Bruck Edith, vagy születési nevén Steinschreiber Edit, 1931. május 3-án látta meg a napvilágot Tiszakarádon. Ortodox zsidó családi háttere miatt olyan viszontagságokkal kellett szembenéznie, mint a második világháború koncentrációs táborai, többek között Auschwitz, Dachau és Bergen-Belsen. Ezek szülei és bátyja elvesztésének traumáit okozták.

A családból egyedül Edith és testvére, Eliz élték túl a szörnyű megpróbáltatásokat.

16 évesen összeházasodott Milan Grünnel, és Izraelbe költöztek, azonban már az első év után kiderült, hogy őket nem egymásnak teremtették; pont úgy, ahogy második férjével, Danny Rothtal, valamint harmadik férjével történt. Azonban érdekes, hogy mai napig viseli harmadik férje nevét, a Bruckot. Nem töltött sok időt egyhelyben, így a legkülönfélébb munkákat is kipróbálta, köztük a balerinák, szabónők és szakácsnők életét. 1954-ben Olaszországba költözött, és annyira megszerette, hogy fel is vette az olasz állampolgárságot a magyar mellé. Itt számos nagy olasz költővel jó barátságot ápolt, akik hatására egyre jobban beleásta magát az irodalomba, majd a holokauszttal kapcsolatos emlékeit is elkezdte papírra vetni. Kipróbálta magát újságíróként is, szintén a zsidó identitással és a holokauszthoz kötődő emlékeivel összefüggő témákban. Negyedik férjével, Nelo Risi filmrendezővel is itt ismerkedett meg. 1979-ben Edith rendezett egy filmet Improvviso címmel, melynek főszereplője egy katolikus tinédzser.

A mai napig Rómában él és dolgozik, alkalomadtán a gimnáziumi nyitott órák perceit teszi érdekessé. Ezt szívügyének tekinti, mert szeretné, ha minél több emberhez eljutnának tények, történetek a történelem e meghatározó eseményeiről. Az anyanyelvéhez fűződő szoros viszonyát jól mutatja, hogy Radnóti Miklós- és József Attila-műveket fordít magyarról olaszra. Olyan eseményeknek lehetett részese, amivel nem minden ember büszkélkedhet. Ferenc pápára olyan nagy benyomást tett életrajza, hogy 2021 február 20-án személyesen kereste fel az „életben maradt Anna Frank”-ként is ismert Edithet. Sokszínű munkásságához tartozik, hogy a Dante Alighieri Társaság alelnöke lett. Saját nézeteinek fontosságát jól alátámasztja, hogy két évvel ezelőtt visszautasította a holokauszttúlélőként az Anzióban neki ítélt békedíjat, mert Benito Mussolini még mindig díszpolgárnak számít az olasz városban. Mindezeken felül több díjjal is büszkélkedhet, például Rapallo Carige-díjjal, Viareggio-díjjal és Európai Elbeszélés Díjjal.

Hogy semmit ne feledjen, és mások se feledjenek, Bruck Edith első könyvének megjelenése után hatvan évvel ismét felidézi gyerekkorát, majd pedig életének azt az időszakát, amikor télen-nyáron ugyanabban a facipőben taposta a földet Auschwitzban, aztán Németország különböző koncentrációs táboraiban.

Életéről készült egy 61 perces dokumentumfilm, amelynek megvalósítását támogatta az Olaszországi Zsidó Közösségek Uniója (UCEI), a római székhelyű Soá Múzeum Alapítvány, a kultúráért és oktatásért felelős vatikáni dikasztérium, a római polgármesteri hivatal és az olasz főváros Magyar Intézete, a Collegium Hungaricum. A Római–Magyar Kulturális Intézetben mutatták be először a filmet, ahol a magyar, a vatikáni, valamint az izraeli diplomácia is képviseltette magát. Ferenc pápa Edithnek szóló levelét is felolvasták: „Bruck Edit szenvedése ellenére az élet szépségét, a méltóságot, a testvériséget, a vallások közötti párbeszédet hirdeti.”

