánó: Ruzicska Pál; Nápoly: Tóth László). 1965-ben az újonnan kötött magyar–olasz kulturális egyezmény értelmében a padovai és a római egyetemen Magyarországról küldött vendégprofesszorokkal újjáalakultak a magyar tanszékek. A padovai egyetemre a Művelődési Minisztérium és az ELTE, a római egyetemre az MTA küldött ki egyetemi tanárokat. Rómában Balázs János (1965–1970), Szauder József (1970–1975), Klaniczay Tibor (1975–1979) tanított. Magyarországról mint vendégprofesszorok utaztak ki Rómába, de egyetemi megbízatásuk valójában „incaricato”, azaz szerződéses egyetemi oktató volt a legalacsonyabb oktatói fizetéssel. Lektort a magyar állam nem küldött, mert azt a küldő félnek kellett volna fizetni, így a „vendégprofesszoroknak” elsősorban kezdő szinttől kezdve nyelvórákat kellett (volna) tartaniuk hetente 3×2 órában, és emellett egy-két irodalomtörténeti és egy finnugor nyelvészeti előadást. A római egyetemen 1949 után az első magyar szakon végzett hallgató 1971-ben szakvizsgázott (Amedeo Di Francesco, a Nápolyi Egyetem későbbi rendes egyetemi tanára, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság elnöke). Mivel a vendégprofesszori megbízatás nem volt méltó az idősebb akadémikusokhoz és egyetemi tanárokhoz, ezért a hetvenes évek végén mind Padovában, mind Rómában negyven év alatti egyetemi oktatókat bíztak meg a tanszékek 3-5 éves vezetésével. (Annak ellenére, hogy a Művelődési Minisztérium küldte ki őket, az utaztatáson kívül semmilyen hazai támogatásban nem részesültek, egy olasz féltől kapott alacsony fizetésből kellett lakást bérelniük és eltartaniuk családjukat.) Padovában 1975-ben Szabó Győző, Rómában 1979-ben Sárközy Péter (mindkettő az ELTE olasz tanszék docense) lett az egy személyből álló „magyar tanszék” megbízott szerződéses „tanszékvezetője”. Mindkét egyetemen a magyar oktatás az Általános Nyelvészeti Intézethez tartozott.)

Ezerkilencszázhetvenkilenc november 1-én kezdtem el tanítani a Római La Sapienza Tudományegyetemen mint „professore incaricato”, szerződéses megbízott vendégtanár. Korábban 1968–1975 között a budapest Eötvös József Gimnázium magyar–olasz szakos tanára voltam, 1975–1985 között az ELTE Olasz tanszékének adjunktusa, majd docense, végül magántanára. 1985-től 2013-ig az MTAIrodalomtudományi Intézetének voltam tudományos munkatársa, majd tudományos tanácsadója. 1971–1990 között rendszeresen részt vettem a Debreceni Nyári Egyetemen, mint az olaszországi magyar szakos diákok tanára. 1973–2013 között az MTA és a Velencei Cini Alapítvány tudományos együttműködésének voltam tudományos titkára, és Klaniczay Tibor oldalán (majd az ő munkáját folytatva) 12 nemzetközi kongresszus megszervezésében és a konferenciák tanulmányainak megszerkesztésében vettem részt. Az intézeti munkám és a Debreceni Nyári Egyetemen végzett több éves tanári munkám alapján javasolt Klaniczay Tibor, az MTA Irodalomtudományi Intézet igazgatója, hogy én folytassam sz ő munkáját a római magyar tanszéken. Ezt nagy nehezen a Kulturális Kapcsolatok Intézete is elfogadni kényszerült. 1979-1981 között a római egyetemen vendégtanárként tanítottam, de az 1980-ban bevezetett új olasz egyetemi törvény megszüntette a „szerződéses” tanári állásokat, és az összes megbízott tanárnak habilitációs pályázaton kellett részt vennie, ahol vagy elküldték, vagy végleges kinevezést kapott. Én az első pályázatot sikeresen megnyertem, így 1981-ben végleges egyetemi docensi kinevezést kaptam az olasz Művelődési Minisztériumtól a római magyar tanszék vezetésére. 2015 november 1-én mentem nyugdíjba rendes egyetemi tanárként 36 évi szolgálat után. A külföldi egyetemi oktatómunkám mellett Magyarországon mindvégig megtartottam a tudományos munkakapcsolataimat. Az ELTE-n, majd az MTA Irodalomtudományi Intézetében „külföldi munkavállalásom miatt” fizetés nélküli állományban maradtam mint egyetemi magántanár, illetve az intézetben mint tudományos tanácsadó. Gyerekeim egyetemi tanulmányainak kezdetéig (1990-ig) Rómában éltem, 1990 után csak a szorgalmi időszakban éltem Olaszországban, egyébként mindvégig Budapesten volt állandó lakásom és mivel magyar irodalomtörténész (is) lennék, kutatásaim felét a hazai könyvtárakban kellett végeznem. Úgy voltam római egyetemi tanár, mintha Budapesten élve Szegeden vagy Debrecenben lettem volna tanszékvezető tanár.

Mi volt a fő tevékenységed a Római Egyetemen?

