2. Mindenszentek a mindenkiben lakó szentség ünnepe – P. Vértesaljai László jegyzete
2017.11.02.
Mert Mindenszentek előestéje van. Az ünnep a mindenkiben lakó szentség ünnepe is, mely szorosra fűz bennünket egymás közt a jó, a szent, az igaz és a szép kötelékével. A szélesre tárt gyertyafényes temetők ma az életből érkezőket egy másfajta életbe vezetik. Jézus szép szavával élve – amit Jairus kislánykájának mond „Nem halt meg, csak szendereg” (Mk 5,40) – a mi szeretteink is csak szenderegnek. Várják, miként Pál apostol a mai olvasmányban föltárja, hogy Isten dicsősége a teremtés esendősége után, megnyilvánuljon rajtuk. Mindenki, aki a temetőben nyugszik, és aki oda látogat, asszony szülötte és áldás hordozója.

http://hu.radiovaticana.va/news/2017/11/01/p_v%C3%A9rtesaljai_l%C3%A1szl%C3%B3_sj_jegyzete/1346423

Előzmény

Válasz

Mindenszentek a mindenkiben lakó szentség ünnepe – P. Vértesaljai László jegyzete
2017.11.02.
Már mentem volna a dolgomra a vacsora után, de olyasfélét éreztem homályosan, mintha Pedro mondani akarna valamit, valami személyeset. Pedro 71 éves brazil jezsuita, aki otthon egyetemen tanított és most egy kis pihenésre és feltöltődésre jött haza Európába. Felmenői, a Gomes-ek, portugálok, de apai ágon vannak német ősei is. Sokáig beszélgettem vele, főként arról, hogy Brazíliában milyen sok német telepes élt, akik közül nagyon sokan lettek jezsuiták. „A mi dél-brazíliai rendtartományunk a háború előtt majdnem teljesen német provincia volt” – mondja és sorolni kezdi a neveket: Gruber, Schmidt, Klein… Akkor Sao Paolo volt érseke, Odilo Scherer is közéjük tartozik? – kérdem, mire megtoldja egy sereg német nevű brazil főpap nevével, közülük többen itt a Vatikánban szolgálnak.

Na, végre, amikor magunkra maradunk, előveszi zsebéből az iPhon okos-telefonját, kicsit matatgat rajta, majd bökve egyet a képernyőn elém tolja. Ferenc pápa látható, amint a masina felé hajlik, kérdez is valamit, aztán összeszedetten, mélyen a kiskamerába nézve, áldást ad. A végén egy nagyon személyes mosollyal meg is hajol az „áldott” előtt. Összeáll a kép, ezt a felvételt Pedro készítette, s a pár másodperces filmen valójában csak egy áldás látható. Arra gondoltam, hogy áldást kért magára, mielőtt visszaindult volna hazájába. Értem én, csak egy kicsit pontosítanék, hogy mikor és milyen célra az áldás, s ezért kérdően Pedrora nézek. És az én 71 éves egyetemi tanár Pedro barátom szemei mindent elárulnak, pedig ugyancsak túláradtak rajta a felszíni vizek. Pedro némán sír. Genynek kértem…, majd, s hogy érthetőbb legyen számomra is, hozzáteszi: Anyámnak.
Ferenc pápára gondolok, az ő édesanyjára, akinek a képét sokat néztem egy családi fotójukon. A majdnem 81 éves pápának már nem él az édesanyja, de amikor ma kedd reggel a Szent Márta házban mondott mise után a vele koncelebráló Pedro, egy 71 éves jezsuita áldást kért a 90 éves édesanyjára, akkor ment minden magától. Abból a közös örökségből merítenek, mely az egész emberiség patrimoniuma, de jobb lenne talán matrimoniumnak hívni, egyfajta anyai örökségnek. Itt nem számít a kor, az egyetlen fontos dolog csak az, hogy ő hozott engem világra. Na, Pedro, és még hányat? - kérdem tőle. Erre aztán egészen földerül és úgy mondja: „Hát tizenkettőt még!”, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az a bizonyos „még” szó-szerint értendő. Ő az elsőszülött és fiatal, 19 éves édesanyja még tizenkettő „szentet” hozott a világra.

http://hu.radiovaticana.va/news/2017/11/01/p_v%C3%A9rtesaljai_l%C3%A1szl%C3%B3_sj_jegyzete/1346423

Válasz

2. Még egy szó a száz éves egykori rádióigazgatónkról - P. Vértesaljai László jegyzete
2017.09.24.
Rómába hazatérve a Gergely egyetemen fizika tanárként természettudományt oktatott, és itt érte 1953-ban a kinevezés a Vatikáni Rádió élére. Egy évvel később XII. Piusz pápa, látván a vatikáni kertekben működő antennarendszer technikai elégtelenségét, megbízta a fizikus jezsuitát, hogy új rendszert dolgozzon ki, mely az egész világot lefedi a rövid- és középhullámi adásokkal. A „Nagy Pápa” ezzel a lépésével közvetlenül segítette az ateista-kommunista uralom alá esett országokat is, köztük Mindszenty bíboros Magyarországát.

