Történetírók, történészek, de gondolkodók és publicisták is évszázadok óta találgatják a Római Birodalom bukásának az okait. Már a középkori keresztény szerzők fantáziáját is megragadta a több száz évig fennálló, majd elhulló birodalom hanyatlása, amelyre számtalan magyarázat született az azóta eltelt évszázadok folyamán. Hibáztatták már Róma erkölcsi hanyatlását, de szóba kerültek a keresztények is, mint a baj okozói. Germánok és hunok, jellemesebb és jellemtelenebb császárok, vagy éppen hadvezérek is meg voltak nevezve, mint a bukás előidézői, de a marxista történetírás is intő példaként használta a rabszolgatartó társadalmak bukására.

A zeniten

A Római Birodalom Traianus császár (Kr. u. 98-117) alatt érte el legnagyobb kiterjedését, és ekkor volt a legerősebb. A körülbelül 5,9 millió km² kiterjedésű birodalomban megközelítőleg 60 millió fő élt. A több száz várost jól kiépített utak kötötték össze, a határokat pedig félmillió katona őrizte. A limes, ahogy nevezték, a Rajna és a Duna vonalánál védte a birodalom európai határait.

A római császárok által emelt épületek romjai hozzátartoznak Európa látképéhez, és számos mai nagyváros előzményeként egy, a rómaiak által épített város szolgált.

A polgárháborús időszakot követő, századokon keresztül tartó prosperitást a Pax Romana (római béke) elnevezéssel is illették. Az I-II. század trónért folyó harcai, udvari intrikái hatásukban ritkán gyűrűztek Itálián túlra.

A birodalom által biztosított nyugodt időszak áldásos hatását nemcsak a centrumban lévő provinciák és városok, hanem a perifériák, és az azon túl lakó népek is megérezték. A Rajnán és a Dunán túl ekkoriban elsősorban a germán nyelveket beszélő népek éltek, amelyek csak ideig-óráig voltak képesek ellenállni az I. században a hódító birodalomnak

A teutoburgi erdőben Kr. u. 9-ben aratott győzelem ugyan megakadályozta azt, hogy a rómaiak provinciává szervezzék Germaniát, de jellemző, hogy a győztes hadvezért, Arminiust, néhány évvel később a saját társai ölték meg.

A rómaiak által támasztott kereslet, amely kiterjedt a fémekre, rabszolgákra, borostyánra, más nyersanyagokra, valamint a birodalomban használt földművelő technológiák elterjedése ezeknek a germán népeknek is előrelépést jelentett.

A megugró élelemtermelés és a gazdagodás azzal járt, hogy a birodalmon túli területen élő népesség száma megnövekedett. Ez a két tényező már lehetővé tette az ambiciózusabb germán fejedelmeknek azt, hogy beavatkozzanak.

A harmadik századi válság

A Kr. u. 166 és 180 között dúló markomann háborúk egy rövid pillanatra felvillantották a birodalom nehézségeit. Mialatt Marcus Aurelius császár a pártusok ellen harcolt keleten, addig a markomannok áttörték a dunai limest, és egészen az Adriai-tenger partján fekvő Aquileáig nyomultak előre.

Noha ezt a megrázkódtatást a császárság még túlélte, a következő évszázadban azonban mindennél erősebb nyomás alá került a Római Birodalom addigi közigazgatási és katonai rendszere.

A külső támadók nyomása számos ponton egyszerre jelentkezett. A rajnai limes mindvégig veszélyeztetett határszakasz maradt, de a gótok megjelenésével az Al-Dunára is komoly teher hárult, míg keleten a pártusok helyére lépő Szászánida Birodalom eleinte komoly fenyegetést jelentett Rómának.

A császárok növelték az adóterheket, hogy a fenyegetéseket elhárítsák, de egyúttal növelték a katonaság létszámát is. Ez azonban megágyazott a különböző trónkövetelők megjelenésének. A harmadik században a császárok és trónbitorlók több mint fele egyetlen évig sem birtokolta a titulusát, és rövidebb időre Gallia, valamint a keleti birodalom egy része is önállósodott Rómától.

Hogy a későbbi trónkövetelők fellépését megakadályozzák, az addigi provinciákat Septimius Severus, majd Diocletianus alatt több részre osztották. Ez kétségtelenül elejét vette annak, hogy a határ menti legiók újabb császárokat kiáltsanak ki, de egyúttal azt is eredményezte, hogy a határvédelem dolga nehezebbé vált, hiszen az egyes katonai parancsnokok alatt sokkal kevesebb ember szolgált.

A hadsereget ért nyomás növekedésével egyenesen arányosan nőttek a költségek is, így a harmadik század során a császárok növelték az adókat, és elértéktelenítették a pénzt. A forgalomban lévő fizetőeszközök ezüsttartalma rohamosan csökkent, és ismét elterjedt az árucserén alapuló kereskedelem.

A birodalom határait érő nyomás enyhítésére az idő előrehaladtával egyre gyakrabban fordult elő az, hogy a barbárok megtelepedtek a birodalom területén. A betelepülők főleg germánok voltak, és eleinte a hadseregben keresték a boldogulást. Az első barbár származású császár Maximinus Thrax (235-238) volt, de később számos római császár és befolyásos hadvezér emelkedett fel a soraikból.

Kísérlet a birodalom reformjára

A harmadik századi válságon a birodalom sikeresen úrrá lett. A reformok Diocletianus császár nevéhez fűződtek, aki az első olyan császár volt hosszú idő után, aki egy évtizednél tovább képes volt megtartani a hatalmát.

