„A kocka el van vetve” – így támadt Caesar fegyverrel Róma ellen
2016.01.11.
Vagyis „Alea iacta est.” A köztudatban úgy él, hogy ez a három szó így hagyta el Caesar száját, mielőtt i. e. 49. január 10-én átkelt a Gallia Cisalpina provincia és Itália határán fekvő kis folyón, a mondat azonban ebben a formában feltehetően nem hangzott el. A híres helyzetértékelést Suetonius, Hadrianus udvari könyvtárosa és levéltárosa adta Caesarok élete című munkájában ebben a formában a hadvezér szájába – több mint 150 évvel az események után.

Caesar i. e. 49-ben, galliai megbízatása végéhez közeledve válaszút elé érkezett. A hadvezérnek az egykori triumvirtársával, Pompeiusszal szövetkező senatus felhívása értelmében el kellett volna bocsátania csapatait, és politikai pozíciójának megtartása érdekében vissza kellett volna térnie Rómába. Tudta azonban, ha így cselekszik, korábbi törvényszegései miatt azonnal bíróság elé állítják és elítélik, így nem maradt más választása: a birodalom törvényeit megszegve fegyveresen átkelt a folyón, és ezzel újabb polgárháborút robbantott ki, amelyből végül győztesen került ki Pompeiusszal szemben.

Ha a híres mondat valóban elhangzott Caesar szájából, feltehetően inkább a Plutarkhosz által idézett alakban: „Vessük el a kockát!”, amelyet a hadvezér kedvenc drámaírója, Menandrosz egyik komédiájából vett. Míg Plutarkhosznál még maga Caesar maga vállalja a felelősséget tetteiért, addig Suetonius, Hadrianus hivatalnoka már saját politikai céljainak megfelelően formálta az idézetet. Leírása szerint Caesart egy isteni csoda vezette arra, hogy átlépjen a Rubiconon, vagyis végső soron a hadvezér nem felelős a polgárháború kirobbanásáért. Hogy az idézet tényleg elhangzott-e, és ha igen, hogyan, sohasem tudjuk meg.

Az utóbbi években emellett komoly vita alakult ki azzal kapcsolatban is, hogy melyik mai folyó a Rubicon. A Római Birodalom dicsőségének felélesztésén fáradozó Benito Mussolini 1933 augusztusában még rendeletben is rögzítette, hogy a Fiumicino az egykori határfolyó, nemrég azonban egészen bírósági eljárásig fajult az ügy, miután történészek két másik folyót, a Pisciatellót és az Usót is a Rubiconnal azonosították.

Előzmény

Válasz

Átkelés a Rubicon folyón:
2016.01.10.
http://followinghadrian.com/2016/01/10/crossing-the-rubicon/

Előzmény

Válasz

Minden út Rómába vezet – mást jelent, mint gondolnánk
2015.12.04.
Ma is gyakran mondjuk egyes helyzetekben, “Minden út Rómába vezet”. A latinos műveltség is megcsillanhat: “Omnes viae Romam ducunt”. Az ókori metropoliszra gondolunk, egy fénykorában 3,5-4 millió négyzetkilométeres birodalom politikai, szellemi és közigazgatási központjára.

Ezzel ma is a világ hetedik legnagyobb országa lenne, területe meghaladná az egész Európai Unióét vagy Indiáét. Mi sem egyértelműbb, mint hogy a római utak szó szerint mind, de legalábbis túlnyomó többségükben a fővárosba vezettek. Annál is inkább, mert a tankönyvek is ezt sugallják.
A lélek útja

A “Minden út Rómába vezet” először a XII. században, a Nyugatrómai Birodalom bukása után több száz évvel jelenik meg a forrásokban. Egészen pontosan 1175-ben járunk, amikor a kor ünnepelt teológus költője, Alanus ab Insulis megírta Példabeszédek könyve című művét.

Ebben így fogalmaz: “Boldog a szegény, aki maga választotta szegénységét, hiszen útját félelem nélkül járhatja be, mivel nem les rá tolvaj és rabló” – idézi Németh György a Rubicon történelmi folyóirat egy korábbi számában. A cisztercita atya így folytatja:
Ezernyi út vezeti [azokat] az embereket az évszázadok lefolyta alatt Rómába, akik teljes szívükkel az Urat akarják keresni.

A tudomány útja

Magyarul az út nem fizikai értelemben értendő és nem egy földrajzi pontba vezet, hanem a lélek útját jelenti a hithez. Vagy az értelmet a tudományos igazsághoz, amint az Geoffrey Chaucer vetette papírra egy, az asztrológiában használt korabeli műszer leírásakor.

“Mindezeken a nyelveken és még sokkal többen is léteznek ugyanezek a következtetések, ha kellőképpen megtanulják és tudják őket, és bizony különféle szabályok, nagyon különféle utak vezetik a különféle népeket a Rómába vivő helyes útra.”
La Fontaine útja

Ma ismert formájában a szólás La Fontaine A békebíró, az ápoló és a remete című meséjében jelenik meg: “Három szent, egyaránt keresve üdvüket/egyforma lelkesen egy cél felé siet./ Ám útjuk mégsem egy, mindegyik küzd, de máshol./Tudván, hogy minden út Rómába visz, eképp/a három vetélkedőnk külön ösvényre lép.”