Alig egy évvel a magyar forradalom után, 1957. október 27-én avatta fel a Róma közelében fekvő Santa Maria di Galeria telepén az új közvetítő állomást és a pápa ezzel tette meg pápasága leghosszabb útját, azt a 27 kilométert, mely a castelgandolfoi nyári palotájából az antennatelepre vitte. XII. Piusz egészen pontosan tudta, hogy jóval többről van szó, vagyis kilométerek ezreiről, mellyel a közvetítő állomásról induló adások elvitték az ő hangját az egész lakott földkerekségre…

http://hu.radiovaticana.va/news/2017/09/23/m%C3%A9g_egy_sz%C3%B3_a_sz%C3%A1z_%C3%A9ves_egykori_r%C3%A1di%C3%B3igazgat%C3%B3nkr%C3%B3l/1338709

Előzmény

Válasz

Még egy szó a száz éves egykori rádióigazgatónkról - P. Vértesaljai László jegyzete
2017.09.24.
Hétfőn köszöntötték – a pápától kezdve nagyon sokan – Antonio Stefanizzi jezsuita atyát századik születésnapján. Száz éves és három napos korában, csütörtök reggel kérdeztem tőle: „Aztán hányan voltatok testvérek?” „Parecchi!” – válaszolja íziben, vagyis jónéhányan. Bíztatom, hogy számolja ki. No, akkor la Suora, aztán il missionario, itt elakad, de még Gianni elbukkan. Vagyis a Nővér és a misszionárius. Egyik leánytestvére ugyanis szerzetesnővér lett, a két évvel fiatalabb egyik öccse, Angelo pedig „utánament” a bátyjának, felvételét kérte a Jézus Társaságába. Tanulmányai végeztével misszióba indult és lett végül Srí Lankában a szegény földművesek apostola, 58 éven át. Nemrég halt meg 2010. február 3-án. A hálás Srí-lankai parasztok máig úgy emlékeznek rá, mint „Padre Ghandi-ra”, Gandhi atyára.

Stefanizzi atya a rendi újoncidő, a noviciátusa, majd a nyelvi és irodalmi tanulmányokra fordított hároméves, úgynevezett „carissimatus”-a során derült fény a matematika és a fizika iránti rendkívüli fogékonyságára, ezért elöljárói a Nápolyi Egyetemre küldték, ahol e két szakból diplomát szerzett. Matematikus és fizikusként kezdett hozzá teológiái tanulmányaihoz. 1946-ban szentelték pappá és még ebben az évben a New Yorki Fordham egyetemen folytatott magasabb természettudományos tanulmányokat és így került a Nobel díjas fizikus, Viktor F. Hess mellé, ahol elmélyítette ismereteit „gyakorlati fizika” terén, mert Antonia atya szerfölött gyakorlatias ember volt. A kozmikus sugárzást tanulmányozta, s olyannyira lelkes volt, hogy télen New York City-ben szaladgálva, apró edénykében gyűjtötte az esővizet és a hólevet, hogy aztán rögtön laboratóriumban vizsgálja a légkörben felvett sugárzás-szintjüket.
http://hu.radiovaticana.va/news/2017/09/23/m%C3%A9g_egy_sz%C3%B3_a_sz%C3%A1z_%C3%A9ves_egykori_r%C3%A1di%C3%B3igazgat%C3%B3nkr%C3%B3l/1338709