Egyik legismertebb könyvében, Az elveszett kenyér című történelmi regényben felidézi, milyen élményeket keltettek benne a koncentrációs táborok, köztük Auschwitz. Milyen volt mindig ugyanabban a cipőben és ruhában lenni időjárástól függetlenül, és kitér arra is, hogyan lehet az embertelen körülmények után újra szocializálódni. Akik nem voltak hozzá hasonló helyzetben, nem értették meg, és távolságtartóak voltak. Családját is elveszítette, így az elmenekülés tűnt számára a legjobb megoldásnak. Ekkor találkozott egy száműzöttekből álló tánccsoporttal, akikkel fél Európát meghódította, de leginkább Olaszország nyerte el tetszését. Itt kipróbálta magát szépségszalon vezetőjeként, és több mint hatvanévnyi románc kezdődött közte és Nelo Risi között. Könyve 2021-ben elnyerte a Viareggio-Repaci irodalmi díjat.

„Egy mese, amelynek cselekménye gyorsan folyik, mint egy folyó, tele könnyekkel. Egy újabb tanúbizonyság a soah szörnyűségéről.”

Első könyvét 1959-ben írta olasz nyelven. Címét egy József Attila-verstöredék inspirálta. Ki téged így szeret szépirodalmi műve azonnal kasszasiker lett. „Az életben maradt Anne Frank naplójaként” tartják számon, mely betekintést enged az olvasónak egy független nő életébe. Az írónő nyers megfogalmazási formát választott. A holokauszt témájában az egyik legszámottevőbb mű.

Erre az első regényére, a Ki téged így szeretre, 1960-ban megkapta a Teramói Tudományegyetem lovagkeresztjét. Huszonkét kötetéből, beleértve a forgatókönyveit is, magyarul mindössze öt jelent meg. Illetve készült róla egy torokszorító dokumentumfilm, amelyet B. Révész László rendezett. Ez volt A látogatás. 1981-et írunk, Bruck Edith ekkor járt utoljára Magyarországon. Közel hat évtized múltán a Teramói Tudományegyetem ismét kitüntette. Ezúttal a Guido II degli Aprutini érdemrendjével.

Bruckot 1944 nyarán szüleivel és három testvérével előbb a sátoraljaújhelyi gettóba zárták, majd deportálták.

A Hány csillag az égen? című dokumentumregényében a főszereplő, Anita szemszögéből tapasztalhatjuk meg a koncentrációs táborok okozta traumák sokaságát. Egyedül Csehszlovákiában élő nagynénje nyújt számára biztonságérzetet, így az árvaházból hozzá menekül. Rokona és családja egy szudétanémet család házában élnek, és számkivetett sorstársaikkal egyetemben az Ígéret Földje az úti céljuk. Anita is Palesztináról álmodozik, de gyermek lévén nem sokat tehet az ügy érdekében. Sógorát küldik érte Magyarországra, ám túlságosan is megtetszik neki a kislány. Egyedül egy Petőfi-vers, Hány csepp van az óceánban… mantrája segíti főszereplőnket hosszú útján. A történet olyan sikeressé vált, hogy 2014-ben megjelent az Anita B olasz–magyar–cseh közreműködésű film, amelynek alapjául szolgált.

2008-ban, Radnóti Miklós meggyilkolásának 65. évfordulójára emlékezve mutatták be a költő válogatott verseit tartalmazó kétnyelvű, Mi capirebbero le scimmie (A majmok értenének) címmel a Donzelli Kiadónál megjelent kötetét a Római Magyar Akadémián.

Edith Bruck válogatta és fordította Radnóti Miklós 55 versét, az olasz-magyar kötet végére pedig tanulmányt írt a költő életútjáról és munkásságáról. Bruck legelőször 1972-ben fordított olaszra Radnóti-verseket, és ezek meg is jelentek az európai irodalmat bemutató folyóiratban. A Mondadori, Olaszország legnagyobb kiadója megkereste 4-5 évvel ezelőtt azzal, hogy megjelentetik József Attila verseit az ő fordításában. Ezután döntött úgy a Donzelli Kiadó kérésére, hogy nekilát Radnóti Miklós verseinek átültetéséhez olaszra, mert "az nem létezhet, hogy Olaszországban ne ismerjék meg költészetét".

A munkával hét-nyolc hónap alatt végzett, nem volt könnyű dolga, mert a magyar nyelv szintetizáló, vagyis egy magyar szó jelentésének átadásához három olasz szó kell. A kötetnyi verset Radnóti Miklós életútjához igazodva válogatta, mintegy áttekintést adva a verseken keresztül az életéről, s azért választotta A majmok értenének címet a kötetnek, mert a költő Zsivajgó pálmafán című versében ezzel utalt az 1941-es magyarországi harmadik zsidótörvényre, amely faji alapon határozta meg, hogy ki tekinthető zsidónak és ki kivel házasodhat.

