2014.10.02.

Szőnyi Zsuzsa, aki több évig a Vatikáni Rádió munkatársa volt, október 2-án lett volna kilencvenéves – emlékeztet a Vatikáni Rádió honlapja.

Szőnyi Zsuzsa ez év március 16-án hunyt el Budapesten, a zebegényi temetőben nyugszik, férje, az 1991-ben eltávozott akvarellfestő, Triznya Mátyás mellett.

Szőnyi István festőművész és Bartóky Melinda első gyermeke 1924. október 2-án született Budapesten, hatéves koráig Zebegényben élt. Bár a család 1930-ban Budapestre költözött, a nyarakat Zebegényben töltötték.

Szőnyi Zsuzsa a Veres Pálné Leánygimnáziumba járt, majd az ELTE magyar–francia szakos hallgatója lett. 1944-ben házasságot kötött diákkori szerelmével, a pesti piaristáknál végzett Triznya Mátyás festőművésszel. Egy korábbi sikertelen kísérlet után, 1949 februárjában férjével átjutottak a magyar határon. Grazból Velencébe, majd Firenzébe menekültek tovább. 1949. július 25-én érkeztek Rómába. A város befogadta őket, cserébe a házaspár – Triznya Mátyás halála után pedig Szőnyi Zsuzsa egyedül – ötven éven keresztül látta vendégül lakásában a világ minden részéről átutazó magyar művészeket és tudósokat.

1950 és 1965 között az olasz rádió magyar nyelvű adásának volt szerkesztője. 1956-ban magyar hetilapot szerkesztett és olaszt tanított a menekülttáborban a magyar menekülteknek. 1965–1969-ig az olasz miniszterelnökség külföldi sajtóosztályának szerkesztőjeként és fordítójaként működött. Bartóky Zsuzsa néven a Szabad Európa Rádió alkalmi tudósítója, 1989-től a Vatikáni Rádió munkatársa volt.

Élettörténetét a Roma summus amor (Cs. Szabó Lászlóval való levelezése), a Vándor és idegen (Márai levelek-emlékek), a Triznya-kocsma, és a Római terasz című könyvekben írta le. 1999-ben Ciampi olasz államelnök a Köztársasági Érdemrend parancsnoki fokozatának aranykeresztjét adományozta Szőnyi Zsuzsának az olasz–magyar kultúrkapcsolatok ápolásában szerzett érdemeiért.

2007 májusában Rómából Magyarországra hozta édesapja összes festményét, és a képekkel együtt ő is visszatért szülővárosába.

„Zsuzsa sokszor mesélt gyermekkori élményeiről – mondta a Vatikáni Rádióban Szabó Ferenc jezsuita. A zebegényi kert – a híres paddal, amelyet édesapja örökített meg – a paradicsomkert volt számára. Ott alkotott édesapja, több csodaszép festménye idézi a Dunakanyart. A kis Zsuzsát is gyakran lefestette.”

---------------------------------------------------------------------------

http://magyarkurir.hu/hirek/ma-lenne-kilencveneves-szonyi-zsuzsa

---------------------------------------------------------------------------

2016.06.04.

A Polisz Nemzetközi Kulturális Egyesület kezdeményezésére 2016. május 25-én a Budapesti Olasz Kulturális Intézet egyik földszinti előadótermét Triznya-Szőnyi teremnek nevezték el, és ünnepélyesen felavatták Szőnyi Zsuzsa írónő, újságíró és férje,Triznya Mátyás festő és filmes márvány emléktábláját.

Megnyitó beszédet Giuseppe Monsone, a Polisz elnöke mondott, aki részletesen ecsetelte, hogy milyen hatalmas jelentősége volt az olasz-magyar kulturális kapcsolatok történetében a Rómába emigrált és második hazára lelt művészházaspár szalonjának, amelyet a népnyelv Triznya-kocsmának nevezett el. Ez a szalon évtizedekig az egyetlen őszinte találkozási lejehetőséget teremtette meg a kommunista uralom elől elmenekült, és a szabad világban letelepedett magyarok, és a Magyarországról vagy a szomszéd országokból kilátogató tudósok, diákok, turisták között. Tudással és könyvekkel fölfegyverkezve mehettek haza, és egy olyan baráti kör tagjai lehettek, amely hálóként szinte az egész országot befogta.

