2020.08.23.

Kedden reggel, háromnegyed nyolc tájban a bazilika felé iparkodva a Szent Péter tér üresen tátongott. Szívszorító látvány: nincs kit megölelni az oszlopoknak, pedig Bernini mester úgy ötölte ki a teret, hogy az anya módjára, kitárt karokkal fogadja a zarándokokat. Valami mégis maradt az eredeti elképzelésből, mert emberek híján sirályok lepik el a teret, méghozzá szürkésbarnás süldő madárfiókáikkal, akiket az anyjuk éppen röpülni tanítanak. Ettől olyan pihés az egész piazza!

De hiszen ez lenne a szerepe Szent Péter templomának is, hogy röpülni tanítson a hitben, főként ma, augusztus negyedikén, Vianney Szent János, az arsi plébános, a papság védőszentjének emléknapján! Mert ő igazán nagy „röptető” volt. Ezrek és ezrek köszönhetik nekik papi hivatásukat és még többen azt a megerősítést, amit a pásztori szolgálat során a Szent Plébánostól kaptak.

Közben gárdisták dobbantanak nagyot fadobogójukon, mert látják, hogy ősz hajú papi ember közeledik. Én pedig éppen húsz évvel ezelőtti önmagamat látom, akkor még ősz haj nélkül, amint kerékpáron Lyonból, ahol a jezsuita képzésem utolsó záró szakaszát végeztem, kikarikáztam Arsba. Vagy húsz-harminc kilométer, éppen másfél rózsafüzér!
A templomot kerestem, ahol a Szent élt. Mert az arsi plébános, jóllehet a plébánián lakott, de a templomban élt. Pontosabban a gyóntatószékben. Napról napra, óráról órára éveken át egyedült üldögélt a gyóntatófülében és csak elvétve tévedt be hozzá egy-egy gyónó lélek. De akik beléptek oda, azok az ősz hajú arsi plébános személyén keresztül az igazságos és irgalmas Istennel találkoztak. Igazságos volt, mert teljes vallomást kért és ha valaki kihagyta és így elhallgatta a lényeget, a fejére olvasta. Aztán megbocsátott neki irgalmasan az Isten nevében. „Na látod, most szabad vagy!” - mondta nekik, akik felállva a térdelésből, szinte szárnyra keltek. Ennek persze az évek során híre ment és eljött az idő, amikor Párizsból különvonat hozta a gyónókat az arsi plébánoshoz. Ő pedig napról napra, óráról órára éveken át továbbra is ott üldögélt az isteni irgalom fülkéjében. Amikor odafértem, alaposan megnéztem: az évek alatt vékonyra kopott a plébános alatt a gyóntatószék ülőkéje. Megette a kegyelem. Nem véletlen, hogy papi életem első lelki olvasmánya az esztergomi szemináriumban éppen az ő életrajza volt.

A Szent Péter bazilikában a szokásos keddi magyar mise előtt még kevesebben voltak, mint a téren. Még szívszorítóbb látvány az üres bazilika! Amikor immár miseruhában a főoltár előtt lemennék az altemplomba, az ott álldogáló pár emberhez fordulok, bizony csekélyke reménnyel: „Magyar szentmisét tartok a Nagyasszonyunk kápolnájában”. Mindenki megmozdult, mert mind magyarok voltak. Lent Szent Péter sírja előtt bocsánatot kértem a csekélyke hitemért, hogy talán egy sem lesz belőlük. A bőkezű Isten mégis a kevésből adott, lám egy jó szakajtóra valót.
Lent Szent Péter sírja előtt bocsánatot kértem a csekélyke hitemért, hogy talán egy sem lesz belőlük. A bőkezű Isten mégis a kevésből adott, lám egy jó szakajtóra valót. Mise után, ugyancsak a Péter sírja előtt, megköszöntem neki és az Ars-i plébánosnak mindent: a papságot, a hűség kegyelmét, a szolgálat jó ízét. Immár harmincnyolc éve. Ízét kóstolgatva észlelem: aszúsodik!

https://www.facebook.com/vaticannews.hu/posts/3510162985661963?__tn__=K-R

---------------------------------------------------------------------------------------------

P. Vértesaljai László SJ jegyzete : Áthangyások…

2020.08.24.

Ilyen szó pedig nincs, csak hangyák és áthallás! – pirít rám a nyelvtan őre. De ha ezek találkoznak, akkor az lehet akár áthangyás is, legalább az én költői lelkemben, mégpedig itt a kb. 12 négyzetméteres szerzetesi szobámban. A hangyák jelenléte nem virtuális, nem is digitális, egyszerűen csak valóságos. Ráadásul most nyáron, napi garantált 36 fok melegben, itt Rómában, mely fulladozik a hőségben. Turisták alig járják, lakói kimenekültek a tengerpartra. Maradnak a hangyák és vonulnak.