A lényeg tehát, hogy nem ókori, hanem keresztény ihletésű szólásról van szó, jelentése pedig, hogy különböző módszerekkel is eljutunk ugyanahhoz a célhoz.
http://24.hu/tudomany/2015/12/03/minden-ut-romaba-vezet-egesz-mast-jelent-mint-gondolnank/

Válasz

Umbilicus Urbis Romae = Róma a világ köldöke

https://sites.google.com/site/thorvathagnes/oktatasi-segedanyagok/az-antik-roma-varostoertenete/szimbolikus-helyek

Válasz

A kocka el van vetve!
Ie. 49. január 10-én Julius Caesar egyik légiójával átkelt a Rubiconon. Caesar nem akart háborút, és nem törekedett egyeduralomra. Mielőtt a patakba lépett volna ezzel a szavakkal fordult embereihez: Quae volumus, ea credimus libenter, et guae sentimus ipsi, reliquos sentire speramus! Alea iacta est!

Sokan úgy vélik, hogy Julius Ceasar igazságérzete lázadt fel a méltánytalan eljárás ellen, amikor az abban az időben érvényes római törvény szerint hadvezér csak serege nélkül léphette át a folyót, amely akkor Itália határának számított. Az átkeléssel Caesar nyílt kenyértörést vállalt a Szenátussal, semmibe vette annak Lex Cornelia Majestatis törvényét, amely megtiltotta a hadvezéreknek, hogy az általuk igazgatott provinciából kivezessék a seregeiket.
A polgárháború elkerülhetetlenné vált, tehát nem volt visszatérés, a folyó átlépésekor Caesar elindult az egyeduralom – vagy a bukás – felé vezető úton.

Mielőtt Caesar a patakba lépett volna ezzel a szavakkal fordult embereihez: “Quae volumus, ea credimus libenter, et guae sentimus ipsi, reliquos sentire speramus! Alea iacta est!” (Amit akarunk, azt el is hisszük, és amit érzünk, szeretnénk, ha mások is éreznének. A kocka el van vetve!)

Az “alea”, “kocka” szó a rómaiak népszerű dobókockajátékára utal, amely kipróbálta a szerencsét, és amelyben a szerencsét már nem lehetett visszafordítani, ha a kockát eldobtad, azzal “sorsot vetettél”. Valójában ezzel a tettével Ceasar hadat üzent a köztársaságnak.

http://cultura.hu/kultura/anekdota-estere-a-kocka-el-van-vetve/

Válasz

Amikor Gioacchino Rossini, a sikeres zeneszerző és elegáns világfi Bécsbe érkezett, egyetlen kívánsága az volt, hogy Beethovennel találkozhasson. Rossini életének egyik érdekes színfoltja lett a látogatás, Beethoven csodálója volt vígoperáinak.

Beethoven barátja, a költő Carpani abbé szervezte meg a látogatást. Együtt botorkáltak fel a nyikorgó lépcsőkön és kopogtattak az ajtón, majd beléptek a szellőzetlen szobába: a padlón ételmaradékok, támlájukat vesztett székek, repedezett falak, szanaszét heverő kéziratlapok fogadták a látogatókat. Az ötvenes éveiben járó, korán megöregedett zömök zeneszerző, a teljesen megsüketült Beethoven a zongoránál ült.

Felnézett, és választékos olaszsággal köszöntötte vendégeit:

- Óh, hát maga, Rossini úr, A sevillai borbély (Il barbiere di Siviglia) szerzője! Gratulálok uram! Micsoda opera buffa! Élvezettel és elragadtatással tanulmányoztam a művét. Higgye el, Rossini, az ön Sevillaiját mindaddig játszani fogják, míg egyáltalán olasz opera létezik!

A társalgás úgy zajlott, hogy Carpani mindent, amit Rossini mondott, papírra vetett és megmutatta Beethovennek. Az opera buffa után áttértek az opera seriára, az olasz és német zeneszerzőkre, az olasz színházra és a kor neves énekeseire. Végül Rossini megköszönte a beszélgetést:

- Csodálatomat fejezem ki, maestro az ön művészete iránt: soha semmire nem voltam olyan büszke, mint most, amikor az a megtiszteltetés ért, hogy Beethovennel találkozhattam és beszélgethettem.

Beethoven felsóhajtott:

- Óh, én szerencsétlen!

Majd egészen másként folytatta: – Sok szerencsét kívánok a Zelmirához. Arrivederci, és legfőképpen: ajándékozzon meg minket még sok Barbierével.

Válasz

Dantéval kapcsolatos egy újabb anekdota:
Az Isteni színjáték tengernyi szereplőjéből és fordulatos eseményéből is kitűnik, hogy Dante emlékezőtehetsége rendkívüli volt.

Erről a csodálatos memóriáról egy szerény, de frappáns történet is beszámol. Egyik ismerőse megállította Dantét, s megkérdezte tőle:

- Mondja mester, ön szerint mi a legjobb étel?