-1979–1981 között évi szerződéses állásban voltam a római magyar tanszék egyedüli oktatója és egyaránt kellett magyar nyelvet tanítanom kezdőktől „haladókig” és emellett természetesen magyar irodalom és kultúrtörténeti, valamint (finnugor) nyelvészeti előadásokat és szemináriumot kellett tartanom. (Ez heti 16 óra elfoglaltságot jelentett.) Egyetemi tanári (professore associato) kinevezésemmel a magyar tanszék önálló tanszék lett, önálló tanári és szemináriumi szobát, és külön nyelvtanárt (lektort) is kaphattam, akit a római egyetem alkalmazott. Két volt magyar szakon végzett diákom (Hortobágyi Ildikó  és Mihályi Melinda) lettek a munkatársaim, ma is ők tanítják a magyar nyelvet a római magyar szakos hallgatóknak. A nyelvtanár kollégák három szinten tartottak nyelvórákat a BA szakosoknak, illetve felső szinten az MA szakosoknak (kb. összesen 20-25 diáknak, néha kevesebbnek). Ettől kezdve heti 2×2 magyar irodalom órát, 1 magyar nyelvtörténeti és egy finnugor nyelvészeti órát tartottam, valamint egy kétórás magyar irodalmi szemináriumot és egy kétórás fogadó órát tartottam. Így több időm volta a tudományos munkámra, a magyar–olasz irodalmi kapcsolatok kutatására. 1988-ban jelent meg a XVIII. századi olasz árkádikus költészetről írt magyar és 1990-ben a magyar-olasz irodalmi kapcsolatok történetéről írt olasz tanulmánykötetem. 1990-ben az Olasz Árkádia Irodalmi Akadémia tagjai közé választott. (Ennek az 1690-ben alapított Akadémiának előttem tíz magyar tagja volt, köztük Faludi Ferenc, akit 1743-ban választottak „árkásszá” Carpato Dindimeio néven, akiről születésének 300. évfordulóján monográfiát írtam és jelentettem meg a Kalligram kiadónál.) Római tanári és tudományos munkámhoz, valamint hungarológiai szervezőmunkámhoz igen komoly támogatást kaptam Klaniczay Tibortól, aki haláláig atyai barátjaként segített egyrészt azzal, hogy megakadályozta, hogy a „hivatalos szervek” hazazsuppoljanak, vagy disszidenssé nyilvánítsanak, másrészt, hogy ki tudjam építeni a római magyar tanszéket és meg tudjam szervezni az olaszországi hungarológiai központot. 1981-ben az MTA nevében Szentágothay János professzor ezer kötetes könyvajándékot adott át a római magyar tanszéknek (ez ma 6.000 kötetes könyvtárrá növekedett). Sikerült meghívni a római egyetem rektorát és egy ötfős professzorokból álló delegációt Budapestre, melyet az ELTE és a La Sapienza együttműködési megállapodása követett. 1985-ben a Római Egyetem rektora megalapította az Olaszországi Egyetemközi Hungarológiai Központot a magyar tanszékekkel rendelkező hét olasz egyetem szerződésével, melynek adminisztratív központja az általam vezetett római magyar tanszék volt, ahol 1986-ban megalapítottuk az első olaszországi hungarológiai folyóiratot, a Rivista di Studi Ungheresit. Ennek alapító főszerkesztője voltam 30 éven át. A folyóiratot ma, volt tanítványaim (Cinzia Franchi és Andrea Carteny) szerkesztik és jelentetik meg évkönyv jelleggel. A római magyar tanszéken 30 év alatt több mint száz szakdolgozat készült (ezeket nyugdíjaztatásom után a Római Magyar Akadémia könyvtárában helyeztem el, vö. RSU, 2011. 10. 179-186), több diákom Magyarországon kandidátusi, illetve PhD-minősítést szerzett magyar irodalomból. Armando Nuzzo az MTA doktora lett, jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi tanára, másik kiváló tanítványom, Cizia Franchi a Padovai Egyetem magyar tanszékét vezeti docensi minősítéssel. Az olaszországi hungarológiai központ (Centro Interuniversitario di Studi Ungheresi in Italia, CISUI) 1989 és 2006 között közreműködésemmel tíz nemzetközi konferenciát rendezett a rendszerváltás társadalomtörténeti kérdéseiről és a magyar kultúrtörténet olasz kutatók számára is érdekes kérdéseiről, Buda felszabadításának 300. évfordulójáról, az első világháborúról és a trianoni békediktátumról, a két világháború közti magyar–olasz kapcsolatokról, az 1956-os forradalomról, melyeknek aktáit egy-két kivételtől eltekintve a Római Egyetem jelentette meg. 1996-ban a Római Egyetem olasz önerőből megrendezte a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság IV. kongresszusát, a Kereszténység és a magyar kultúra kapcsolatáról, melynek fővédnöke II. János Pál pápa és az olasz köztársasági elnök volt. A hungarológiai szervezőmunka mellett tovább folytattam az MTA-Cini Alapítvány közti magyar-olasz kapcsolattörténeti konferenciák szervezését. Az utolsó tizenkettedik kongresszusunkat 2013-ban tartottuk meg Budapesten. 30 év alatt 13 kötetet jelentettünk meg olasz nyelven a magyar–olasz történeti, gazdasági és kulturális kapcsolatok ezer évéről több mint 6.000 oldal terjedelemben. 2015-ben 70. életévemet betöltve nyugdíjba kellett vonulnom. A nyugdíjaztatásom előtt a Római Egyetem Bölcsészettudományi Kara a külföldi egyetemi oktatók hazahívásának programja keretében meghívta a római magyar tanszék vezetésére egyik legkiválóbb volt növendékét, a Balassi-kutató Armando Nuzzót. Az új tanár azonban kinevezése után egy tanév elteltével családi okok miatt felmondta római egyetemi állását, és visszatért Magyarországra, ahol időközben egyetemi tanári kinevezést kapott. Így a római magyar tanszék három évig kinevezett tanár nélkül maradt, melynek fennmaradását a két állandó állású magyar szakot végzett nyelvtanár Hortobágyi Ildikó és Mihályi Melinda biztosította és biztosítja máig. A fő problémát az jelentette, hogy a már kinevezett tanár állás-felmondását követően az egyetemi tanács automatikusan a neki járó bérkeretet azonnal elvette. Ezért 2016-17-ben én, 2017-18-ban egy volt PhD fokozattal rendelkező volt olasz diákom tartotta a magyar irodalmi előadásokat. 2019 júniusában a korábban Padovában magyar nyelvészetet tanító Rózsavölgyi Edit egy időközben meghirdetett pályázaton elnyerte el a római magyar tanszék adjunktusi állását, így ha nem is rendes tanári szinten, de egyelőre biztosítva van a római magyar tanszék státusa. (Olaszországban jelenleg Firenzében és Padovában van rendesen kinevezett egyetemi tanár a magyar tanszék élén, Udinében egy kinevezett, Nápolyban és Rómában egy-egy szerződéses adjunktus biztosítja a rendszeres magyar nyelv és irodalom oktatást.)  Római tanári munkám alatt rendszeresen folytattam magyar irodalomtörténeti és a magyar-olasz kapcsolattörténeti kutatásaimat, 12-12 magyar és olasz nyelvű tanulmánykötetem jelent meg és kb. félszáz tanulmánykötetet szerkesztettem.