Méltó és szép ez a megemlékezés, hiszen logikusan folytatja azt, amit már elkezdett az olasz és magyar állam, hiszen, az előbb a korábban elhunyt férjévek együtt, később egymagában, Szőnyi Zsuzsa már megkapta az olasz és a magyar állam legmagasabb kitüntetését is. A megemlékezésen felszólalt a budapesti pápai nuncius Alberto Bottari de Castello, hiszen Szőnyi Zsuzsa hosszú ideig a Vatikáni Rádió magyar osztályán dolgozott. Őt követte Maria Assunta Accili, olasz nagykövetasszony, aki kiemelte azt a páratlan szeretetet és energiát, amelyet Szőnyi Zsuzsa egész életében tanúsított. Megemlékezett róluk Beer Miklós váci püspök is, aki kisgyermekkora óta ismerte szülőfalujából, Zebegényből a Szőnyi családot, továbbá Szörényi László irodalomtörténész, volt római nagykövet. Az utolsó megszólaló Szabó Ferenc jezsuita professzor, költő és műfordító volt, aki a legrégebben ismerte a Triznya házaspárt, és alapító tagja volt a „kocsmának”. Szabó Ferenc egy versét is felolvasta, amelyben Triznya Mátyás festészetét idézte fel. Nagyszerűen járult az ünnepség fényéhez Sebestyén Márta magyar és olasz archaikus dallamokat megszólaltató éneke, és az őt kísérő Csörsz Rumen István lant és mandolin játéka. Végül Giuseppe Monsone, Viktória Róber, valamint Szörényi László és felesége, Piroska átadták a Polisz emlékplakettjét a nagykövetasszonynak, aki szívvel lélekkel ismerte és szerette a magyar kultúrát.

Részlet Szörényi László beszédéből:

„Triznya Mátyás bölcsész volt, és elsősorban az európai és eurázsiai történelem hosszú, több évszázadra nyúló tendenciái érdekelték. Emellett viszont festő is volt, Szőnyi Istvánt tartotta legfőbb művészi eszményképének és sikerült is, hogy tanítványa lehessen. Így szerette meg és vette feleségül – a sors humorából éppen 1944. március 19-én, Magyarország német megszállása napján – a festő leányát, Zsuzsát. Bekövetkezett az irgalmatlan zsidóüldözés, úgyhogy Szőnyi István – lánya és veje segítségével – töméntelen hamis igazolványt gyártott, hogy a hozzá forduló üldözött zsidók életét megmentse. (Ezért ma egyébként emlékfája is van a jeruzsálemi Jad Vasem intézetben.)

Kommunizmus ellen nincs orvosság. Úgyhogy Szőnyi Istvánt ugyan nem csukták le, de megfosztották minden olyan nyilvános megbízatástól, amelyhez a tehetsége és a szíve vonzotta. Triznya Mátyás apjának üzletét elkobozták. Zsuzsa és Matyi úgy érezték, hogy tenni kell valamit. Ám Szombathelyen elkapták őket és megtapasztalták, milyen az az ÁVH-s börtön. Másodjára ügyesebbek voltak, és sikerült kijutniuk Ausztriába. A szülőkkel Zsuzsa tartotta a levélkapcsolatot, ezért a korai magyarországi kommunizmus kultúrtörténetének egyik legizgalmasabb dokumentuma az a két levelezéskötet, amit Szőnyi Zsuzsának azután sikerült megőriznie és kinyomtatnia.

