A Némaságról – alig hallhatóan. Scorsese filmjének egy óvatlan lépéséről – P. Vértesaljai László SJ jegyzete.

-

Január 12-én kezdték vetíteni az olasz mozikban Martin Scorsese olasz-amerikai rendező „Silence” című filmjét, melynek könyvét Endo Suszaku japán katolikus szerző írta 1966-ban „Némaság” címmel.

November 29-én Rómában a Los Angeles-i világpremier előtt bemutatták a római jezsuitáknak, hiszen a film a XVII. századi japán misszióról szól, melyben rengeteg misszionárius és japán katolikus hívő szenved vértanúhalált.

Ketten közülük, a tanítómester jezsuita és a keresésére indult fiatal tanítványa iszonyatos testi és lelki kínzások között megtagadják a hitüket, csakhogy megmentsék az ártatlan japán keresztényeket. Árulás vagy más? Ezen töpreng a jezsuita Vértesaljai László, és osztja meg a megfontolásait és kérdéseit „A Némaságról – alig hallhatóan. Scorsese filmjének egy óvatlan lépéséről” címmel.

Valamikor ’95 tájt, amikor a jezsuita rend Mária utcai rendházában laktam, hallottam egy riportot a (Kossuth) rádióban Scorsese „Jézus Krisztus utolsó megkísértése” filmjéről. Akit a rádió megkérdezett a filmről, egy katolikus püspök, alaposan összeszidta az „obszcén alkotást”. Miután kifejtette a véleményét, jött a kérdés: Látta a filmet? Mire a válasz: „Nem, nem láttam a filmet, de…”. Némaság támadt bennem, mert azonnal kikapcsoltam a rádiót, ám a silence – ez a film címe – oka inkább egy szégyenérzet volt, semmint rádióhullámok hiánya.

Huszonöt-huszonhat évvel később hivatalos vagyok egy másik Scorsese filmre, itt Rómában. Maga a rendező hívja a római rezidens jezsuitákat a Santa Maria Maggiore mellett a Jézus Társasága Keleti Intézetébe – valahol mégiscsak helyben vagyunk! –, hogy „anteprima”, azaz előzetesben nézzük meg a filmet, mi elsőként. A jezsuiták keleti missziójáról. Ha már egyszer rólunk szól. S ha már egyszer amerikai jezsuiták (többek közt Ft. James Martin SJ) szakértőként segítettek neki a film készítésében. Nem is tudom, templomon kívül mikor voltunk ennyien együtt, tanti gesuiti di Roma, négyszázan! Két terem is csurig megtelik velünk. Aztán kialszanak a fények…

… és nem látunk semmit, hallani is csak tücsökcirpelést. Sokáig cirpelnek, mi ülünk némán és moccanatlan, míg egyszer villám-fehérséggel föllobban a cím: Silence – Némaság! Csak ocsúdok, mert ez a „királyindiai indítás”, zseniális! Szorítom a szék karfáját, feszülten figyelek… Világvégi hely és világvégi idő, valahol Japánban, Undzen fortyogó-gőzölgő tavánál, ahol japán keresztényeket, férfiakat és nőket, s velük jezsuita missziós papokat keresztre feszítenek és időnként tüzesen forró vízzel leöntenek, hogy hittagadásra bírják őket, de ők erősen kitartanak. Kínzóik nem durvák, valahogy ügyesen és cselesen, kifinomult japán fortéllyal, elegánsan mészárolják el őket. Időnként kitekintek a filmből, látom társaimat, körülöttem éppen majd mindenki indiai jezsuita, ők is feszülten figyelnek, mert tudják, hogy a kínai és japán misszió tőlük, a katolikus indiai Goából indult. A rendezést is látom, érzékelem és értékelem. A kamera közömbös, nem ellenséges, nem nagyítja fel az amúgy égbekiáltó igazságtalanságot. Éppúgy pásztázza a hátborzongatóan szép tájat, mint a nyomorúságos embertesteket. Lassan megébred bennem a szó: tárgyilagos. Mi persze egészen azonosulunk a látvánnyal és a hitvalló erős hit büszkévé tesz. Zihál az öntudatos jezsuita csapat az egész nézőteremben…

Az igazság kedvéért azt is el kell mondanom, mert így történt, hogy az említett filmbemutató végén sokáig ült az összes jezsuita a helyén. Nem tudtunk mozdulni sem, nemhogy tapsolni. Zavart éreztem közöttünk, zavart és értetlenséget. Két hitehagyó portugál jezsuitára nem olyan könnyű a többinek büszkének lennie. A vetítés után közös beszélgetés várt bennünket Scorsese mesterrel. Engem valami ellenállhatatlanul húzott kifelé. A bejáratnál a portánál megálltam, mert tumultus támadt. Elegáns és erős fiatalemberek jöttek be határozottan, és a pár embert a folyosón, köztük engem is, falnak szorítottak. Magamtól is félreálltam, de ez a taszítás durva volt és jogtalan. Egy pillanatra azt hittem, hogy valami vatikáni bíboros vagy mit tudom én, ki érkezik, még Francescora is gondoltam, s ezek itt a testőrei. Aztán csend lett, a lépcsőn megjelent a Mester. Lassan, emelt fővel ment a díszterem felé. Amint elhaladt előttem, erőteljesen kifordultam a Keleti Intézetből, s belekortyoltam jó hosszan az esti római levegőbe. November huszonkilencedike volt, kedd este. A Santa Maria Maggiore-t már rég bezárták, így elindultam gyalog a Via Cavouron a Colosseum felé. Elővettem a rózsafüzéremet és imádkozni kezdtem. De csak gépiesen ment, akaratlanul hadartam is, ám valójában nem is figyeltem rá, mert minduntalan fölbukkant egy kép a Mária utcai Jézus Szíve templomunkból.

Misézek a főoltárnál és jobbra pillantva egyre csak azt a vörös márványtáblát látom, amin ez áll: „A kommunista üldöztetés alatt 64 magyar jezsuitát ítéltek összesen 1067 évre. Őrizzük emléküket”. Én Rómában élő magyar jezsuita vagyok, s emlékezem…

---------------------------------------------------------------------------------------------

http://hu.radiovaticana.va/news/2017/01/15/p_v%C3%A9rtesaljai_l%C3%A1szl%C3%B3_sj_jegyzete_martin_scorsese_filmj%C3%A9r%C5%91l/1285908

https://www.facebook.com/524505510894407/photos/pcb.1423597967651819/1423593687652247/?type=3&theater

--------------------------------------------------------------------------------------------

 ---------------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------