Amikor hazajöttél, több fórumon jelezted, hogy lassan megszűnnek a nyugati egyetemeken a magyar tanszékek.

-2010-től kezdetem tájékoztatni (írásban) a római magyar nagykövetséget, a Külügyminisztérium kultúrpolitikával foglalkozó államtitkárait, a Balassi Intézet igazgatóját, majd a 2011. évi kolozsvári hungarológiai kongresszus alkalmából tartott félórás előadásomban beszéltem a magyar hungarológia és a nyugati magyar tanszékek problémáiról. Ugyanis 1980 után két évtizeden át tartott a nemzetközi magyar hungarológia aranykora. Klaniczay Tibornak köszönhetően Nyugat-Európában egyre több egyetemen, akadémiai kutatóintézeteben jöttek rá, hogy szükség van a közép- és kelet-európai történelem és kultúra megismerésére, kutatására, és ehhez nem elég csak a szláv nyelvű országokkal foglalkozni, mert az 1918 előtt tíz évszázadban Cseh- és Lengyelország mellett a Magyar Királyság (és benne Horvátország és a mai Szlovákia) volt a nyugat-európai kultúra legfőbb kapcsolata, gazdasági és katonai szempontból is a legfontosabb partnere. Épp ezért a helsinki konferenciát követően Nyugat-Európában egymás után erősödtek meg, illetve alakultak új egyetemi magyar tanszékek, folytak közös kutatások. Nagy ünnepet jelentett az 1981-es budapesti, majd az 1986-ban Bécsben rendezett nemzetközi hungarológiai kongresszus, ahol a hazai kutatók mellett egyaránt részt vettek az idősebb magyar származású professzorok és egykori tanítványaik, az új tanszékvezetők. (Ebben érdekes módon Olaszország járt az élen, ahol az idősebb generáció Paolo Santarcangeli, Tóth László, Ruzicska Pál) és a magyar vendégtanárok (Hubay Miklós, Sárközy Péter, Szabó Győző) mellett képviseltette magát az új olasz hungarológus generáció Gianpiero Cavaglià (Torino), Carla Corradi), Andrea Csillaghy (Velence, majd Udine), Marinella D’Alessandro és Amedeo Di Francesco (Nápoly), Gianguido Manzelli (Pavia) Roberto Ruspanti (Udine). Ugyanakkor húsz év elteltével ezek a kollégáknak (velem együtt) 70 éves korban nyugdíjba kell menni.  Ezért figyelmeztettem a magyar illetékeseket, hogy minden kultúrdiplomáciai lépést meg kell tenni azért, hogy az egyetemekkel megállapodjanak, hogy az egyoktatós magyar tanszékeken még a nyugdíjaztatás előtt biztosítani kell a váltást (álláspályázatok meghirdetésével, vendégtanárok meghívásával). Ehhez pedig többéves előkészítésre van szükség. Sajnos nem történtek konkrét lépések. Nem tartottak kapcsolatot a magyar tanszékkel rendelkező nyugati egyetemekkel, nem küldtek ki vendégtanárokat, nem gazdagították idegen nyelvű könyvekkel az egyetemek könyvtárait, nem hívták meg a külföldi kollégákat Magyarországra, mint korábban. A tudományos célból alapított Collegium Hungaricumokat silány kultúrházakká alakították át, ahol sem a kutatásokhoz szükséges könyvtár nem volt többé, és ahol nem laktak ösztöndíjas kutatók. A nyolcvanas években a Római Magyar Akadémia mára már megszüntetett ösztöndíjas szárnyában olyan kutatók laktak több hónapon át, mint Borzsák István, Bíró Ferenc, Bitskey István, Erdélyi Zsuzsa, Györffy György, Hamza Gábor, Vörös Imre, az összes magyar italianista, neves festők, írók és énekesek, akik igen fontos szerepet töltöttek be a római magyar-olasz tudományos és kulturális kapcsolatok megerősítésében. Mindennek 2002 után lassan, de biztosan vége szakadt. A rendszerváltás után politikai szempontból Magyarország egyre inkább „érdektelenné” vált, és ha a magyar fél nem tesz semmit, akkor az egyetemekre lesz bízva, hogy a magyar tanszékvezetők nyugdíjba vonulását követően miként használják fel a professzori bérkeretet, és félő volt, hogy előbb csak lektorátusokká fokozzák le a magyar tanszékeket, majd pedig megszüntetik.  Cassandra-jóslatomat nemcsak a Hungarológiai Kongresszus aktáiban, hanem folyóiratokban Hitel, Magyar Napló, Magyar Tudomány is tanulmányköteteimben (Itália vonzásában, 2015, Andata e ritorno, római jegyzetek 1980-2015. 2016) is megjelentettem, de senki sem törődött vele. Jelenleg Nyugat-Európában egy-két kivételtől eltekintve megszűnt a legtöbb egyetemi magyar tanszék, vagy csak lektorátus szinten létezik. Pedig az egyetemi magyar tanszékek szerepe nem a magyar nyelv tanítása lenne (természetesen az is), hanem az, hogy egyrészt új fiatal értelmiségieket képezzünk, akik ismerik a magyar történelmet és tisztelik a magyar kultúrát, és ami még fontosabb, hogy a nyugati nagy egyetemeken (legalább minden országban egyben) legyen egy olyan professzor (lehetőleg nem magyar), aki részt vesz az illető egyetem és ország tudományos kutatásaiban, és új külföldi kutatókat nyer meg a magyar kultúra javára. Sajnos, ezzel senki sem törődött és bekövetkezett, amitől féltem. Jelenleg igazi magyar tanszék csak Varsóban, Zágrábban, Firenzében, Padovában és részben Bécsben, Londonban, Udinében és Rómában, létezik, de ezek is egyre erőtlenebbek.

A nemzeti összefogás napján tettél egy nagyon szép szimbolikus javaslatot az emlékezésre – kevesekhez jutott el, de nem késő, bármikor megvalósítható. A pipacs kitűzésére gondolok. Honnan az ötlet?