2023-ban Bruck Edith kapja a neves Campiello-életműdíjat

Szeptember 16-án, a velencei La Fenice színházban veheti át irodalmi munkásságáért a Campiello-életműdíjat Bruck Edith.

A venetói olasz üzletemberek által szponzorált és az olasz irodalom népszerűsítésére hivatott Campiello-díjat 1963 óta ítélik oda.

A Guido II degli Aprutini díjátadón elmondott köszönőbeszédje:

Az emlékezés tart életben minket, az élet pedig fenntartja az emlékezést

Tizenhárom éves voltam, amikor deportáltak. Életem legelső utazása volt ez, ami a kis magyar faluból a városi gettóba, majd Auschwitzba vezetett. Az imádságos könyvet, az Ótestamentumot és a tankönyveket leszámítva mi nem tartottunk otthon, a nyomorban könyveket. Ha nem lettem volna zsidó, gyermekkorom semmiben nem különbözött volna a többiekétől, akik ugyanolyan szegénységben tengődtek. Az én világomat azonban kezdettől fogva beárnyékolták a zsidóellenes nézetek, amelyek bizonyos fogig gyökeret vertek mindenkiben. A Horthy-rendszer, majd a Szálasi-féle csak szentesítette mindazt, ami egy ideje már amúgy is létezett: a támadásokat, a gúnyolódást, a megvetést, a zsidókkal – felnőttel és gyerekkel – szembeni erőszakot, amelyre felnőtt és gyerek egyaránt rákapott.

A magyar zsidók 1944-es deportálása valójában az utolsó évek élhetetlen közhangulatának magától értetődő csúcspontja volt, a zsidótörvények természetes következménye, amelyek megbénították a létezést.

Engem és a családomat magyar csendőrök zavartak ki a házból egy áprilisi hajnalon. Egy életre belém égett ez a mozzanat. Belém égett a felénk áradó gyűlölet és erőszak miatt, mely még a szomszédokat is megmételyezte – néhány könnycseppet és sebtében vetett keresztet leszámítva, ami az ismeretlenbe tartó utunkat szegélyezte –, és amelyet egy egész ország közönye kísért.

A legelső némettel a gettóban találkoztam. Idegen volt, épp ezért kevésbé félelmetes, mint azok az emberek, akikhez sokáig ragaszkodtam, akikkel együtt éltem, ettem, játszottam, akikkel együtt koptattam az iskolapadot.

Május 24-én érkeztem Auschwitzba, a hírhedt pokolba, ami a civilizált és modern Európa legnagyobb gyalázata volt.

Auschwitzot elmesélni, Auschwitzot ábrázolni lehet-e egyáltalán. Azon kevés túlélők, akik hozzám hasonlóan író-tanúságtevőkké váltak, mind megkísérelték. S ki tudja, vajon nem azért lettek-e írók, mert megtapasztalták a gonoszság ily szélsőséges megnyilvánulását, a végtelen elvetemültséget, amire ember csak képes lehet.

A témához kapcsolódó sok ezer kötet ellenére, beleértve a történelmi és tudományos publikációkat is, a holokauszt dimenziója és szörnyűsége, úgy tűnik, ellenáll az elmondhatóságnak, és megnehezíti a szembesülést azok számára, akik rábólintottak a huszadik század legszégyenletesebb népirtására, majd végrehajtották. Ez pedig annak a töréspontnak a megértését is ellehetetleníti, amit a nyugati civilizáció kollektív tudatában és történelemképzetében okozott.

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet írni. Úgy írni, legalábbis, ahogyan előtte lehetett. Bennem pedig felmerül a kérdés: hogy lehet nem-írni Auschwitz után? Ugyanakkor: egy rettentő szegény és elnyűtt fogalomkészlet birtokában hogy lehet szavakba önteni az elmondhatatlant?

Hiszen Auschwitz halálgyár volt: a maga hivatalnokaival, könyvelőivel és kereskedőivel, akik adták-vették az élő és holt emberi anyagot.

Hogyan is lehetne beszámolni – akar-e egyáltalán hallani valaki róla?! – az emberbőrből készült lámpaernyőről, az emberi zsírból gyártott szappanokról, az emberi hajjal kitömött matracokról és bélésekről? A tudományos kísérletekről. Ki tudna elmesélni és elviselni ennyi undorító aljasságot? Ki bírná végighallgatni a túlélők közvetlen vallomásait? És a könyveiket ki olvasná el?

