Madarakat nézni Rómában, időszámítás. „Ab urbe condita”, a Város alapításától kezdve szokás ez, amikor Romulus a Palatinus, Remus a szomszédos Aventinus dombján nézték és számlálgatták a madarakat. Tucatnyi sas a Palatinus felett Romulusnak ítéltette az Urbs alapítását, szemben Remus féltucat madarával az Aventinuson. Majd hétszáz évvel később Ciceró már érett helyi történelemként említi, hogy a Város sem békében, sem háborúban nem hoz döntést anélkül, hogy avispicium-hoz, madárjósláshoz (avis madarat jelent) ne fordulna.

Mintegy húszéves rómaiságom jegyében nézem a madarakat Róma egén. Az Aventinus fölött hullámzanak, bizony ezrével. Már nem sasok, seregélyek. Rómában vagyok, latinul mondom a nevüket: Sturnus vulgaris, közönséges seregély. Tágasabb családjuk a verébalakúak, vagyis a Passeriformes rendje és máris hallom az Úr jólismert szavát: „Nonne duo passeres asse veneunt? Et unus ex illis non cadet super terram sine Patre vestro. Vestri autem et capilli capitis omnes numerati sunt. Nolite ergo timere; multis passeribus meliores estis vos” (Mt 10,29-31). Vagyis ne aggodalmaskodjunk, mert „sok verébnél értékesebbek vagyunk”.

Nézem a madarakat estéről-estére Róma egén rendházunk kávézójának üvegfala mögül, aztán a teraszunkról. Onnét egyenest az Aventinusra látni! Szürkületkor gyülekeznek a seregélyek és kezdik el csodás táncukat. Hullámzanak, szétnyílnak, összesűrűsödnek, sötét tömbbé tömörödnek, gomolyognak, majd váratlanul szétspriccelnek, de laza térhálóban mindig együtt maradnak. Mindezt olyan bőséges fantáziával teszik, hogy soha nem ismétlik önmagukat. Olyan lebilincselő a látvány, hogy sokszor az est sötétje borítja rájuk fátylát.

Mit tud egy madár és mit tudnak együtt a seregnyi rajban, hisz magyar nevük is innét van? Mert ott mássá lesznek, mivel a Közösség nem azonos az egyedek számtani összegével. Megváltoznak, ezt nevezem madár-metamorfózisnak.
Hogy miért is csinálják e tágterű táncot, azt az ornitológus szakember is csak találgatja. A hogyan-ra sem tudnak még válaszolni, de a tudomány nagyon feszegeti a titkukat, mert ellesve tőlük, rögtön aprópénzre váltanák, igaz nem a bibliai kétfillér reményében, hanem többek közt az elektromos autó automatikus, vezető nélküli vezérlésénél, tájékozódásánál! Ez pedig sok-sok arany solidus!

Nézem és csodálom a seregélyeket a római napszálltakor, mert én is szeretnék tanulni tőlük. Elektromosság nélkül is, vajon Isten Népeként hogyan tudnánk ilyen csapatmunkába fogni? Hajam szálait számon tartó fejtörésemben segít az eddig szerzett ismeret, mely ugyan nem kimerítő, de mégis fölötte elgondolkodtató. Mondják, a seregélycsapat résztvevőinek csupán három alapvető szabályt kell betartania: távolságtartás a szomszédoktól, igazodás a szomszédok irányához és igazodás a szomszédok sebességéhez. Itt nincs központi irányítás, nem vezérlik őket, mégis összetartanak. Ám még ezer fős felhő rajban sem kell minden egyes seregélynek az összes társára figyelnie. Elég figyelemmel kísérnie a közeli 6-7 társuk mozgását, a „felemadárokat”. Igaz, a szemmel tartott, a megfigyelt társak mozgására azonnal, a másodperc töredéke alatt reagálnak. Lehet akár 100-200 méter a madárfelhő fesztávja, mégis egyszerre csapnak föl, vagy hullnak le könnyű szabadeséssel. Ez a takarékos figyelem, mely hihetetlen gyors közösségi információ áramlásra épül, adja meg az egyensúlyt az egyéni erőfeszítés és a csoport összetartása között.

Mit is kell akkor hát csinálni? Kerülni az ütközést, együtt repülni és közös irányt tartani. A seregély ezt ösztönösen teszi, nekünk a bizalom segít a vak rendelés pótlására, hogy mindenki ezt és mindenki így csinálja. Persze, ott az ember szabadsága! És a méretünk, aztán a sebességünk is más. Azért mégis tanulhatunk valamit, már egészen kiskorunktól, alapítás-születésünktől kezdve, amit mi is csak rajban sajátíthatunk el. Eltöprengek azon a személyes kommunikációs számon: 6-7! És számolgatni kezdek: apa, anya, egy-két nagyszülő, egy-két testvér. Ez 6-7 fő! Felnőttek pedig úgy leszünk, hogy a kicsi pontosan lemásolja-beépíti mindazt, amit lát, amilyen inger éri. Annak a hat-hétnek, külön-külön hatszoros-hétszeres üzeneteit. Aztán előbb utóbb mi is röpülünk, kisebb-nagyobb közösségeinkkel együtt, egy irányban, egyfelé. Familia, család a neve.
Eddig nagyjából működött ez a képlet. Kicsiben és nagyban, sok-sok család összekapaszkodásában is. Meglehet, ezt az egymásra figyelést kellene újból megtanulni, hogy együtt tudjunk húzni és ha kell, fordulni. Jókor és jó irányba! Mert ha ezt jól csináljuk, talán még a vírus is kipereg közülünk. Gyanítom, még vakcina nélkül is!
Advent végén járunk, szárnycsapásnyira a Karácsony. Hadd tereljem a figyelmet ismét az eljövetel nagy prófétája, Izajás tanítására, aki sasokról szól: „De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el” (Iz 40,31). Ó, Te Magasságbeli, gyűjts szárnyaid alá minket!

-------------------------------------------------------------------------------------------

https://www.facebook.com/vaticannews.hu/photos/pcb.3944820342196223/3944782282200029/

------------------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------------