-Kisebbik, Londonban élő unokámnak, a most hétéves Olíviának november 3-án van a születésnapja, így minden novemberben, ha csak tudok, mindig Londonban szoktam lenni. Ott láttam, hogy milyen büszkén járnak-kelnek az angolok pipaccsal a gomblyukukban. Hasonlóképpen irigylem az olaszokat és franciákat, amerikaiakat, hogy büszkén tűzik ki a házaikra a nemzetiszínű zászlót, és senki nem tartja őket emiatt „nacionalistának”, vagy amikor az olaszok még a motoros bukósisakjukat is háromszínűre festik. Olaszország a járvány kezdete óta nemzetiszínű zászlóerdőben hirdeti, hogy mindannyian összefognak a járvány ellen. Nálunk pedig senki sem, akart (nem mert), egy-két kivétellel, kokárdában kimenni az utcára június 4-én. Erre lett volna megoldás a pipacs. De ezt elő kellett volna készíteni. Én ezt az írásomat februárban szerettem volna megjelentetni a Magyar Nemzetben, de a járvány miatt ez elmaradt.  Pedig, szerintem nagy hatása lett volna Európában, ha a beszédek helyett az ország szó nélkül piros pipacsot tűzött volna ki, és ha a Parlament körül pipacs mező hirdette volna, mi sem felejtjük el veszteségeinket. Ebbe igazán nem köthettek volna bele sem idehaza sem külföldön.

A beszélgetésben említett tanulmányok, esszék:

Hungarológia nálunk és más nemzeteknél. Hitel, 2012/6.

Nyugaton a helyzet változatlan? Az olaszországi magyar irodalom és intézményeinek helyzete a rendszerváltás után. Magyar Napló, 2014/10.

Vár állott, most kőhalom. A külföldi egyetemi magyar tanszékek múltja, jelene és…? Hitel 2017/11.

Mit ér az ember, ha olasz hungarológus? Hitel, 2019/6.

A külföldi egyetemi tanszékek szerepe a magyar nyelv és kultúra megmaradásában. Magyar Nemzet, 2019. július 12.

Az olaszországi magyar diaszpóra múltja és jelene, és…?  Hitel, 2019/10.

Harc a római Magyar Akadémiáért. In: Sárközy P., Andata e ritorno. Olaszországi jegyzetek 1990-2015. Nap Kiadó, 2015, 93-129.

A római Magyar Történeti Intézet (1895-1928) és utóda, a 90 évvel ezelőtt alapított  Római Magyar Akadémia. Magyar Tudomány, 2018/5.

Az interjú rövidített változata megjelent az Édes Anyanyelvünk 2020. szeptemberi számában.

-------------------------------------------------------------------------------------

https://mnyknt.hu/a-kulfoldi-magyar-tanszekek-kuldeteserol/

https://www.magyarhirlap.hu/kultura/Egy_professzor_eletutja_Pesttol_a_romai_magyar_tanszekig_

https://www.hitelfolyoirat.hu/2022/07/05/sarkozy-peter-2/

---------------------------------------------------------------------------------------

Sárközy Péter

„Valljon s mikor leszön jó Rómában lakásom?” Kérdések a Római Magyar Akadémia sorsáról

2023.07.07.

I. Egy jó hír: Felújítják a Római Magyar Akadémia két épületét

A reneszánsz és barokk Róma egyik leghíresebb, II. Gyula pápa által kialakított zarándok útja, a Tevere folyóval párhuzamos via Giulia elején, az Antonio da Sangallo és Michelangelo által épített Farnese palota háta mögött áll a Francesco Borromini egyik remekműve, az általa barokk stílusban átépített Falconieri palota. Ez az épület 1928-óta a Római Magyar Akadémia székháza, ahol az eltelt, lassan kerek évszázad során több ezer magyar ösztöndíjas kutató és művész élt és dolgozott. Mint a hetvenes évek egyik ösztöndíjasa, majd 37 éven át, 1979–2016 között a Római La Sapienza Tudományegyetem magyar tanszékének tanára közelről ismerem a Római Magyar Akadémia utolsó ötven évének történetét, melyről magam is több tanulmányt és újságcikket írtam 1990-től kezdve, legtöbbet a Hitelbe, de más lapokba is.^[1] Mindezt abban a reményben tettem, hogy a rendszerváltás után az Akadémia előbb-utóbb visszakapja eredeti rendeltetését, és a hivatalok, hivatalnokok szállása és kultúrház helyett ismét a magyar tudósok és művészek római kollégiuma lesz. Hát, sajnos, ennek eléréséhez 32 év kevésnek bizonyult.

Épp ezért nagy örömmel értesültem múlt év novemberében, a Római Magyar Akadémián rendezett Dante Magyarországon konferencián arról, hogy hamarosan sor kerül a Római Magyar Akadémia és a mellette levő Művészház felújítására, melyre az Operaházat most felújító ZDA–Zoboki Design&Architecture Építésziroda kapott megbízást. Zoboki Gábor eddigi munkái elég biztosítékot jelentenek arra, hogy jó kezekbe került a Borromini által épített díszes barokk palota felújítása, melynek építészettörténeti fontosságát utoljára Paolo Portoghesi professzor mutatta be 2020-ban kiadott könyvében.^[2] A magyar olvasók az épület olasz és „magyar” történetét megismerhetik Molnár Antal és Tóth Tamás A Falconieri-palota Róma című kötetéből (Budapest, 2016, Balassi).

Azt természetesnek tartom és nagyon remélem, hogy a végleges felújítási tervek a palota építéstörténetét jól ismerő, a műemlékvédelemi gyakorlatban jártas olasz szakemberekkel együttműködésben fognak elkészülni. Ugyanakkor a felújítás megkezdése előtt szeretném felhívni a megbízást adó hazai kormányzat figyelmét, hogy nemcsak az építészeti szempontból kell megítélniük a szakértők terveit, hanem a tervezőkkel együtt ismerniük kell az épület hat év híján 100 éves magyar történetét is, melyhez gazdag irodalom áll az érdeklődők rendelkezésére.^[3] Ugyanis itt nem csupán építészettörténeti kérdésről van szó, hanem a magyar kultúra európai jelenlétének egyik százéves őrhelyéről.

