2012.09.26.

Eleonora Pasqualetti és Barbara Salvucci kiállítás nyílt a Római Magyar Akadémián Róma-Budapest 1234 km címmel. Az olasz Barbara Salvucci 1970-ben született, a magyar Eleonora Pasqualetti pedig, akinek a nagypapája olasz, 1954-ben.

A művészeknek már volt itt "A kolostor és a digitalizált kút avagy a XXI. század" címmel 2002-ben közös kiállítása. A jelenlegi kiállításnak nagy sajtóvisszhangja van Rómában, pl. a La Repubblica, az Exibart és a  ROMAArtguide is cikkezik róla.   

A kiállítás október 14-ig látható.

A művészek mögött az Átkelés c. rajz látható. Eleonora Pasqualetti szerint: műve a lebegő irrealitásában megmutatkozva, egy nem evilági átváltozás stációit sűríti magában. A vékony vonal – rétegek szövedékéből

egy olyan szakrális tér rajzolódik ki, amely az égi tartományok átjárására hivatott; valahogy egy nyíláson keresztül belesimul a kozmoszba, hogy megtalálja helyét a transzcendensben. A túlparti csönd szimbolikus, ünnepi fényéhez az égi csillár csatlakozik.

----------------------------------------------------------------------------------------

„Az emlékezés – a felejtés művészete.” – mondja Krasznahorkai László.

az emlékező ugyanazt a távolságot veszi fel a felidézendő múlthoz, amelyet felvett akkor is, amikor ez a múlt még a jelene volt, és ezzel árulja el, hogy soha nem állt kapcsolatban a valósággal.

Háború és háború, emlékezés és felejtés. Itt kellene lezárni az emlékezésről való gondolkodásunkat. A téma azonban úgy tűnik igen hálás, mi több, megkerülhetetlen.

Agyonhasznált létige szervezi a létezésünk e két absztrakt aktusát: volt – minthogy a vanról beszélni önmagában paradox. Pasqualetti Eleonóra (Budapest) és Barbara Salvucci (Róma) közös kiállítása a két város közötti, két élet közötti létezés hajszálrepedéseibe szorult emlékeket fogalmazza képekbe, tárgyakba. Ez a hajszálrepedés lehet hiba, ha akként fogjuk fel, de lehet hálózat, amely vázat ad a létezésnek. Az emlékezés és a felejtés különválaszthatatlan fogalmai a művek szervezőelve, amire még rárakódott a szakralitás csöndje.

Leginkább Barbara Salvucci műgyanta öntvényeiben vár az idő. Vagyis valami pillanatféle, ami akkor következett be, amikor beállt a kémiai reakciók következményeként a szilárdság halmazállapota. Képekként kezelt (falra akasztott, téglalap alakú, néhány centiméter vastagságú) öntvényei alján van egy szín, rajta egy tárgy, majd azon, ami kimerevít, vagyis konzervál. Rétegek, amik beborítanak, de nem fednek el, hanem láttatni engednek. A folyamat irreverzibilis csakúgy, mint a felejtésben. A személyes és a történelmi emlékezet összemosódik, minthogy nem tehet mást, tárgyiasulva, képként beleragad nemcsak a műgyantába, de még az erről alkotott elképzeléseinkbe is.

Nagy fekete felületeken úsznak áttetsző, köpenyszerű fehér öltözékek (Bűn, 2008, Szeplőtelen mélységek, 2007). Egy másik munkán bíborvörös színben áttetsző harisnya lebeg, alig észrevehetően. Salvucci egyszerűen, tömören fogalmaz, fekete, fehér, vörös színflekkekbe „mártja” tárgyait, és a véletlent mint jótékony szervezőelvet hagyja érvényesülni. Mintha mértékegységekben gondolkodna: a végeredmény olyan, mint egy képlet, bizonyítható és egyértelmű.

Pasquletti Eleonóra a tér közepére elhelyezett kádjának kiindulópontja (Lavatrinum, 2010) egy közép-olaszországi cisztercita kolostor halottmosdató asztala. A rozsdásodó objekt tárgyi valóságában (és a kelteni kívánt asszociációk tekintetében is) súlyos tárgyként az emlékezés-felejtés témakörébe bevonja a halál motívumával a megkerülhetetlenséget és talán a végérvényességet is. Mindenképpen kettészakítja azt a folytonosságot, amit az emlékezés gondolatköre felvet; kezdetre és végre osztja a világi matériát és minden ehhez kapcsolható spiritualitást.

Némiképp megidézi az emberi test lélektelen, már-már tárgyiasult mivoltát, és kijelöl vele egy határsávot, ahol számunkra a halott teste korpuszként már nem evilági, de a halott anyag még nem túlvilági. Az erősen korrodálódó vas tömbszerű formája a maga szűkszavúságával mintha rendet akarna teremteni a körülötte lévő Paqualetti képek világában.

A tükröződő üvegek mögött nehezen felfejthető a sok vonalréteg, melyek szövetet alkotnak, és ebben a konstellációban – halott szövetet. Lezárt világot, fizikailag tovább már nem építhetőt, de a fejben újra és újragondolhatót. Sávok, enigmatikus jelek, kád, vízköpő, le- vagy feljáratok. Ha a Lavatrinum nagyvonalú gesztus, akkor a képek felületei vonalak ezreiből álló, morzsálódó kontemplációs terrénumok. Jelezhetik a kiállítás címében megadott 1234 kilométert is, illetve azt a távolságot, amit az emlékező önkéntelenül fenntart a felidézendő múlttal, és a valóság felfoghatatlanságával kapcsolatban.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

http://www.facebook.com/Accadung/photos#!/media/set/?set=a.406829379370975.126718.309341095786471&type=1

http://artportal.hu/aktualis/hirek/baglyas_erika_a_letezes_aktusai_1234_kilometer

http://ricerca.repubblica.it/repubblica/archivio/repubblica/2012/09/16/dallitalia-allungheria-con-salvucci-pasqualetti.html?ref=search

http://www.undo.net/it/mostra/145014

http://www.pasqualetti.de/index.htm

http://www.romartguide.it/italiano/mostre_eventi_gallerie_roma.html

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A Két emlékezet c. Budapest Galériában megrendezett kiállítás
(Barbara Salvuccival 2010.) is a közép-európai lét, az emlékezés–felejtés és a roncsoltság jegyeit viseli magán. A kiállítótér közepén elhelyezett kád egy közép-olaszországi cisztercita kolostor márványból készült halottmosdató asztalának mintájára készült. (Lavatrinum). A súlyos, rozsdásodó tárgy az anyagi világhoz kapcsolódó múlandóság és a testetlen emlékezés megtestesítője kívánt lenni, univerzálissá nagyítva a lélek nélküli világ vízióját.

A nagyméretű pasztell rajzok, az installáció organikus részei, a test és lélek szétválásának témáját dolgozzák fel. Az ezernyi pasztellvonal, már-már lazán fonódó szövetréteggé, magasba nyúló szellemi és metaforikus szövetté alakul.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------