Válasz

3.
De a história nem a romantikus happy end, hanem a klasszikus tragédia felé vette az irányt: miután a bíróság elégséges bizonyítékot talált a két nő és a két ifjú bűnösségére, Beatricét, Lucreziát és Giacomót halálra ítélték, míg az alig tizennyolc éves Bernardót fiatal korára való tekintettel életfogytig gályára küldték (ahonnan pár év múlva komoly váltságdíj fejében szabadult), miután végig kellett néznie bűnös családtagjainak halálát. A két nőt fővesztéssel, a bátyot felnégyeléssel rendelte kivégezni a bíró, akit - a kérlelhetetlen pápát is maga mögött tudva - nem hatottak meg sem a tömeg könyörgései, sem a kardinálisok felmentési kérvényei. Az ítélet végrehajtásakor az Angyalvárnál hatalmas tömeg gyűlt össze, a nézők közül több halálos áldozatot követelő szörnyű előadást végignézte Caravaggio és a korábban emlegetett Artemisia Gentileschi is, az a két festő, akik először vitték vászonra máig sugárzó és ma is eleven erővel, mint jelent a modernitás európai embere számára a szenvedő, meggyötört test, azt, hogy szó szerint hogyan érezzük magunkat a bőrünkben.
Példát kell statuálni az államban elharapózó erőszakos bűnesetek megfékezése érdekében - mondták a bírák. És valóban, amit itt látunk, az a modern állam működésének talán első emblematikus példája Itáliában. A kora újkor Európájában járunk, ahol a kivégzés elrettentő spektákulum, olyan politikai esemény, amikor az állam először demonstrálja, hogy a középkor évszázadai után immár nem a lélek szenvedései jelentik a bűntetést az elkövevetett vétkek után, az új hatalom a testen gyakorolja az alattvalók fölött az uralmat. Ahogy megszületik a hatalom ezen új paradigmája, megszületik az ellenmítosz is. Beatrice Cenci története az új rend tökéletlenségének, lelketlenségének emblémája lesz. A kibogozhatatlan szóbeszédekből, kínzások hatására tett vallomásokból szövődő történet nem csupán Beatricének szolgáltat igazságot, de arra is szolgál, hogy benne, általa az új állam alattvalói kritikát mondhassanak az őket kézben tartó hatalom felett.

Beatrice Cenci nemcsak a meghurcolt erény példázata hát, még ha a Guido Reninek tulajdonított arckép ekként is mutatja (lapozzunk majd vissza ide, ha Juditról lesz szó!), ahogy távoztában visszafordul felénk, hogy tekintete emlékezetünkbe vésődjön. Legalább ennyire, ha nem sokkal inkább, a modern államban élő, az igazságot kibogozni nem tudó, az állam irányában bizalmatlan, az államot metafizikusan megfoghatatlan, kiismerhetetlen, félelmetes, fenyegető erőként megélő polgár szorongásait artikuláló egyik első nagy történet is.
http://mirabilia.blog.hu/2017/08/16/a_romai_lany

Előzmény

Válasz

2. A családfő az Urbs egyik hírhedt bajkeverője volt, gyakran meggyűlt a baja a törvénnyel erőszakossága, pénzügyei okán, de ítélték börtönbüntetésre szodómiáért is. A szűkebb környezetét is rettegésben, lelki és fizikai terrorben tartó apa markából az egyik leánynak, Antoniának sikerült pápai ítélettel házasságba menekülni, azonban a kisebbiknek, Beatricének s fiútestvéreinek, Bernardónak és Giacomónak nem volt ilyen szerencséje. Az adósságokban úszó Francesco egy Róma-környéki hegyifaluba, Petrella Saltóba költöztette családját, majd mikor a városban számára is végképp elfogyott a levegő, követte őket. Ekkor oly elviselhetlenné vált a szerencsétlen nők és a két fiú élete, kivált a szexuális abúzust rendszeresen elszenvedő Beatrice élete, hogy - a hagyomány szerint a lány biztatására - úgy döntöttek, megszabadulnak szenvedéseik okozójától. Az összeesküvőkenk sikerült a háznép két tagját, Olimpiót és Marziót is megnyerni.
Először méreggel próbálkoztak, sikertelenül, aztán környékbeli brigantikkal akarták megöletni, de ez a terv is kudarcba fulladt. Végül egy este az ópiummal elbódított férfit a két szolgáló ágyában agyonverte, a holttestet aztán a vár egyik bástyájáról a mélybe hajították, így próbálták balesetnek álcázni a gyilkosságot. Úgy tűnt, tervük sikerrel jár, először senki nem gyanakodott idegen kéz általi halálra. A család visszatért Rómába. Egy idő után, a különféle pletykák, szóbeszéd hatására (az egyik szolgáló például fecsegett a véres ágyneműről, amiről Beatrice azt mondta, havibaja piszkította be...) a hatóságok vizsgálódni kezdtek, a holttestet exhumálták, s az orvos megállapították, hogy Francesco Cenci nem baleset, hanem gyilkosság áldozata lett.