Az ágyam alól kerekedtek ki, szép szabályos rendben, oda és vissza. Mert a hangyák jönnek és mennek. Jönnek valamiért és visszamennek valamilyen oknál fogva. Egészen kicsik ezek a hangyák, valahogy nem szabványosak, sem szokványosak. Van, aki látja őket, és van, aki tekintetre sem méltatja.
Minthogy meg sem csíptek, így nem is tekintem őket ellenségnek, bár intenzív jelenlétükön eltűnődöm. Tettem ugyan időnként egy-egy kísérletet a forrás és a cél felderítésére, ám ezek nem vezettek eredményre. Az ajtón át jöttek be, aztán az ablakon kimentek. Ismét mások az ablakon jöttek be és az ajtón át távoztak. A pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy zárt ajtók mellett és zárt ablakok mellett közlekednek. Ajtó- és ablakrésekben. Már majdnem összeszoktunk, amikor a napokban riadtan láttam, hogy vonulásuk renddé fajul és célra tör. A szobámban könyvek vannak, szinte csak könyvek. A hosszú falat beborító nagy könyvszekrény mellé kicsi, álló, kétrészes Ikea könyvtartókat vettem utólag, de már ez is kevés a sok olvasnivalónak. Nos, vélhetőleg Karácsony után, ezek közé a polcok közé hullott le véletlen és észrevétlen egy kisebb mézes puszedli. Szíves formájával és mézes illatával vonzotta is az érdeklődőket és valóban egy valóságos csoda, hogy ez a parányi ennivaló, oly távolról, és annyi idő után, s ki tudja honnan, miféle bugyorból, csalja ide őket. A hangyáknak azonban jó az „áthallása” és messziről, igazán messziről megérzik a lehetőséget. Aztán útra kelnek…

És pontosan hol is jöttek be? Hát az ajtón, annak a sarkánál, ezt ma vasárnap vettem észre, amint a reggeli szentmise után megláttam immár ünnepélyes vonulásukat. Elkezdtem követni őket visszafelé, lépésről-lépésre. Fal mellett osonnak, szépen és észrevétlenül, a folyósón követik a szegletek védettségét. Hangyailag mérhetetlen távolságot tesznek meg, akár egy porladó puszedliért. Aztán sarkon fordulnak, de szó szerint és mennek tova. Talán egy másik puszedliért. A folyósónk beugróját, a közös számítógépes asztalt megkerülik, és a mosószoba csővezetékén lefelé tartanak, az alsóbb szintre, onnan pedig a refektórium, az ebédlő felé iparkodnak. Az ebédlőben pedig Rocco várja őket. Rocco kalábriai alkalmazottunk - aki terít és mosogat - s aki a természet gyermeke, nem sokat okoskodik a világ dolgain.

Körbevezet az ebédlőnkön és megmutatja a hangyák stratégiai belépési pontjait. Már régóta rendszeresen oda-odaborít fehér porokat egy bizonyos flakonból. Kezembe nyomja: Avanti, Padre! És nevet egészségesen.

Ez reggel történt, most dél van. Azóta szétszedtem a szobámat, nevezzük a műveletet nagytakarításnak. Az említett egy szem puszedlin kívül más vonzó egzotikumot nem találtam. Mindent alaposan felmostam és azt a fehér port, ahogy kaptam, használat nélkül, visszaadtam Roccónak.
E le formiche? – kérdi. Hogy a hangyák? Elmentek! – felelem, mire látom, hogy nem hiszi. Csak úgy? Maguktól? - Nem, nincs több puszedli, vagyis „qualcosa di dolce”!

Már délután van, Rocco szerintem azóta is a magyar logikámon gondolkodik. Fejét rázza, mert neki más véleménye van a hangyákról, másfelől pedig fülhallgatóján valami vad olasz muzsikát hallgat.
Most már este van, és tényleg nincsenek hangyák. Úgy hangyátlan a szobám, mint ahogy felhőtlen az azúr ég Róma fölött. Úgy látszik, nincsenek hangyák ott, ahol rend van. Úgy látszik, Roccónak ezt még szoknia kell. A hangyák maguktól tudják!

------------------------------------------------------------------------------------------------

https://www.facebook.com/vaticannews.hu/posts/3570766202934974?__tn__=K-R

----------------------------------------------------------------------------------------------

 ----------------------------------------------------------------------------------------------

 -----------------------------------------------------------------------------------------------