- A tojás – felelte a költő.

Eltelt egy év, s Dante újra találkozott ismerősével. Az illető megállt, s csak ennyit kérdezett:

- Mivel?

- Sóval -felelte a költő, s komótosan folytatta útját.

http://cultura.hu/kultura/anekdota-estere-isteni-ez-a-szinjatek/

Válasz

Attila, a hunok félelmetes uralkodója egykoron Róma, a világ fővárosa ellen vonult, hogy porig alázza, s híre, mint mindig most is megelőzte. A lakosok halálra rémültek, s úgy határoztak, hogy elébe küldik Isten helytartóját, a pápát.

A hatalmas sereget a néhány kísérővel érkező, törékeny pápa megállásra késztette.

Attila úgy tett, mintha nem tudná, ki áll előtte alázatosan, de titokban büszkeség dagasztotta keblét, hogy a világ első embere – mert a világ urának önmagát tartotta - könyörgésre fogta a dolgot.

- Ki vagy? – kérdezte tőle gőgösen.

- A szent egyház és az Isten szolgája vagyok! – válaszolt amaz, és lehajtotta fejét szelíden.

- Ha te az Isten szolgája vagy, akkor én vagyok az Isten ostora!

Mindazonáltal Attila nem volt érzéketlen az emberi nagyság más válfajai iránt sem. Bátor harcos létére megérezte a pápa szelídségében rejlő hatalmat, ezért békével elbocsátotta. És Rómát sem rombolta porig, hanem visszafordult.

Ez az anekdota azután egy újabb anekdotát szült. Se szeri, se száma azoknak a szenteknek, akik visszafordították Attilát városaik kapujából, így mentve meg a pusztulástól híveiket. A Legenda Aureában, vagyis az Aranylegendában, sőt a XV. században élt Thúróczy krónikájában is olvashatjuk, hogy Troyes püspöke is elébe állt egy alkalommal, tiltón emelve föl kezét, és azt kérdezte:

- Ki vagy te, ki e földet pusztítod és taposod?

Mire Attila:

- Ego sum Attila, rex hunorum, flagellum Dei. (Vagyis: Attila vagyok, a hunok királya, az Isten ostora.)

Amire Szent Lupus, Troyes püspöke alázatosan, de kegyes szójátékkal ezt válaszolta:

- Én meg a Farkas, ó, jaj, Isten nyájának pusztítója, aki megérdemelte Isten ostorát.

http://cultura.hu/kultura/anekdota-estere-attila-ostora-es-farkasa/

Válasz

Ahogyan Giotto körzőzött

Mikor Giotto neve már ismertté vált, VIII. Bonifác elküldte egyik udvaroncát, hogy nézze meg miféle ember a híres festő, mert rendelni szeretne tőle.

Az udvaronc elindult, de mielőtt Giottóhoz ment volna, több más művészt is felkeresett, és rajzokat kért tőlük a pápa részére. Aztán elment Giottóhoz is, akit épp munka közben talált. Előadta a pápa terveit, majd egy rajzot kért a festőtől. Giotto, aki szerette a tréfát, fogott egy papírt, aztán karját oldalához szorítva – mintha körző lenne – a kezében tartott vörös festékbe mártott ecsettel kört rajzolt. Aztán nevetve a küldönchöz fordult:

− Íme, itt a rajz.


Az udvaronc látta, hogy tréfát űznek vele, s megkérdezte.


− Kapok más rajzot is ezen kívül?


− Elég ez az egy, még sok is! – hangzott a válasz. – Vigye el a gazdájának, majd meglátjuk, mit szól hozzá.

A küldönc elégedetlenül távozott. Visszaérkezve bemutatta a pápának a rajzokat, majd elővette Giotto körét, és elmesélte, hogy miféle „körzővel” rajzolta a festő. A pápa és művészeti tanácsadói nagy megrökönyödéssel nézték a szabad kézzel rajzolt szabályos kört, és egyből nyilvánvalóvá vált számukra, hogy milyen nagy festővel van dolguk.

http://cultura.hu/kultura/anekdota-estere-ahogyan-giotto-korzozott/

Válasz

Leonardo macskája
Az olasz reneszánsz egyik legnagyobb művésze, Leonardo da Vinci nemcsak Az utolsó vacsora és a Mona Lisa című híres képek festőjeként ismert, igazi macskarajongóként tartják számon.

A polihisztor művész nevéhez fűződik számos találmány, például a helikopter és az ejtőernyő feltalálása is. És rengeteg képet rajzolt macskákról, sőt, a gyermek Jézusról festett egyik képének címe: Madonna és a kisded macskával, de a mester festette a Vázlatok egy macskával játszó fiúról (1470 végén), a Madonna a macskával (1480 körül, vázlat) és a Macskák és párducok avagy Tanulmány a macskák mozgásáról és testhelyzeteiről (1517-1518, rajz) című képeket is.

Azt, hogy szerette a macskákat, és házi kedvencként valószínűleg tartott is egyet, következő mondása bizonyítja:

“A legkisebb macska is mestermű.”

http://cultura.hu/kultura/anekdota-estere-leonardo-macskaja/

Válasz