A mostani választásokkal megerősített magyar kormánynak még a folyamatban levő tervezés során és a munkák elkezdése előtt kell eldöntenie, hogy a felújítandó értékes műemlék épületnek, mi lesz a funkciója. Minek lesz a székhelye a Római Magyar Akadémia most felújítandó épülete? Az első emeleten levő Borromini stukkókkal és a Guidi freskókkal díszes termekben továbbra is követségi irodák maradnak, valamint az épület harmadik-negyedik emeltén a külképviseletek személyzete számára biztosított lakások lesznek továbbra is a korábbi ösztöndíjas kutatók lakó és dolgozószobáinak helyén? Az épület funkciója egy külföldi „vegyes kulturális intézet” lesz, melyben a követségi dolgozók laknak, és ahol az egykori tudományos könyvtár helyén kialakított, rossz akusztikájú koncertteremben időnként hangversenyek, konferenciák és filmvetítések lesznek (a Rómában élő magyar feleségek és követségi dolgozók családtagjai szórakoztatására) otthonról kiutaztatott művészekkel és előadókkal, akik a Művészház egykori műtermeiből átalakított vendégszobákban laknak. Ma már egyedül csak a barokk palota második emeleten levő Vatikáni Magyar Pápai Intézet működik eredeti rendeltetése szerint, ahol 10-12 Rómában doktori tanulmányaikat végző fiatal pap él és tanul.^[4] A palota földszintjén egy a kapualjból nyíló és alig látogatott kiállítóterem is „működik”, melyben ösztöndíjas művészek Rómában készült munkái helyett, otthon összeállított vándor-kiállításokat rendeznek, és utaztatnak körbe a külföldi kulturális intézetekbe.

Arra gondolni sem szabad, hogy a felújítás után a Falconieri palota nem lenne ismét a magyar tudomány és művészet utolsó európai büszkesége, amelyben tudományos kutatók (tudósok) és művészek élnek és dolgoznak féléves, vagy több évig tartó ösztöndíjuk segítségével, és ez idő alatt közvetlen kapcsolatokat építenek ki az olasz főváros tudományos, kulturális és művészeti életének képviselőivel. Mindennek eldöntése nemcsak technikai, építészettörténeti és kulturális kérdés, hanem nemzet- és külpolitikai fontosságú ügy. Arról nem is szólva, hogy a Római Magyar Akadémia funkcióját, rendeltetését az 1935-ben megkötött magyar–olasz kulturális egyezmény határozta meg, melyet a két állam máig érvényben levő 1965-ös szerződése megerősített.

Az alapító okirat és az államközi szerződés értelmében a Római Magyar Akadémia nem követségi hivatal épülete és személyzetének lakóháza, hanem egy Rómában 1895-ben létesített magyar tudományos intézet, Fraknói Vilmos püspök, az MTA alelnöke magán alapítványából létesített Római Magyar Történeti Intézet szerves folytatása. Hogy megértsük a kérdés fontosságát röviden át kell tekintenünk a Római Magyar Akadémia majd százéves történetét.

II. A Római Magyar Akadémia története

Fraknói Vilmos az általa építtetett Római Magyar Történeti Intézetet 1913-ban teljes felszerelésével, a tudományos könyvtárral és a villa mellett 1902-ben épített művészházzal együtt a magyar államnak ajándékozta, és nagyobb pénzalapítványt létesített a kutatók ösztöndíjának biztosítására azzal a feltétellel, hogy az alapítványt kizárólag tudományos (főleg történeti, archeológiai, régészeti, művészettörténeti) kutatásokra használhatják, épp ezért az intézmény tudományos felügyeletét és irányítását az adománylevelében a Magyar Tudományos Akadémiára bízta. Az intézetet az első világháború alatt az olasz állam zárolta, és csak 1924-ben költözhettek be ismét a kutatók és a művészek az épületekbe. Mivel a Fraknói villában (melyben korábban a Konzulátus, ma a Szentszéki Követség működik) csak az intézet igazgatójának és négy kutatónak, a művészházban pedig csak három művésznek jutott hely, ezért 1927-ben Gerevich Tibor professzor, a Történeti Intézet igazgatója javaslatára Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter a római egyetemen a honoris causa diploma átvételekor bejelentette a magyar kormány szándékát, hogy a római Történeti Intézetet a bécsi és berlini Collegium Hungaricumok mintájára kibővíti.

Így jött létre 1928-ban a Római Magyar Akadémia, az időközben megvásárolt Falconieri palotában, melynek négy nagy szekciója volt: a Fraknói Vilmos által alapított tudományos szekció, a „Fraknói Intézet” (hét kutató számára); mellette egy külön „Collegium Hungaricum” (tizenkét, egy szemeszteren keresztül Rómában kutató fiatal ösztöndíjas tanár, zenész, énekes és író számára), valamint a festők és szobrászok részére létrehozott Művészház. A palota II. emeletét foglalta el a máig önállóan létező „egyházi szekció”, amelyet 1940-ben XII. Pius pápa beiktatott a római pápai intézetek sorába. A Fraknói Intézet 5000 kötetes tudományos könyvtára 1978-ig az épület első emeletét foglalta el. Az önálló Pápai Magyar Intézeten kívül az új Római Akadémia szekcióinak szakmai irányítására és felügyeletére a Magyar Tudományos Akadémia és a Vallás- és Közoktatási Minisztérium kuratóriumot hozott létre, melynek tagjai neves tudósok voltak (mint Eckhardt Sándor, Magyary Zoltán, Szekfű Gyula és Szent-Györgyi Albert), elnöke pedig Gerevich Tibor művészettörténész professzor lett. Az új magyar intézet vezetésére egyetemi tanárok kaptak 4-5 éves megbízatást, akik egyúttal a Római Tudományegyetem, a La Sapienza 1929/30-as tanévben alapított magyar tanszékének professzori tisztségét is betöltötték (Miskolczy Gyula, Koltay-Kastner Jenő, Genthon István, majd a háború után 1947–1949 között Kardos Tibor). A római igazgatók feladata az épület fenntartásának és az intézet tudományos működésének biztosítása, az olasz tudományos és művészeti élettel való kapcsolatteremtés volt. 1929 és 1942 között a Történeti Intézetben 64 tudományos kutató, a Collegium Hungaricumban 78 olasz nyelv és irodalom tanár, zene- és művészettörténész, énekes, zeneművész és író élt és kutatott legalább egy fél évig a római könyvtárakban levéltárakban, múzeumokban és a Santa Cecilia zeneművészeti akadémián. Mellettük a kétemeletes Művészházban szintén több mint száz festő és szobrász élt és dolgozott (Aba Novák Vilmos, Molnár C. Pál, Szőnyi István, Pátzay Pál, Vilt Tibor és társaik) néha éveken át, és képviselték a 20. század első felének egyik jellegzetes, „római iskolának” nevezett irányzatát. Az Akadémia évente kiállításokat rendezett az ott élő művészek műveinek bemutatására, és segített abban, hogy rendszeresen részt vegyenek az olaszországi nagy nemzetközi kiállításokon és a Velencei Biennálén. A tudományos ösztöndíjasok munkáit az Akadémia 1936 és 1942 között rendszeresen megjelentették az Akadémia olasz évkönyveiben

