Dobri Dániel zeneszerzőért odavannak az olaszok, Rómában nem csupán elismerik a munkáját, hanem rendszeresen meghívják, felkérik, dolgozzanak együtt. Az Alba Regia Szimfonikus Zenekar 33 éves művészeti vezetője pedig örömmel megy, ám az olasz levegő akármennyire üdítő, mégsem költözne oda.

Egy hangulatos, élettel teli délolasz kávézóban cappuccinót szürcsölök. A mortadella és prosciutto intenzív illata a parmezánéval keveredik. A rádióban egymás után adják az idei Sanremói Dalfesztivál legjobb dalait, miközben csak egy kőhajításnyira vagyok a Néprajzi Múzeumtól. Még nem jártam itt, ezért is örülök, hogy Dobri Dániel zeneszerző javaslatára ideszerveztük az interjút. „Ez egy délolasz kis sziget Budapest közepén, Nápoly környéki tulajokkal, azt hiszem, Salernóból” – mondja mosolyogva.

Nem tehetek róla, egyből Márai Sándor jut eszembe, és az, hogy 13 évig ott élt a feleségével, Lolával. A magyar író emlékét szobor őrzi a salernói tengerparti sétányon, csodás környezetben. Dobri is nagy Márai-rajongó, néhány évvel ezelőtt eldöntötte, hogy a San Gennaro vére című regényéből operát akar írni: egyelőre egy librettó született, az előbbi ugyanis a jogok és a jogörökösök miatt nehezebb ügy.

Dobri a San Gennaro vére-projektet tehát egyelőre félretette, mert jelenleg élete első nagyoperáján dolgozik. Meg sem lepődünk, hogy ez is olasz téma. „Szerb Antal Utas és holdvilág című klasszikusa ihlette. Rájöttem, ez a legkézenfekvőbb operatéma, ami csak létezik, nem értem, eddig, hogy nem jutott senkinek eszébe” – fogalmaz az Alba Regia Szimfonikus Zenekar 33 éves művészeti vezetője, akinek meghatározó gyerekkori olvasmányélménye Szerb Antal regénye. 

De honnan ered az Olaszország-szenvedély? Dobri Dániel esetében ez nem gyermekkori dolog, hanem a zeneakadémiai tanulmányaihoz köthető. Elsőéves hallgató volt, amikor az akkori barátnőjével életében először nyaralt Rómában, körülbelül egy hetet, és azt érezte, hogy iszonyat tömény európai kultúra szakadt rá, amelyet szinte fel sem tudott dolgozni. Elhatározta, hogy ide még vissza kell térnie, egyszer hosszabb időt akar eltölteni Rómában, hogy minden áldott nap betérhessen a Sixtus-kápolnába, csak bámulni a plafont egy órán át. És összejött, a Zeneakadémián ugyanis elnyert egy ösztöndíjat.

A Római Magyar Akadémiával való együttműködés pedig annyira jól sült el, hogy egy koncertsorozat és egy színházi bemutató is létrejött.

No meg olasz zenei kapcsolatokkal gazdagodott, amelyeknek köszönhetően később rendszeresen visszajárt dolgozni. Azóta évente több megkeresés, felkérés érkezik az olasz fővárosból, ezért a nyelvtanulásra is ráült. Már perfektül beszéli a nyelvet, „bármikor kitárgyalom a szemüket”, mondja nevetve, és megszervez bármit, igaz, az utóbbival rendre akadályokba ütközik.

Nehéz elérni, hogy ütemben folyjon a munka, minden az utolsó pillanatban, valóságos káosz közepette valósul meg. Ez itthonról nézve idegesítő, de amikor ott vagyok, rájövök, felesleges stresszelnem, mert úgyis magától kialakul minden. Egyszerűen ez van a levegőben – fogalmaz Dobri, hozzátéve, hogy ez a mentalitás szöges ellentéte a magyarénak, szóval kívülről nézve nehéz lehet megérteni. Ezt tovább gondolva arról kezdünk beszélgetni, milyennek látja az olasz klasszikus zenét a magyarhoz képest, milyen különbségeket tapasztal, érzékel.

Az olasz levegő

Ez az érem, vagyis az előbb említett mentalitás másik oldala, feleli. Az olasz levegő akármennyire üdítő, mégsem költözne oda, mert a magyar szakmai közösség, különösen a zenei, komolyzenei közeg otthonosabb számára, nemcsak Budapesten, hanem a vidéki városokban is.

Számomra az olasz zenei élet összességében nem olyan meghatározó, mint a magyar. Itthon olyan erős alapjai és hagyományai vannak a komolyzenének, ami egyedülálló még Európában is. Nagyon magas a szakmai színvonal a szimfonikus zenekarokban és az oktatási intézményekben. Különösen becsülendő ez, ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy magyar zenekari zenésznek vagy zeneakadémiai oktatónak mennyi a fizetése a francia, német vagy akár olasz kollégákhoz képest. Persze például Olaszországhoz viszonyítva nálunk kiterjedtebb a zenekari intézményrendszer, és kiszámíthatóbb a támogatás is, ez is sok évtizedes hagyomány.

Azért érdekes, amiről a magyar zeneszerző beszél, mert Kodály Zoltán országában évtizedekkel ezelőtt sokan kaptak képzést zenei szakos iskolákban, míg manapság, állítják, beszűkült ez a közeg, és a klasszikus vagy komolyzenei közönség elöregedőben van. Dobri Dániel megfogalmazása szerint ez nem magyar sajátosság, inkább világtendencia. Alapvetően az olaszoknál is így van, de például Franciaországban már kevésbé, ahol a kortárs művészetek oktatása és népszerűsítése sokkal inkább része a polgári réteg mindennapjainak egészen az óvodától kezdve.