Akárcsak egy szenzációvá váló, hollywoodi filmre kívánkozó bűnügy manapság, először csak a falu földesura indított nyomozást, aztán a nápolyi alkirály, majd maga a pápa, VIII. Kelemen vette a kezébe a dolgot. Olimpio a kínzások hatására vallomást tett, majd hogy hogy nem, sikerült megszöknie a börtönből, de nem élvezte sokáig a szabad levegőt, a Cencik egyik családi barátja eltette láb alól a tettes-koronatanút. A másik bűntárs, Marzio nem élte túl a kínzókamra megpróbáltatásait, így ők már nem vallhattak az arisztokrata család tagjaira. E ponton akár következhetett is volna a szerencsés menekülés, mondjuk álruhában szökéssel egy szomszédos államba, és még tovább, netán egészen az Újvilágba.

Előzmény

Válasz

A római lány 1.
2017. augusztus 16. - Puskás István
Nagyboldogasszony ünnepén e blogon az első bejegyzés egy fiatal nő szomorú históriájáról szól, egy lányról, akit mind életében, mind az emlékezetben a meghurcolt Erény példájaként ismertek.
Ismer hozzá hasonló nagy történetet az Urbs több mint kézezer éves históriája bőven; ott van például a klasszikus kor Rómájának egyik legismertebb asszonya, akit a kereszténység idején is szinte szentnek járó tisztelettel tartottak emlékezetben, Lucretia a hitvesi hűség, a tisztaság példaképe volt évezredeken át (alkalom adtán visszatérünk majd hozzá), a reneszánsz és barokk tragédiaírók, festők kedvelt témája volt a csábításnak a végsőkig ellenálló ifjú feleség. Mai történetünk hősnője, Beatrice Cenci (1577-99) viszont a romantika korában vált kultikus alakká úgy, hogy a római foklór, az utca népe és művészete máig megtartotta emlékezetében.
A Cenci család egykori rezidenciája a római történelmi belváros egyik legkomorabb arisztokrata palotája. Bár a XVI. század, történetünk ideje, óta részben megváltozott külleme, a Tevere-szigettől alig néhány lépésre, a ghetto határán álló épület alatt elhaladva, kivált, ha körbe futó szűk utcák valamelyikén közlekedünkk, netán áthaladunk a bűzös-sötét árkád alatt, nyomasztó érzés vesz erőt az emberen. Kivált, ha tudja, milyen szomorú, tragikus életek emlékezete íródott a falakba, milyen megtört tekinteteken kukucskálhattak ki hajdan ezeken az ablakokon, surranhattak először a megaláztatásoktól, fenyegetésektől-fenyítésektől, a lelki és testi terrortól gyötörve, később a lelkiismeretfurdalástól tépázva, a mindenképp elkövetkező bűntetés terhét cipelve az árnyékban megbújó kapukon.
Beatrice Cenci és mostohanyja, Lucrezia Petroni élete nem volt különb sok asszonytársukénál. Egy híressé vált kortársuk, Artemisia Gentileschi (róla, s a rettenetesen gyönyörű Judit-festményekről is muszáj lesz mesélni később) is juthatott volna akár az ő sorsukra, de neki is nem kevés megaláztatást kellett elviselni a férfiak uralta tizenhatodik században, csak azért mert a gyengébbnek ítélt nemhez tartozott. Azért váltak mégis ismertté, és azért emlékezik mind a mai napig rájuk, kivált Beatricéra a város, azért őrzi emléküket annyi műalkotás, mert végzetüket az okozta, hogy elkeseredésükben maguk is borzalmas tetteket követtek el: meggyilkolták szenvedéseik okozóját, Beatrice apját, Francescót.


http://mirabilia.blog.hu/2017/08/16/a_romai_lany

Válasz

Valaki más városa 2.
Puskás István
2017.09.06.
http://mirabilia.blog.hu/2017/08/24/valaki_mas_varosa_567

De vajon hogy kerül e derék skót felföldi hadfi Rómába? Azt tudjuk tehát, hogy nem sereggel jött hódítani Itáliába, hisz ilyen hadjáratot akkoriból nem ismer a történelem. Viszont azt is tudjuk, hogy épp ez az az időszak, amikor az angol arisztokraták és pénzesebb polgárok nagy kedvvel látogatják a félszigetet; Grand Tournak nevezik e szokást (ami még az előző évszázadban születik meg, de ekkortájt lesz igazán népszerű), benne láthatjuk a mai értelemben vett turizmus kezdeteit. Azaz ama nagyon európai szokás születését jelenti, amikor nem holmi praktikus célból (kereskedés, tanulmányok, katonáskodás), de nem is a lelket ápolandó (zarándoklat) kel útra az ember, hanem kifejezetten azért, hogy idegen tájakat, vidékeket felkeressen.