Triznya Mátyás már Ausztriában is a filmipar felé tájékozódott, és díszletfestőként próbált érvényesülni. Szőnyi Zsuzsa közben olyan tbc-s betegséget kapott, amely abban az időben legtöbbször halálos volt. Mindezt eltitkolta, nehogy szüleit még jobban kétségbe ejtse. Végre megnyílt előttük a vágyva vágyott Itália: ugyanis nem Angliába, nem Amerikába akartak menni, hanem Itáliába, mint a művészek ideális otthonába. Nagyon nehezen sikerült engedélyt kapniuk, de végül is ebben Szőnyi István hajdani festőtanítványa, Korda Vince segített, akinek bátyja nem más volt, mint az angliai filmcézár, Korda Sándor. Aztán egyszerre csak kapott alkalmazást a Cinecittánál mint trükkmester: De Sica Csoda Milánóban című filmjéhez ő teremtette meg a repülés feltételeit, tehát neki köszönheti azon sok sztár és sztárnő, hogy söprűjükön vidáman repkedtek a milánói dóm fölött. Szőnyi Zsuzsa előbb az olasz miniszterelnökségen dolgozott, azután a rádióban, végül pedig a Vatikáni Rádió magyar osztályán. Fontos szerepet játszott az '56-os forradalom után Olaszországba menekült magyarok megsegítésében. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy férjével együtt, mikor végre hozzájutottak egy kisautóhoz, és rájöttek arra, hogy hétvégén képtelenség Rómából kimenni, mert dugó van kifele, dugó van befele, és otthon maradnak, előbb vasárnap, aztán ezt áttették szombatra, és meghívják a Rómában vagy Olaszországban élő magyar barátokat. Később ebből lett a legendás „Triznya-kocsma” (ezt a tréfás elnevezést Várady Imre hajdani kolozsvári, később bolognai professzor akasztotta a baráti házaspár vacsoráira). Van egy rendkívül érdekes könyv, amelyet Marilena Menicucci írt A másik főváros címmel Rómáról. Ebben kiemeli, hogy a sok-sok külföldi baráti társaság, klub, intézet, szövetség közül kiemelkedik a magyaroké, amely magánkezdeményezésre jött létre, de mégis hatékonyabb minden másnál. A kommunista rendszer bukásáig hiába volt Rómában magyar kulturális intézet, amelyet az állam működtetett, az sosem volt olyan hatásos, mint a Triznya-Szőnyi házaspár szombati kocsmája, amelyben találkozhatott minden igaz magyar, jöhetett az akár emigránsként Angliából, Franciaországból, Egyesült Államokból, akárhonnan, élhetett Rómában vagy máshol Itáliában, vagy lehetett látogató, hivatalosan a Magyar Akadémián vagy magánemberként, turistaként vagy csak úgy, hogy tudott róla, és odajött.

Rengeteg híres ember fordult meg a „kocsmában”; Zsuzsa pompás könyveiben, amelyeket a kocsmának szentelt, nagyobb részük meg is jelenik, két kötet: Triznya-kocsma (1999), Római terasz (2006) őrzi az emléküket. De ugyanilyen fontos és nélkülözhetetlen két különösen nagy személyiségnek szentelt könyve, az egyik a Márai Sándorral való levelezését tartalmazza, másik a Cs. Szabó Lászlóval folytatott levélváltás anyaga. Férje, Matyi néha írt történeti tanulmányokat, de természetesen elsősorban festőként fejlődött tovább. Rómában az akvarellnek atalmas hagyománya van, és ez elsősorban angol festőkhöz kapcsolódik. Épp ezért kiemelkedő fontosságú, hogy igen nagy díjakat kapott festőként is, pedig nagy versenytársai voltak. Egyet szeretnék feltétlenül kiemelni, az egyik 1977-ben neki ítélt római Dante Alighieri Képzőművészeti Díj aranyérme. Nagyon nagy sikert aratott németországi és svájci kiállításaival is, az egyiket nem kisebb ember nyitotta meg, mint maga Kerényi Károly.”

------------------------------------------------------------------------------------------------

http://mandarchiv.hu/cikk/5798/SzonyiTriznya_emlekterem_nyilt_az_Olasz_Intezetben

----------------------------------------------------------------------------------------------