Központosította a császári hatalmat, de egyszersmind meg is osztotta azt: társcsászárt vett maga mellé, majd mindketten egy további társcsászárt választottak, ami megkönnyítette a távoli provinciák kormányzását is.

A megcsappant hadsereget feltöltötte, kötelezte a nagybirtokosokat, hogy a birtokaik méretéhez képest megfelelő számú katonát állítsanak ki. Elkülönítette a csak határőrzésre szánt, helyben állomásozó egységeket azoktól, akiket mozgó tartalékként lehetett bevetni. Az így megnövekedett költségeket viszont a megnövekedett adóterhek biztosították.

A gazdaságot tartós értékálló aranypénz verésével próbálta helyrerázni, és mikor a lakosság, a korábbi tapasztalatokból kiindulva, elkezdte felhalmozni az értékes nemesfémből készült érméket, akkor a császár központilag szabályozta az árakat és a munkabéreket.

A központosított hatalom részeként a császár erősíteni kívánta a saját kultuszát, és mikor a keresztény közösségek ellenálltak, akkor a birodalom történetének utolsó nagyszabású keresztényüldözésébe fogott.

A reformok egy része kudarcnak bizonyult, de arra alkalmas volt, hogy megállítsa a birodalom szétesését. A szétosztott császárság eredményesen tudta felvenni a küzdelmet a barbárokkal, viszont megágyazott a különböző polgárháborúknak.

A küzdelmekből kiemelkedő Constantinus császár 313-ban engedélyezte a keresztény vallás gyakorlását a birodalomban. A birodalom megosztása viszont egyre tartósabbá vált, 395-től kezdve pedig véglegesen Nyugat-, és Keletrómai Birodalomra oszlott a császárság.

A Nyugatrómai Birodalom vége

Az átmeneti sikerek után a negyedik század végétől kezdve ismét komolyabb erőpróbák elé került a római határvédelem. A fő kiváltó ok, hogy a nomád Hun Birodalom képében immár egy jól szervezett ellenfelet kapott a császárság, amely fokozatosan nyugat felé terjeszkedett, és a hódításai során maga előtt tolta a birodalom peremén élő népeket. A határvédelem képtelen volt kezelni a helyzetet, 378-ban a hunok elől menekülő gótok áttörték a limest, és Hadrianopolisnál legyőzték Valens császárt, aki maga is életét vesztette az ütközetben.

Bár egyes erősebb kezű vezetők, mint a kereszténységet államvallássá tévő Theodosius császár, vagy Stilicho és Aetius, képesek voltak időről időre összeszedni a birodalom szétforgácsolt erőit, tartós eredményeket egyikük sem tudott elérni. Ráadásul a határvédelmi problémákat úgy kezelte a birodalom, hogy egységes tömbökben telepítette le a germán népeket a határokon belül, úgy, hogy azok megtarthatták szokásaikat, vezetőiket, a katonáskodásért cserébe. Ezek az intakt csoportok egyre kevésbé függtek a birodalom központjától, amely először Milánóba, majd a jobban védhető Ravennába költözött.

A határvédelem összeomlott a barbárok támadásai alatt, 410-ben pedig Alarik gótjai kifosztották Rómát, amelyet külső ellenség nyolcszáz éve nem foglalt el. A gótok ezt követően Galliában és Hispániában telepedtek le. A vandálok sokkal nagyobb károkat okoztak: először elszakították a spanyolországi ezüstbányáktól a római államot, majd Geiserich vandál király flottát építtetett, és elfoglalta Észak-Afrikát, amely addig gabonával látta el Itáliát. 455-ben a vandálok magát Rómát is megtámadták és kifosztották.

A birodalomnak ennek ellenére volt még ereje ahhoz, hogy 451-ben, a szövetséges germánokkal együtt, megállítsák a Hun Birodalom seregeit a catalaunumi csatában, de az Attila hun király halála utáni lélegzetvételnyi szünetet már nem tudta kihasználni. 476-ban Odoaker legyőzte a saját fiát császárrá tévő katonai parancsnokot, és ő maga úgy döntött, hogy nem veszi fel a császári címet, hanem helyette rex Italiae-nek, azaz Itália királyának nevezte magát, a császári jelvényeket pedig elküldette keletre.

A tovább élő Róma

Bár ebben a pontszerű eseményben szokták megjelölni a Római Birodalom bukásának a dátumát, és egyben a középkor kezdetét, amint fentebb láttuk, az valójában egy sokkal hosszabb folyamat része volt. Ráadásul a Keletrómai Birodalom még 1453-ig fennállt. Ezt a kedvezőbb földrajzi helyzetének, és a rugalmasabb politikájának köszönhette, holott Konstantinápolyt is számtalanszor megostromolták, és olyan hódítókkal kellett felvennie a kesztyűt, mint az arabok vagy a vikingek.

A hosszabb folyamatokat pedig jól jelzi az a tény, hogy az a tudás és tapasztalat, amit a rómaiak felhalmoztak az évszázadok során, nem veszett el a Nyugatrómai Birodalommal együtt. A latin nyelv, az állami intézmények, az ókori előzményekből kialakuló városok, a római jog és más technikai vívmányok még hosszú ideig Európa képének a részét alkották, és alkotják. Az évszázadokon keresztül tartó hanyatlást évszázadokon keresztül tartó kulturális továbbélés követte, amely még a mai napig is tart.

-------------------------------------------------------------------------------------

https://mult-kor.hu/mi-volt-roma-bukasanak-oka-20220204?pIdx=4

----------------------------------------------------------------------------------------

 --------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------------