.

1943 nyarán a Rómára is kiterjedő bombázások és az egyetemi oktatás felfüggesztése után a magyar kultuszminisztérium ideiglenesen beszüntette a Római Magyar Akadémia működését. Genthon István igazgató és Tóth László akadémiai titkár és egyetemi magyar lektor hazatértek Magyarországra, míg az épületet a Pápai Intézet igazgatójára bízták. Az akadémia a háború után másfél évvel, 1947 januárjában nyílt meg újra Kardos Tibor pécsi egyetemi magántanár, a magyar humanizmus kutatójának vezetésével. Kardos Tibor a magyar kommunista párt megbízottjaként kapta meg kinevezését, de 1947–48-ban mindent megtett, hogy az Akadémia a magyar kultúra és tudomány szolgálatában álljon, és lehetővé tette, hogy a háború borzalmai után a magyar irodalom, művészet és tudományos élet nagyjai és fiatal tehetségei Rómában tölthessenek egy-két hónapot. Ezekben az években neves tudósok és fiatal kutatók (Alföldi András, Balázs Béla, Fülep Lajos, Kerényi Károly, Lukács György, Szabolcsi Bence, Hanák Péter, Herczeg Gyula, Jászay Magda, Klaniczay Tibor, Szauder József, Vayer Lajos és még sokan mások), művészek (Katona Jenő, László Margit, Szervánszky Péter, Takács Jenő, Zathureczky Ede, Ferenczy Béni, Hajnal János, Hantai Simon, Vilt Tibor és társaik) ismét a Palazzo Falconieriben lakhattak, és előadásokat, koncerteket tartottak az olasz közönség számára, műveiket az akadémia újonnan alapított tudományos folyóiratában a Janus Pannoniusban publikálták. Kardos Tibor egyik legnagyobb érdeme, hogy a háború szörnyűségei után a magyar irodalom egy egész generációja számára biztosította, hogy néhány hónapig Rómában élhettek. Érdemes felsorolni a neveket: Balázs Béla, Berczely Anzelm Károly, Csorba Győző, Déry Tibor, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Károlyi Amy, Ottlik Géza, Pilinszky János, Takács Gyula, Toldalagi Pál, Thurzó Gábor, Vas István, Weöres Sándor és néhány napra Rómában jártak előadást tartani és neves olasz írókkal találkozni Illyés Gyula és Cs. Szabó László is.

A hazai politikai változások következtében és a hidegháború korának beköszöntével a Római Magyar Akadémia, mint az összes nyugati magyar intézet, beszüntette működését. 1949 őszén abbamaradtak a külföldi ösztöndíjas utak, és bezárták az összes nyugati kulturális intézetet. Kardos Tibort és munkatársat hazarendelték (ezt a munkatársak közül többen megtagadták). 1950-től az intézet a római magyar követség kulturális „képviselete” lett, és a követség belügyes személyzete szállásának biztosítására vették igénybe.

Csak a hatvanas évek elején kezdődött el újra a Római Akadémián a tudományos és művészi ösztöndíjasok fogadása, melynek módozatait az 1965-ben kötött, máig érvényben levő magyar–olasz kultúregyezmény szabályozta. Ekkor vették el a Magyar Tudományos Akadémiától az intézet irányítását és adták át az ösztöndíjasok kiválasztásával együtt a Kulturális Kapcsolatok Intézetének, majd a Művelődési Minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályának. 1959–1990 között a Római Magyar Akadémia igazgatásával pártfunkcionáriusokat bíztak meg. Akkor alakult ki az a gyakorlat (mely sajnos máig érvényben van), hogy a Borromini palota első emeletén hivatalok, a harmadik-negyedik emeleten pedig az akadémia és a követség személyzeti lakásai vannak, míg a régi Művészházat a régi műtermeket megszüntetve kétszemélyes (az alkotó munkára alkalmatlan) szobákkal az ösztöndíjasoknak szánt vendégházzá „varázsolták”. (A II. emeleten a Magyar Katolikus Egyház és a Vatikán önálló Pápai Magyar Intézete működik a római egyetemeken doktori tanulmányaikat folytató fiatal papok részére önálló szakkönyvtárral és házi kápolnával.)

1975–78 között került sor az épület első nagy átépítésére, ekkor alakítottak ki a palota két felső emeletén az akadémiai és a nagykövetségi dolgozók családjai részére több szobás lakásokat, az első emeleten pedig elegáns hivatali szobákat. A Fraknói Vilmos által létesített könyvtár maradékát levitték a földszinti raktárakba, és a könyvtár helyén előadótermet alakítottak ki kulturális rendezvények céljára. Az ösztöndíjasok és az „átutazó vendégek” fogadására a kis kétemeletes egykori Művészház műteremlakásaiból alakítottak ki (tudományos és művészi alkotó munkára egyaránt alkalmatlan) kétágyas szobákat. Ahogy az 1960-ban ismét ösztöndíjas úton Rómában tartózkodó költő, Csorba Győző említi Római visszaemlékezésében: a magyar követség, a konzulátus, a tájékoztató hivatal és mindenféle hivatal elfoglalta a nagy épületet, […] a magunkfajta emberek (az ösztöndíjasok) csak hátul, a kispalotában kaptunk helyet. […] az akadémia ekkor már inkább fegyintézethez hasonlított. A hetvenes–nyolcvanas években a Római Magyar Akadémia egy vendégházzal is rendelkező kulturális hivatallá vált, mely jelentős hazai kiküldött apparátussal intézte a hazai intézmények olaszországi kulturális ügyeit, programjait és a palotában havonta különféle rendezvényeket tartott (előadásokat, könyvbemutatókat, koncerteket, táncházat stb.) otthonról kiutaztatott előadókkal, művészekkel, táncegyüttesekkel főleg az Örök Városban élő magyarok (és a kiküldött alkalmazottak családtagjai) számára.