A torinói Einaudi például elutasította Primo Levi egyik legfontosabb művét, az Ember ez?-t, mert a közönség kizárólag olyan könyvekre vágyott, amelyek elfeledtették a történteket.

A megszállt és térdre kényszerült háború utáni Európában bennünket nem hallgattak meg. Nem néztek jó szemmel minket, nem is hittek nekünk. Nem kellettünk mi senkinek. Fogalmunk sem volt, hol és hogyan folytathatnánk. Én, miután évekig bolyongtam otthont keresve, megérkeztem a mainál ugyan jóval szegényebb, mégis emberségesebb Olaszországba, amely rám mosolygott és visszaadta a fiatal nőnek járó méltóságomat. Az első két szó, amit megtanultam a „csaó" meg a „kenyér" volt.

Három évnyi ittlét után, egy kofferen ücsörögve, amiben elfért minden vagyonom, valami belső szükség hívószavára elkezdtem megírni ezt a perzselő életanyagot – olaszul. Így született meg az első, egyben önéletrajzi könyvem, amely '59-ben meg is jelent. Maga az írás mikéntje, a forma, a stílus, a nyelvezet – vajmi kevéssé foglalkoztatott. Egyetlenegy dolog érdekelt csak, az sürgetett odabentről: az elcsendesíthetetlen élmény, amit valamiféle öntudatlan és haszontalan reménytől fűtve lázas sietséggel igyekeztem papírra vetni, hogy egyszer s mindenkorra megváljak az életemre nehezedő terhektől is, hisz megtaláltam végre azt a nyelvet, amelyben mindezt elmondhatom. A nyelvet, amelyet munka közben vagy az utcáról felcsípve végül az irodalom révén szelídítettem meg. Moravia, Morante, Vittorini, Verga, Pratolini, Soldati, Calvino, sorolhatnám. Szerzők, akikkel aztán személyes ismeretséget kötöttem, Nelo Risi költő jóvoltából vagy akár nélküle, és akivel végül összeházasodtunk, kettőnk könyveiből pedig megalapítottuk a mi népes családunkat.

Így lett az olasz nyelv a választott nyelvem, s mint ilyen: védőernyő, támfal, álruha. Valami, ami a legmélyebb énemtől merőben idegen, én pedig csak akkor tudok a szégyenig lecsupaszodni, amikor a verseim fordítása láttán szembesülök az anyanyelvemmel.

A választott nyelvemben nincsen tágasság és mélység, hiányzik belőle a szülőhazám múltja, a kultúra, a történelem, a közösség, ahol felcseperedtem, és ettől könnyednek, szabadnak érzem magamat.

Az olasz nyelvben sem anyámnak, szegénynek, a sóhaját nem hallom, sem apámnak, szegénynek, a zsémbeléseit, és hiányoznak belőle a szomszédok tájszavai. Elárvult nyelv ez: se szüleje, se illata, se zamata nincsen, ami a legfájóbb emlékeket felidézheti.

Az olasz nyelv leginkább egy örökbe fogadott felnőttre hasonlít, aki – hiába szeretem – olyan világot hurcol magában, amelynek legmélyére sose fogok belátni, ahogy én sem tudom teljességgel megmutatni az én világomat. Mindkettőnknek van valamije, ami csak mihozzánk tartozik, valami velünk született, ösztönös, még ha egyre távolibb is, az emléke pedig egyre fakul.

Tapasztalatból mondom hát, hogy sem a nyelv, sem pedig az állampolgárság nem tud ugyanolyan írót faragni belőlünk, mint egy rómaiból vagy milánóiból. Egy picike részünk mindig idegen lesz, mi magunk pedig legfeljebb lelencei annak az országnak, ahová akár találomra, akár szabad elhatározásból érkeztünk.

Ezért is számítok rendellenesnek az olasz irodalom női térfelén: magyar vagyok, zsidó vagyok, a náci koncentrációs táborok túlélője – Auschwitzé, ami a holokauszt szimbólumává vált.