S hogy miért pont Itália a legkedveltebb uticél? A kellemes éghajalat, a táj szépségei mellett az ott felhalmozódott mérhetetlen kulturális gazdagság okán, melyre épp a XVI-XVII század figyel fel, mely épp ekkor válik igazán érdekessé, fontossá az európai ember számára, aki a középkori keresztény kulturális keretek lassú eróziója közepette keresi új identitását, az új kapaszkodókat a világban, s rátalál az antikvitásra. Maga Itália ezt már háromszáz évvel ezelőtt megteszi, ezt nevezzük reneszánsznak, de az Alpokon túli világ szélesebb (és tehetős) rétegei ekkor fedezik fel maguknak, s zúdulnak is ide, hogy személyes élményeket, tapasztalatokat szerezzenek róla. Ha ez nem volna elég, ott vannak a közelebbi múltban keletkezett kulturális teljesítmények (a reneszánsz, a barokk) lenyűgöző változatossága, sokasága.

Előzmény

Válasz

Pier Paolo Pasolini: Utcakölykök, 1955, Puskás István fordítása

(A 2009-ben a Kalligram Kiadónál De Martin Eszter és Puskás István általi fordításban megjelent kötetet alapján.)

Azért térek vissza újra meg újra a most következő szöveghez, mert lenyűgöző körpanorámájában (akárha drón pásztázná végig a várost Északról Dél, a perifériától a belváros felé) egy mára nem létező Róma tárul elém, ami mégis annyira ismerős, amiben az én Rómámra ismerek.
2017.09.06.
3.Valaki más városa

http://mirabilia.blog.hu/2017/09/06/valaki_mas_varosa_654#more12806542

Válasz

2.Puskás István: Legyetek jók, ha tudtok
2017.09.06.
http://mirabilia.blog.hu/2017/08/31/legyek_jo_ha_tudok

Ha kicsit odébb sétálok, tovább le a Monserrato utcán, aztán a via dei Cartarin jobbra térek, a szűk utca végében már meg is látom azt az impozáns barokk teátrumot, a Santa Maria in Vallicellát (helyi nevén az Új templomot, a Chiesa Nuovát), amelyet XIII. Gergely pápától azért kapott Fülöp, pontosabban az által vezetett Oratoriánusok kongregációja, hogy ott végezze oktató-gondozó tevékenységét. Ha viszont a Monserrato utcáról ugyanott nem balra, hanem jobbra, vissza a Via Giuliára haladok tovább, máris a San Filippo Nerinek szentelt kis tempomnál találom magam.
Amint az gyakran meg is esik, innen még nem biztos, hogy lefelé indul az ember, haza a Via Giulián, hanem gondol egyet, és elbaktat a másik végébe, hogy az utcát lezáró kis téren a A Firenzeiek Keresztelő Szent János templomáig jusson. (Miért kerül egész közel hozzám, s igazából minden magyarhoz kilencven éve? Erről majd egy másik bejegyzésben.) Na, itt is tevékenykedett a derék szent, a firenzeiek hívására igazgatta néhány évig (maga is a toszkán város szülötte volt), sőt itt alapította meg kongregációját (ami tehát innen települt át az Új templomba).
Szóval vannak ezek az épületek, hétközapjaim szűkebb terét övezik, szinte bástyaként állnak az én városom láthatatlan belső falgyűrűjében, a képzeletbeli Rómám tereinek valós épületei átjárók dimenziók, a múlt és jelen, a tapasztalás és a fantázia között. Ez csak egy dimenzió, egy viszony; hogy hány van még, szinte fel sem mérem, csak járkálok közöttük folyamatosan ilyen kapukon át. Sétáim során egy levegőt szívok hát a jó Fülöppel és még számos más alakakkal, akiket emlékezetem-tudatom-fantáziám ide idéz, szavaik, lépteik, gesztusaik beleívódtak e falakba (amelyek egyszerre azonosak és mégsem az akkoriakkal), mert az én emlékeim odavetítik, odaírják azokat. Tézeusz hajója a város, melyet fantáziáim formálnak, építenek újra (és újra és újra...). A fantázia-város a falakra, a kőbe vetül, aztán visszatükröződik, e visszkép pedig mondatokat ír belém - például azt hogy legyek jó, ha tudok.
http://mirabilia.blog.hu/2017/08/31/legyek_jo_ha_tudok

Előzmény

Válasz