2021.04.07.

Római Nagycsütörtök 2021. április elsején
Idén újra a római Lorétói Szent Üdvözítő templomban vettem részt az Eucharisztia alapítására emlékező nagycsütörtöki liturgián. Szemben áll az Angyalvárral és így a Vatikáni Rádió épületével is, adás után épp csak át kellett sétálni az Angyal-hídon. Öt perccel korábban érkeztem, de tele volt már a templom. Karnyújtásnyira álltunk egymástól, a padokban a szokásos öt fő helyett csak hárman ültek.

A templom valójában a Lorétói Szűzanya római háza, csak a név őrzi még az itt álló régebbi Isten-háza nevét: San Salvatore in Lauro. A Tiberis vize ötven méterre kanyarog, a hely pedig régen a Campus Martius hadimező volt, a középkorban azonban már előkelő negyed lett.

A templomot egy nagyobb létszámú papi közösség vezeti, ők mindannyian koncelebráltak. A plébános a homíliájában megemlékezett a „tavalyi Nagyhét lidércálmáról”, amikor be kellett zárni a templomot. „Az anyaszentegyház kétezer éves története során először kényszerült lemondani az identitását adó és az megerősítő Nagyhét ünnepléséről. Azért nem bírtam ki egészen…” – mondta és elmesélte, hogy tavaly éppen Nagycsütörtök késő este, inkább már éjjel, két paptársa kíséretében – kezükben a nagypénteki feszülettel – végigjárták a plébánia összes utcáját és megáldották a házakat. „Most megint együtt vagyunk” – mondta, és mint igazi pásztorról, sugárzott róla az öröm. Szentbeszéde csupa bíztatás volt, Isten emberszerető jóságának tükrét tartotta elénk és a tükör – bár pontosan mutatta fogyatékosságainkat – mégsem vádolt, hanem bátorítóan simogatott. A templom egyik oldalán alakították ki az Eucharisztia őrzési helyét s a csendes oltárfosztás után ott maradtunk, térdelve, a Getszemáni Urával… Az Angyal-hídon sétáltam haza. Bernini angyalai már készen álltak, kezükben tartották az Úr passiójának az eszközeit. Csendes volt a város, turisták és zarándokok nélkül, csak a helybéliek igyekeztek haza a templomokból.
Róma most szép, szent arcát mutatta.

https://www.facebook.com/100000683327021/videos/4344599995572735

Virágszirmok Jézus halott testére
Nagypénteken este ismét a San Salvatore in Lauro, vagyis a Lorétói Szűzanya római templomában vagyok, tíz perccel a hatos kezdés előtt. Örömmel látom, hogy már a bejárat előtt a térre kirakott székeken is ülnek. Benézek mégis a templomba és pontosan azt az egyetlen helyet találom szabadon, ahol Nagycsütörtökön este is ültem: „Uram, ha nekem foglaltad le, nagyon köszönöm!”. Utána figyeltem és résen voltam az egész mise alatt, ha kell, készen legyek az „őrség-váltásra”.

Mindig megrendítő ez a csonka-mise, hűen tükrözi, hogy a Test milyen csonka a Fő nélkül. Amikor a világ Urát fára szegzik, majd sírba helyezik. Mi pedig megtört szívvel, részvéttel szemléljük.
Vagy pedig virágszirmot szórunk a Sírjára!

A nagypénteki szertartás előtt ugyanis minden résztvevő kezébe pár piros virágszirmot osztottak a templom gondos önkéntesei, hogy a Kereszt előtti hódolat jeleként az Üdvözítő Testére hintsék az úrkoporsón.
Piros virágszirmok a tenyeremen, miközben János passiót halljuk. Friss, eleven minden, mintha ma történne. Nem, nem az emberi vétkekre gondolok, mert azok mindennaposak, hanem az Úr méltóságára, ahogy minden helyzetben ura a pillanatnak. Harag, indulat nélkül, a Teremtő tekintélyével, a teremtmények méltóságának átérzésével.

És végül a hódolatunk: Ecce lignum Crucis, in quo salus mundi pependit, Íme, a szent keresztfa, rajta függött valaha a világnak váltsága! Ez a váltság a világ üdve, oltalma, menedéke. Máig ebből élünk és így is lesz, amíg világ a világ. Az énekszóra lekerül lassan a halotti testről a lepel és ott fekszik az értünk meghalt Üdvözítő…

Fegyelmezett rendben járulunk az úrkoporsó elé. Nézem a szirmaimat, egészen megszerettem őket a szertartás alatt. Szívesen hazavinném és a kis falikeresztem tövébe helyezném. De ez az egy óra konszekrálta a tenyeremen a virágszirmokat, valamiképp szeretet szőtte át őket, hát persze, szívünk személyes szeretete melengette, és így akkor éppen ezt kell Neki odaadnom.
Cseppet sem bánom már: Uram, a tiéd! – szólok belül megrendülten és a Corpusra csorgatom a szirmokat. Peregnek az Úr keblére, valahol az oldalsebe táján…

Teológusként az eszemmel tudom, a nagypénteki elevatio Crucis és a szentmise elavatio Hostiae mozzanatai – vagyis a Kereszt és a Szentostya felmutatása – szinte egyenértékűek, de most ez megélt, boldogan és örömmel tapasztalt valóság. A megrendülés után valahogy csak a helyemre kerültem és amikor az egyik szolgáló pap körüljárva megáldoztatott, ugyanazt a gyönyörű, semmihez nem hasonlítható érzést éltem át: Él az én Uram, a halál nem úr rajta…!

Hazafelé menet, át ismét az Angyalhídon, egy régi regnumi emlék bukkan fel a szívemben, amit Balás Béla, Beton atya mesélt nekünk vagy 45 éve, lám, hogy belém vésődött: Amikor az ötvenes években a regnumi atyákat tipikus kommunista kirakatperben súlyos börtönévekre ítélték, a hírre a regnumi fiatalok felvásároltak a környék virágosboltjaiban sok halomnyi virágot és beszaladva az üres tárgyalóterembe, teleszórták a vádlottak padját friss virágokkal…

https://www.facebook.com/vaticannews.hu/photos/pcb.4244041795607408/4244006722277582/

--------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

https://jezsuita.hu/vertesaljai-laszlo-sj-romai-levelei/

--------------------------------------------------------------------------------------