Az én könyveim egytől egyig fájdalomban fogantak. A prózáim is, meg a verseim. Ha nem is közvetlenül a magam tapasztalatából dolgoztam, ott lüktetett előttem a világ, amiben tegnap éltünk, és amiben élünk ma is. Az idők, a helyek, a férfiak és asszonyok nem választhatók el – kölcsönösen függnek egymástól. Ahogyan a szerzőiség sem korlátozódhat férfi-nő kérdésre. Egy jó könyv a szerző nemétől függetlenül is jó könyv marad. Legfeljebb a témaválasztás hoz valami újat, amiben nagyobb hangsúlyt kap a női zsigeriség, frisseség, őszinteség. Az önkifejezés sürgető érzése, hogy elmondhassák végre, amit – néhány kivételtől eltekintve – beléjük fojtottak és marginalizáltak évszázadokon át.

Ami engem illet, író-tanúságtevőként ahhoz a kicsi, immár távozóban lévő csoporthoz tartozom, akik egy életen át magukról beszéltek. Magunkról beszélünk önmaguknak és annak a sok millió ártatlannak, akiket elpusztítottak. És beszélünk a mának, ami kísértetiesen hasonlít a tegnapra, és beszélünk a jövőnek, hogy ne hasonlíthasson a jelenhez.

Az én írásaim, és bizonyos tekintetben a tévés, filmes munkáim, erkölcsi és polgári felháborodásom gyermekei, amelyek a mindenkori igazságtalanság, elnyomás, megkülönböztetés, megvetés és kizsákmányolás láttán születtek – az áldozatok vallásától, bőrszínétől függetlenül.

Ehhez pedig nincs szükségem különleges munkamódszerre. Megzabolázhatatlan és ösztönös vagyok. Amikor írok, mindenütt írok, ez a mindenütt azonban kizárólag az otthonra vonatkozik: írok az ágyban, a mosdóban, írok lábon vagy térdepelve, és mindig kézzel – hatalmas füzetbe.

Az írással való kapcsolatom mondhatni: testi jellegű. Egyfajta kölcsönös birtokviszony. Még akkor is, amikor egy újságcikken dolgozom. Ha nem tehetem azt, amire indíttatást érzek, leblokkolok. A szövegeimet a régi Olivettimen javítom, ilyenkor válok le róluk először. Végérvényesen pedig akkor, mikor megjelennek nyomtatásban. Ekkorra már nem érzem magaménak őket, fel sem lapozom. Nem érdekelnek. Úgyszólván: megtagadom. Egy kicsit szemérmességből is, persze, de leginkább azért, mert a kényszernek engedve elmondtam már, amit el kellett mondanom.

Az írás számomra kárhozat. Szép, szabad, de fáradságos gyötrelem. És mint a kevésbé eladható szerzőknél általában, anyagi függetlenséget sem biztosít. Hogy ezt mégis elérjem, ezeregy feladatot vállalok, amelyeket – szerencsémre – egytől egyig személyes küldetésnek érzek, és amelyek révén az örökkön éber és tettre kész lényem reagálhat a világ dolgaira.

Primo Levi, az én testvéri jóbarátom és lágertársam, akit a szüntelen tagadási tett depresszióssá, azt mondta nekem egy napon, hogy feladta a reményt, nem tud már írni – és másnapra megölte magát.

Hogy nincs remény, felesleges írni, kiabálni, tanúságot tenni, felrázni az alvó lelkiismeretet, bennem is gyakran felmerül. Aztán így szólok magamhoz: Menj csak tovább, tedd a dolgod, higgy, szeress és írj – nehogy megtörj nekem! Mert amíg egyetlenegy olvasód akad, egyetlenegy ember, aki megérti, hogy a méltóság mindenkinek jár, hogy nincsenek alsóbbrendű emberek, legfeljebb alsóbbrendű ideológiák, amelyek barbársághoz vezetnek, addig írni muszáj. Mert az emlékezés tart életben minket, az élet pedig fenntartja az emlékezést.

----------------------------------------------------------------------------------------

https://konyvesmagazin.hu/friss/bruck_edith_campiello_eletmu_dij.html

https://letteratitudinenews.wordpress.com/2023/06/20/a-edith-bruck-il-premio-fondazione-il-campiello/

https://newsrnd.com/life/2023-06-23-campiello--edith-bruck-receives-the-2023-special-lifetime-achievement-award.rk93tAfd2.html

https://www.ansa.it/sito/notizie/cultura/libri/altre_proposte/2023/06/22/campiello-a-edith-bruck-il-premio-speciale-alla-carriera-2023_34280ffe-f20a-49f8-ab2d-ebb63e40f5ba.html

---------------------------------------------------------------------------------------

 ------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------

 -------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------