Mindennek ellenére a Római Magyar Akadémia 1960-tól kezdve az ösztöndíjasok befogadásával komoly szerepet töltött be sok száz, sőt valószínűleg ezernél is több magyar művész és kutató életében. Igaz, nem volt (és máig nincs) önálló kutatáshoz, művészi alkotó tevékenységhez alkalmas elhelyezésük, nem áll többé rendelkezésükre a tudományos kutatáshoz szükséges, tudatosan fejlesztett szakkönyvtár, megszüntették a festő- és szobrászműtermeket, 1949 óta nem biztosítanak az ösztöndíjasok számára étkezést, és az ösztöndíjak kicsisége megakadályozza, hogy rendes életet éljenek, de mindennek ellenére a hatvanas évektől kezdve több száz tanár, kutató és művész több hónapig Rómában élhetett és dolgozhatott. Ahogy Szerb Antal írta még 1936-ban a fasiszta Olaszországban tett útja után: „Hogy jól vagy rosszul, boldogtalanul vagy boldogan, oly elenyésző ahhoz képest, hogy ott vagyok jól vagy rosszul, boldog, vagy boldogtalan.”

III. A rendszerváltástól máig

A rendszerváltás első éveiben, majd a kilencvenes évek végén több kísérlet történt a Római Magyar Akadémia eredeti akadémiai funkciójának visszaállítására. De mivel az épületben továbbra is személyzeti lakások és hivatalok voltak és vannak, amelyben kultúrházi műsorokat is rendeznek, erre máig nincs lehetőség.

Szörényi László nagykövetsége alatt (1991–1995) ugyan elkezdődött a követségi hivatalok és lakások egy részének kiköltöztetése a főépületből, egyre több tudományos konferenciát rendeztek, újralétesítették és 1996–2010 között négy évben megjelentették az akadémia évkönyveit, de máig nem sikerült visszaállítani az intézetnek azt a funkcióját, melyért 1895-ben, illetve 1928-ban létrehozták. Nem sikerült elérni, hogy a Római Magyar Akadémia ismét tudományos intézet, akadémia legyen, mely mellett művészház áll az ösztöndíjas művészek részére. Ma a főépület első emeletén hivatali szobák találhatók, a második emeleten van a Pápai Magyar Intézet, míg a harmadik és negyedik emeleti több szobás lakásokban a Nagykövetség dolgozói laknak.

Hetven év során a Fraknói Vilmos által létrehozott kiváló történeti könyvtár a leselejtezések, a pincébe helyezést követő beázások és kifosztás áldozatává vált. A háború óta a könyvtárnak nem volt és nincs tervszerű gyarapítása, a kilencvenes évek közepén megszűnt a fontosabb szaklapok előfizetése, sosem volt és ma sincs önálló könyvtárosa. Jelenleg semmiképp sem tekinthető tudományos könyvtárnak, inkább a Rómában élő magyarok „Szabó Ervin” könyvtárának, ami általában zárva is van.

Míg a Római Magyar Akadémia továbbra is követségi intézmény maradt (amelyben személyzeti lakások, hivatalok vannak és alkalmi kultúrházként üzemel), a többi Rómában a 19. század végén, a 20. század elején létesített külföldi tudományos intézmény és művészeti akadémia mind megőrizte eredeti funkcióját, akadémiai jellegüket (a Pincio dombon épült reneszánsz Villa Mediciben levő Francia Akadémia 1666 óta…). Ezekben az intézetekben máig az igazgató és egy-két munkatársán kívül csak ösztöndíjas kutatók és művészek laknak tudományos, illetve művészi alkotótevékenységhez szükséges feltételek (szakkönyvtár, felszerelt műtermek stb.) között hosszabb időn keresztül. Az intézetek biztosítják az ott készült kutatások eredményeinek kiadását, az ott dolgozó művészek alkotásainak bemutatását és az olasz tudományos és művészi élettel való folyamatos kapcsolatteremtést. (A Villa Medici művészeti akadémia, és az École Française posztgraduális kutatóintézet mellett a római Francia Nagykövetség, a Farnese Palota felső emeletén kétszáz éve háromszázezer kötetes szakkönyvtár áll a kutatók rendelkezésére.)

Ezzel szemben a Római Magyar Akadémia immár több mint fél évszázada „vegyes intézetként” működik. Az egyre kisebb számú ösztöndíjas és az egyre nagyobb számú átutazó „programvendéget” a művészházban helyezik el, míg a Falconieri palotában ma csak egy előadóterem, „hivatalok” és személyzeti lakások vannak. A Római Magyar Akadémia irányítását és szakmai felügyeletét 2002–2016 között a Balassi Intézet „biztosította” (?), nevezte ki az intézet vezetőit, és döntött az (egyre kevesebb) ösztöndíj sorsáról, valamint a hazulról az intézet által kiválasztott előadók, előadóművészek és együttesek kiválasztásáról és kiküldetéséről. Amióta a Balassi Intézet „betagozódott” a Külgazdasági és Külügyminisztériumba, még erősebben érezhető volt a Római Magyar Akadémia tudományos jellegének háttérbe szorulása, hiszen az intézetben lakó és dolgozó munkatársak munkája elsősorban a Nagykövetségtől és az otthonról kapott megbízások olaszországi intézéséből, a hazulról kiküldött művészek, együttesek rendezvényeinek szervezéséből, kulturális ismeretterjesztéséből áll, és nem a tudományos kutatások és a művészi alkotómunka segítéséből, magyar és olasz tudósok és művészek kapcsolatainak kialakításából áll. Magam egy hónapnál hosszabb tudományos ösztöndíjasról vagy műteremben dolgozó művészről már több éve nem hallottam.