Magyarországon viszont nincs igazi hagyománya, történelmi távlata a posztmodern és avantgárd művészeteknek, egész egyszerűen azért, mert az ötvenes évektől ez a típusú kortárs gondolkodás sokáig szinte tiltott dolog volt. Ezzel egyidejűleg Nyugat-Európában a művészettörténet alakulásának megvolt a folytonossága

A hatalom az irodalom esetében könnyebben szúrhatta ki, mit gondol veszélyesnek, a zenében ugyanezt már nehezebb elképzelni, vetem fel. „Nehezebb, de önmagában a kortárs zene is nehezebben jut el a közönséghez, mint, mondjuk, a kortárs képzőművészet vagy irodalom. A zene absztrakt nyelv, ezért nemcsak a hatalom, hanem gyakran a közönség sem érti. Nem tartalmaz egyértelmű, a beszélt nyelv szintjére fordítható utalásokat és gondolatokat, és épp ez a jó benne. Ez az érzéki és bensőséges művészeti ág közvetlenül hat a lélekre és az értelemre.

Persze a kortárs zenei gondolkodás a XX. század második felében teljesen más volt, mint amit a XXI. században mi annak nevezünk. Akkoriban az avantgárdot a hatalom nyugat-európai, imperialista gondolkodásmódnak tekintette, és úgy tartották, annak a magyar kultúrában nincs helye – fogalmaz a zeneszerző. Úgy véli, ezt a hátrányt nehéz behozni, ám rámutat, hogy mindezt érdemes élesen elválasztani a klasszikus, kodályi zeneoktatástól, zenei neveléstől, ami – ennek ellenére vagy ezzel együtt – meghatározó hagyományt, nagy kultúrát adott nekünk, magyaroknak.

Dobri Dániel a Zeneakadémián tanít, ezért megkérdezem tőle, hogyan éli meg azt a konfliktust, hercehurcát, ami az elmúlt hónapokban az intézmény rektori pályázata körül kialakult.

Nem jól, főképp azt nem, hogy tisztán szakmai kérdések politikai harcokká váltak. A részletekről nem tudok beszélni, mert nem látom át az egészet, az viszont zavar, hogy a magyar zeneoktatásból is politikai, ideológiai kérdést csinálunk – fogalmaz Dobri, aki szerint a komolyzenei élet alapvetően kevésbé megosztott politikailag, mint az irodalmi vagy a színházi világ. „A műfaj sajátja, hogy konkrét politikai ügyek vagy társadalmi üzenetek kevésbé jelennek meg benne. A kommunikáció más szinten zajlik, ami amúgy nagyon felszabadító.”

Utazni a kettő között

Dobri Dániel legutóbb tavaly ősszel dolgozott Rómában, ekkor az Alba Regia Szimfonikus Zenekarral koncertezett a Conservatorio Santa Cecilián, majd az Olasz Kulturális Minisztérium kérte fel, hogy Giacomo Carissimi barokk római zeneszerző halálának 350. évfordulója alkalmából komponáljon új oratóriumot egy római zenekarnak és kórusnak. „Hatalmas közönség gyűlt össze a bemutatón, olyan létszámban, ami magyar viszonylatban kortárs zenei koncerten szinte elképzelhetetlen. A gyerekektől kezdve huszonéves egyetemistákon át a nyugdíjasokig minden korosztályból, és működött a dolog.”

Ám a próbafolyamat és a szakmai előkészületek teljesen másképp zajlottak, mint nálunk. „Magyarországon spártai, szigorú rendszer van a próbarendben, amit kimondottan üdvözlök. Nagy szabadságot ad, hogy fél vagy akár egy évre előre is tervezhetek – akár percre pontosan. Ez az olaszoknál gyakran nem így van, időnként még aznap reggel sem tudod, hogy pontosan mit és mikor fogsz próbálni” – jegyzi meg.

A magyar zeneszerző ebből is tudott meríteni, ez a fajta mentalitás szélesítette a világlátását, azóta egyre inkább tudja ő is lazasággal, humorral, no meg öniróniával kezelni ezeket a helyzeteket. „Már kívülről is látom magam, és tudok nevetni azon, ahogy ezeken a dolgokon hisztériázom.”

Úgy véli, a helyes arány valahol a magyar és az olasz mentalitás között keresendő, de összességében élvezi, hogy időnként van lehetősége utazni a kettő között.

(Borítókép: Dobri Dániel. Fotó: Szollár Zsófi / Index)

 --------------------------------------------------------------------------------------

https://index.hu/kultur/2025/03/30/dobri-daniel-zeneszerzo-zeneakademia-zene-alba-regia-szimfonikus-zenekar-olaszorszag-roma/

https://osztondij.mma-mmki.hu/events/dobri-daniel-a-romai-nemzeti-konyvtarban-tartott-sajtotajekoztatot-uj-muverol

https://www.newsartecultura.it/index.php/giacomo-carissimi/

https://www.musicaimmagine.it/la_via_dell_anima_interna.php?id=150

https://www.giornaledellamusica.it/recensioni/oratori-antichi-e-moderni-carissimi-350?fbclid=IwY2xjawJahDxleHRuA2FlbQIxMQABHSWWAL4VfSW7q5K04__4F_4TDBulIPXHvlixHAuyHnoum11sbJA9REWMKA_aem_Bp2iPjKZboAq0xj_goIDKQ

--------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------