Ennek a funkciónak folyamatos elsorvasztásával eddig az olasz állam nem törődött. (Korábban az „elvtársak” azért élhettek a főépületben, mert cserében a kis épület 13 szobájában tudósok és művészek élhettek „Nyugaton.”) Egy esetleges államközi feszültség esetén a fogadó ország megakadályozhatja az államközi szerződés keretében levő intézmény nem rendeltetés szerinti használatát. Ez már az első világháború alatt is megtörtént, és ahogy most az orosz állam kezében levő európai intézmények esetében megtörténik, erre hivatkozva Olaszország bármikor bezárhatja az újonnan átalakított épületet, vagy megakadályozhatja a munkálatok elkezdését. (Ráadásul a jelenlegi Magyarország-ellenes olasz médiák most csak egy ilyen alkalomra várnak.)

Magam, mint a Római Egyetemi Magyar Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára, a rendszerváltástól eltelt 32 év során szinte minden kormányváltás idején hivatalos beadványokban, tanulmányokban és újságcikkekben megpróbáltam elérni, hogy a Római Magyar Akadémia visszakapja az alapítók (Fraknói Vilmos és Klebelsberg Kuno által meghatározott) eredeti funkcióit és a Rómában alapított és több száz éven át működő, máig meglevő más nemzeti akadémiákhoz hasonlóan az intézmény célja a tudományos kutatások és a művészi alkotómunka támogatása legyen. A főépületben az igazgatón és maximum egy-két munkatársán kívül csak tudományos ösztöndíjas kutatóknak kellene lakniuk és dolgozniuk, akiknek rendelkezésére ismét tudományos kutatásokhoz szükséges könyvtárnak kell állnia, míg a nagy palota melletti kis Művészházban, vissza kell állítani a művészi alkotómunkához szükséges felszereléssel ellátott műterem-lakásokat. Ezt bárki megláthatja, ha meglátogatja a Rómában ma is működő vagy egy tucat külföldi (köztük a francia, lengyel, osztrák, román, spanyol) akadémiát és művészházat. Mint már arra 2018-ban a Magyar Tudomány 3. számában megjelent tanulmányomban figyelmeztettem, félő, hogy abban az esetben, ha a Nagykövetség átépítését követően, az Akadémia főépületében továbbra is a követség személyzete fog lakni, akkor bármikor bekövetkezhet, hogy az intézetet ki fogják zárni a római külföldi tudományos intézetek szövetségéből, sőt még más retorziókat is kiróhatnak a magyar külképviseletre.

Ezért, azt hiszem, minden volt római magyar ösztöndíjas nevében és a jövőben Itáliában tudományos vagy művészi munkát folytatni kívánó tudóssal és művésszel együtt kérhetem, hogy a most esedékes felújítási munkák során vissza kell állítani a főépület III., IV. emeletén a tudományos kutatók lakásait, és a melléképületben a műtermekkel ellátott ösztöndíjas lakásokat. Az ösztöndíjas kutatókon és művészeken kívül csak az igazgató, valamint csak az intézmény működését biztosító munkatársak (tudományos titkár, könyvtáros-informatikus és egy gondnok) lakhatnának. (A második emelet a Pápai Intézeté, itt található a világhírű Hajnal János üvegablakaival, valamint Prokop Péter festményeivel ékes kápolna és az egyházi ösztöndíjasok könyvtára. Esetleges átépítése a Vatikán és a Magyar Katolikus Egyház jóváhagyása nélkül – szerencsére – elképzelhetetlen.) Az első emeleten az igazgató és a titkár irodája mellett vissza kell állítani a könyvtár olvasótermét, mely egyúttal konferenciateremként is szolgálhat. A palota melletti kétemeletes egykori Művészház Tevere partra néző nagy üveg ablakos szobáiban ismét a művészek részére kell kialakítani műterem-lakásokat, míg a másik, via Giuliára néző felében a PHD-ösztöndíjasok és „program vendégek” számára lehetne biztosítani elhelyezést.

Remélhetőleg az új átépítés után 2028-ban, a Római Magyar Akadémia alapításának 100. évfordulóján a Borromini által épített gyönyörű palota ismét tudományos intézményként működhetne, ahol az MTA és az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat által kiválasztott tudományos kutatók, doktoranduszok és az MMA által kiutaztatott művészek, valamint az ő tudományos, illetve művészi alkotómunkájukat segítő nemzetközi hírű tudós vagy művészigazgató és egy-két szakképzett munkatársa lakhatnának.

Jó lenne, még megérni, hogy a magyar kutatóknak és művészeknek ismét „leszön jó Rómában” lakásuk a via Giulia elején.

---------------------------------------.------------------------------------------------

^[1]    Sárközy Péter írásai a Római Magyar Akadémiáról: A mi kutyánk öccse Rómában. Hitel, 1990, 19; Kései sirató a Római Magyar Akadémiáért. Hitel, 1991, 19; Ki lesz a mi kutyánk új kölyke Rómában? Új Magyarország, 1994. augusztus 30.; Hányszor lesz kutyavásár Rómában? Magyar Nemzet, 1998. július 10.; Új igazgatók Rómában. Népszabadság, 1998. okt. 13.; Magyar tudományos, kulturális és egyházi intézetek Rómában. Valóság, 2000, 12; Nyugaton a helyzet változatlan? Magyar Napló, 2014, 10; Az MTA Római Magyar Történeti Intézete és utóda a 90 évvel ezelőtt alapított Római Magyar Akadémia, in Magyar Tudomány, 2018, 5, 729–737.

^[2]    Paolo Portoghesi: Francesco Borromoni. La vita e le opere. Milano, Skira, 620.

^[3]    Sárközy Péter: Bibliográfia, in Uő.: Az MTA Római Magyar Történeti Intézete és utóda a 90 évvel ezelőtt alapított Római Magyar Akadémia. Magyar Tudomány, 2018, 5, 738–737.

--------------------------------------------------------------------------------------

https://www.hitelfolyoirat.hu/2022/07/05/sarkozy-peter-2/

--------------------------------------------------------------------------------------